Hosszú idő után meglátogatott minket.
Mintha csak tegnap váltunk volna el: azonnal és nyíltan, azért egymásra, a reakciókat, a metakommunikációs jelzéseket figyelve hosszan beszélgetni kezdtünk a gyerekekről-unokákról, a barátokról-barátnőkről, könyvekről-színházról. Hangosan nevetgéltünk, viháncoltunk, minden újra a „régi” lett/volt; megebédeltünk, elszopogattunk egy-egy pohár Rosét, megittuk a kávét is; a háttérben ment a tévé halkan, valami zenés film, közte a sok gagyi reklámmal, de oda se figyeltünk rá.
Már átültünk a fotelbe-kanapéra, elfogytak a zserbó-kockák is, már csak mákosbejgli maradt előttünk, amikor a Hírek jöttek a tévében, nem nagyon hallottuk, mert a hang négyesre-ötösre volt halkítva, de a képernyőn megjelent ő, most éppen unokáival és akkor…
Minden megváltozott hirtelen.
Bár akkor és ott, a képernyő előtt is „mi” voltunk (pohárral a kezünkben), de mégse; mintha az a bizonyos angyal elszállt volna a szobából, mintha levedlettük volna a ránk-kövesedett (ál)arcunkat, mintha védő-védekező ösztönünk megszűnt volna, pedig csak a tévében ment a Hírek, amiben megjelent Ő.
- Milyen aranyosan emberi, olyan, mint „MI” mindannyian: mindene a családja, a gyerekei, az unokái, mindent megtesz értük, mintha magunkat látnám! – mondja a vendég,
- komolyan így gondolod? – kérdezek vissza, és rögtön jön a válasz is
- persze, Ő a PÉLDA, hogy lehetséges, hogy elérhető, akárhonnan is indulhatsz, följuthatsz a csúcsra – harsogja kipirult arccal,
- de milyen áron, kiknek a hátán – próbálkozom józanabbra terelni a beszélgetést,
- mindennek van ára! – replikázza azonnal,
- de hát nem ezt ígérte, nem ezt mondta, amikor elindult, amikor megválasztottuk – szakítom félbe az ömlengését,
- ugyan már, mindannyian irigylitek a sikerét, azt, hogy … de ti is ilyenek voltatok, lennétek megint, ha tehetnétek – és jóízűt hörpint a Rose-éból,
- gondolod?, én nem hiszem, hogy ilyenek voltunk/lennénk: nekem például nem a „jelképem” a hurka-kolbász-szalonna, utálom a pálinkát, soha nem mondanám/mondtam, hogy „halálom a pocakos tábornok” – rebegem inkább magamnak és én is nyúlok a poharamért,
- ne beszélj zagyvaságokat, a „Fletó” is úgy táncol, ahogy fütyültek neki Brüsszelből, viszont Ő nem olyan, szembeszáll bárkivel, hogy megvédje a sajátjait, a …
- csak a sajátját, csak azt, és minek az árán – szúrok közbe megint, de már a hangom is más,
- ugyan már, te sem gondolod komolyan, mindig vannak/lesznek vesztesek is, ha ez kell ahhoz, hogy győztesek is legyenek, és Ő megmutatta, kit érdekel az a kis pocak…
A tévében vége lett a Híreknek, megint a reklám megy, az „ba@@a föl” az agyamat, nem más, „legalább van mire” – gondolom, de már („Holnap hajnalig”) nem nyúlok a poharamhoz…
- 01. 07. vasárnap