(154.)
Egy keddi napon, még márciusban írtam ide az utolsó bejegyzésemet. Többek között arról, hogy megjelent a Magyar Közlönyben a 79/2023. (III. 13.) Korm. rendelet, a „a nemzetgazdaság védelmi és biztonsági felkészítésének, mozgósításának, valamint a tartalékolás végrehajtásának szabályozásáról”. Mert békét akarunk. Hát fölkészülünk. Kerékpárral. A Szalay-Bobrovnickyvel.”
Akkor hagytam abba.
A napló-írást.
Már nem is emlékszem, miért.
Talán „kevésnek” éreztem, gondoltam.
Az írást.
Hatástalannak.
Nem elég „harciasnak”.
Sajnos most se tudok jobbat…
Azóta tovább romlott a helyzet: kint is, bent is.
Pedig Thesszával azóta is, minden nap sétálunk. Amikor itthon vagyok. A múltkoriban külföldre, a nem is létező Németországba mentünk Marival, a feleségemmel. Nektek meg Thesszának legyen mondva, odakinn „valahogyan-normálisan” mégis élnek, ahogyan nekünk is kéne: mosolyogva sétálva az utcákon, virágos kertekkel mindenütt, sehol sem kéne a kocsival kátyús utakon zötykölődnünk – nem tudva, hogy már nem is létezünk, ahogyan a MAGYAR Schmidt Mariska mondta rájuk akkoriban. Máskor alig vártam, hogy hazaérjek – most meg…
Thesszának fülig ért a (pofája) szája, ugrált egyikünkről a másikunkra, incselkedett velünk: egyszerűen örült.
Hamar visszazökkentünk.
A kátyús-zötykölődésbe.
A hazudós magyar világba; az örökös ígérgetésekbe; a sehova nem vezető, újabb és újabb, majd hamvába dőlő programokba; a dagonyába.
Oldalra fordítom a fejem, a könyvespolcomra pillantok: Komoróczy Géza, Dr. Nyiszli Miklós, Kőbányai János, Georg Orwell és Goebbels Naplója vannak szemmagasságban a polcokon, meg Ember Mária, Perintfalvi Rita, Görgey Gábor, Zoltán Gábor, Al Ghaoui Hesna…
Aztán az íróasztalomon „rendetlenül”, keresztbe-kasul egymáson heverő könyvek közül fölemelem az Európa árulása-t, belelapozok: „Haffner három tényező egymást kölcsönösen erősítő hatásában látta a náci világ térhódításának okát: a senkiházi heccpróféta arcátlanságában, az őt körülvevő idomárok bárgyúságában és a közönség dermedt hipnózisában…” – olvasom és egy pillanatra elcsodálkozom, semmi nem változik, sem a heccpróféta, sem az idomárok tehetetlen bárgyúsága, sem a dermedtségünk. „Németországban azért nincs forradalom, mert tilos” – írja másutt, ahol éppen kinyílik a könyv, a fejezet címe: „Az 1 százalék”; „Nem fordult meg a fejében a náci rendszer alatt egyetlen alkalommal sem, hogy valamilyen módon szembeforduljon vele?” – olvasom tovább, majd a választ is „Hoooogy tehettem volna! Ugyan hooogy tehettem volna! Mit képzel maga?”
Tényleg, mit képzelek én, hisz most nincs nácizmus, se Hitler, se…
Közben fölugrik a cikk: „Matolcsy Györgyék elárulták, hogyan lehet több pénzünk könnyedén”, mintha ez lenne most a legfőbb gond, hogy hova rakjuk a pénzünket a cihából – lassan ciha sincs, pedig jön a hideg…
Thessza óvatosan kikászálódik az íróasztal alól, böködni kezdi a lábamat: „nem látod, gazdi, most kisütött a nap, gyere már, hagyd a francba az írást. úgy sincs értelme…”
- 10. 16. hétfő