2024. január 7. nap bejegyzései

„HISZ’ OLYAN, MINT ÉN…”

Hosszú idő után meglátogatott minket.

Mintha csak tegnap váltunk volna el: azonnal és nyíltan, azért egymásra, a reakciókat, a metakommunikációs jelzéseket figyelve hosszan beszélgetni kezdtünk a gyerekekről-unokákról, a barátokról-barátnőkről, könyvekről-színházról. Hangosan nevetgéltünk, viháncoltunk, minden újra a „régi” lett/volt; megebédeltünk, elszopogattunk egy-egy pohár Rosét, megittuk a kávét is; a háttérben ment a tévé halkan, valami zenés film, közte a sok gagyi reklámmal, de oda se figyeltünk rá.

Már átültünk a fotelbe-kanapéra, elfogytak a zserbó-kockák is, már csak mákosbejgli maradt előttünk, amikor a Hírek jöttek a tévében, nem nagyon hallottuk, mert a hang négyesre-ötösre volt halkítva, de a képernyőn megjelent ő, most éppen unokáival és akkor…

Minden megváltozott hirtelen.

Bár akkor és ott, a képernyő előtt is „mi” voltunk (pohárral a kezünkben), de mégse; mintha az a bizonyos angyal elszállt volna a szobából, mintha levedlettük volna a ránk-kövesedett (ál)arcunkat, mintha védő-védekező ösztönünk megszűnt volna, pedig csak a tévében ment a Hírek, amiben megjelent Ő.

  • Milyen aranyosan emberi, olyan, mint „MI” mindannyian: mindene a családja, a gyerekei, az unokái, mindent megtesz értük, mintha magunkat látnám! – mondja a vendég,
  • komolyan így gondolod? – kérdezek vissza, és rögtön jön a válasz is
  • persze, Ő a PÉLDA, hogy lehetséges, hogy elérhető, akárhonnan is indulhatsz, följuthatsz a csúcsra – harsogja kipirult arccal,
  • de milyen áron, kiknek a hátán – próbálkozom józanabbra terelni a beszélgetést,
  • mindennek van ára! – replikázza azonnal,
  • de hát nem ezt ígérte, nem ezt mondta, amikor elindult, amikor megválasztottuk – szakítom félbe az ömlengését,
  • ugyan már, mindannyian irigylitek a sikerét, azt, hogy … de ti is ilyenek voltatok, lennétek megint, ha tehetnétek – és jóízűt hörpint a Rose-éból,
  • gondolod?, én nem hiszem, hogy ilyenek voltunk/lennénk: nekem például nem a „jelképem” a hurka-kolbász-szalonna, utálom a pálinkát, soha nem mondanám/mondtam, hogy „halálom a pocakos tábornok” – rebegem inkább magamnak és én is nyúlok a poharamért,
  • ne beszélj zagyvaságokat, a „Fletó” is úgy táncol, ahogy fütyültek neki Brüsszelből, viszont Ő nem olyan, szembeszáll bárkivel, hogy megvédje a sajátjait, a …
  • csak a sajátját, csak azt, és minek az árán – szúrok közbe megint, de már a hangom is más,
  • ugyan már, te sem gondolod komolyan, mindig vannak/lesznek vesztesek is, ha ez kell ahhoz, hogy győztesek is legyenek, és Ő megmutatta, kit érdekel az a kis pocak…

 

A tévében vége lett a Híreknek, megint a reklám megy, az „ba@@a föl” az agyamat, nem más, „legalább van mire” – gondolom, de már („Holnap hajnalig”) nem nyúlok a poharamhoz…

  1. 01. 07. vasárnap