2024. április hónap bejegyzései

CSAK EGY KÉP (4.)

(1987-ből)

 

Harmincnyolc éves lettem-voltam én.

„Semmi különös”: túl a váláson, a második fészekrakáson.

Már túl voltunk az első külföldi, a három gyerekkel az NDK-ban eltöltött nyaralásunkon.

Még mindenki – a Dédi is, közeledve a kilencvenhez – élt a nagycsaládból!

Az „átkos”-ban…

 

Nézem a képet.

A Gerbeaud Cukrászdáról.

1987-ből.

Amikor leadja a Magyar Televízió a szomszédok próbaadását.

Amikor elindul a – Ceausescu által kirobbantott – vita a Magyarországon kiadott Erdély történet című könyvről.

Amikor féléven belül másodszor értékeli le a konvertibilis valutákhoz képest 8%-kal a forintot a Magyar Nemzeti Bank.

Amikor Grósz Károly lesz a miniszterelnök.

Amikor felszámolják a szárazföldi telepítésű, közbeeső hatótávolságú szovjet és amerikai rakétákat.

Amikor Tardos Márton vezetésével megalakul a Pénzügykutató Rt. és az MDF is.

Amikor megjelenik Moldova György könyve, az Őrség panasza.

Amikor lemond Gustav Husak.

Amikor a Gerbeaudban békésen sütiznek az emberek.

Nem is sejtik: két év múlva már „átkos”-nak fogják hívni a kort, amiben éltek…

 

Nézem a képet.

1987-ből.

A Gerbeaud cukrászda-kávéházat.

A Vörösmarty téren.

A szomszédban volt a Hanglemezgyártó vállalat központja, ahol Bors Jenő volt akkoriban a vezérigazgató.

A kép a csordultig tele „luxus” kávéházat mutatja.

Feketén-fehéren.

A világító csillárokat is.

Mintha nem is ’87-ben lennénk, hanem száz évvel korábban.

Ugyanaz a „miliő”, a székek-asztalok elrendezése, a hangulat.

Nem, mégsem.

Ez már 1987.

Mindenki egyszerűen öltözve.

Amott egy gyerek is.

Nézelődnek, beszélgetnek.

Tél lehet, talán tavasz kezdete.

Még a terasz nincs is nyitva.

Mindenki melegen öltözve…

 

Nézem a képet.

1987-ből.

Akkoriban már nem a József Nádor téren dolgoztam.

Csincsek Imi bá’ – a szobatársam, aki már a háború előtt is a Pénzügyminisztériumban dolgozott – sokszor mesélt arról: mennyit jártak ki oda kávézni.

A „Miniszter úr” is.

’87-ben már mások is.

Egyszer, évekkel később, egy barátommal én is ott beszélgettem a teraszon; kávézgattunk, nézegettük az elsuhanó lányokat; a jövőt tervezgettük, engem akkoriban rúgott ki a Járai Zsigmond a Pénztárfelügyelet éléről, arra sétált – elfordította a fejét, messze elkerülte a teraszt.

De már nem az „átkos” volt.

Ma már inkább a Vörösmarty térre járunk, a könyvhétre…

 

Nézem a képet.

1987-ből.

Abban az évben nagy havazás volt.

Az egész ország megbénult.

Nemcsak ez volt akkor már a baj.

Mégis: éltünk.

 

Nézem a képet.

1987-ből.

Harmincnyolc éves lettem-voltam én.

„Semmi különös”: túl a váláson, a második fészekrakáson.

Már túl voltunk az első külföldi, a három gyerekkel az NDK-ban eltöltött nyaralásunkon.

Még mindenki – a Dédi is, közeledve a kilencvenhez – élt a nagycsaládból!

Az „átkos”-ban…

  1. 04. 03. szerda

(Kép: fortepan)

CSAK EGY KÉP

(1973-ból)

 

Akár én is lehetnék.

A haj, az öltöny, a cipő.

De nem: fehér zsebkendőt nem tettem a zsebembe.

Viszont a kezemet én is ilyen óvatosan-védőn-szerelmesen tettem a derekadra.

De mi nem a Blahára jártunk – a lágymányosi Duna-partra.

Akkor végeztem.

Az egyetemen.

A közgázon.

Akkor még ott volt az aulában a szobor.

(Amikor a legidősebb fiam, harmincvalahány évvel később megkapta a második diplomáját ugyanott, még akkor is ott volt.)

Ma már nincs ott.

De nemcsak ez változott…

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Már lelőtték a balassagyarmati egyik túszejtő fiút.

Már elküldte Magyarország Vietnámnak az ötmillió forintos gyorssegélyt.

Már bemutatták a Petőfi filmet, a ’73-at!

Már vége lett a vietnámi háborúnak!

Megkezdődtek a Varsói Szerződés és a NATO között a tárgyalások a haderők csökkentéséről.

Már Amerika a Watergate-től hangos.

Szeptember 15-én átlépem, mint főelőadó a Pénzügyminisztérium bejáratát…

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Előttem a világ!

Ide nekem a világot!

Pedig „csak” a negyedik emeleten volt a szobánk.

A Papp Gabival.

Mellettünk a Kalmár Tibi bá’ dolgozott.

Velünk szemben a Szalai Erzsi.

Valahol a folyosó végén Bokros Lajos és a Surányi Gyuri.

Meg a Jánosi Feri bá’.

Micsoda tudás halmozódott azon az emeleten!

Pedig akkor már volt Kádár Brezsnyevnél.

Pedig akkor már tartott az Új Gazdasági Mechanizmus „aggasztó következményeinek” a revideálása.

Viszont a Pénzügyminisztériumban Faluvégi Lajos fiatalított.

Frissített.

Új hangok, új szelek fújdogáltak – mégis!

Micsoda idők voltak!

 

Nézem a képet.

1973-ból.

A Blahán a fiatalokat.

A lányt a cigivel.

Ott a Corvin áruház is!

Ott dolgozott Cuni néni, apám testvérének a felesége.

Még megvolt a Nemzeti is.

A Népstadion is.

Nem voltam még szemüveges…

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Nagyot fordult azóta a világ!

Ez a rendje.

Ha forogni kell, forogni fog.

Megállni nem szabad.

És elgondolkodni?!

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Akár én is lehetnék.

A haj, az öltöny, a cipő.

De nem: fehér zsebkendőt nem tettem a zsebembe.

Viszont a kezemet én is ilyen óvatosan-védőn-szerelmesen tettem a derekadra.

De mi nem a Blahára jártunk – a lágymányosi Duna-partra.

Akkor végeztem.

Az egyetemen.

A közgázon.

Akkor még ott volt az aulában a szobor.

(Amikor a legidősebb fiam, harmincvalahány évvel később megkapta a második diplomáját ugyanott, még akkor is ott volt.)

Ma már nincs ott.

De nemcsak ez változott…

 

  1. 04. 02. kedd

(Kép: Urbán Tamás / Fortepan)