2024. május hónap bejegyzései

KÖSZÖNTŐ(K) a HATVANEGYEDIKRE…

(„Bözsi néni(k)-től” és másoktól)

 

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,

Szórjunk rózsát Orbán „elvtárs” elébe,

Hadd járjon ő a rózsában bokáig,

Éljen, éljen az Orbán „elvtárs” sokáig!

 

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,

Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,

Pusztuljon a reakció egy szálig,

Éljen, éljen a Orbán elvtárs sokáig!

 

×××

 

Az ő neve legyen

első szavam, hogy versem kezdem én.

Fölkél e név,

fölkél versem egén.

Hajnali fénybe mártva tollam,

így írom le nevét,

világteremtő századunk

sugárzó címerét!

 

×××

 

A Koreai (Kínai, Török, Fehérorosz, Orosz, Azerbajdzsáni, Csádi stb.) Munkapárt (a megfelelő párt neve beírandó) Központi Bizottsága, a Türk Tanács forró baráti üdvözletét küldi Önnek 61. születésnapja alkalmából. Ön egész felbecsülhetetlen, nagyszerű munkásságát az Új Magyar Középosztály, valamint az Új Magyar Nagytőke újkori létrehozásának; az emberek, népek közötti különbségek újbóli felszínre kerülésének; Európa újra-„ébredése” ügyének, felépítésének szentelte.

 

Az az önzetlen, testvéri segítség, amelyet Ön, tisztelt Fidesz-elnök úr, és az egész magyar nép a harcoló koreai (az ideillő ország-név beírandó) népnek nyújtott, döntő győzelemre lelkesít bennünket a békeszerető emberiség közös ellensége, az sorosista-háborúpárti-dollárbaloldal brüsszeliták ellen vívott harcban.

 

A Koreai Munkapárt (behelyettesítés) Központi Bizottsága a legnagyobb sikereket kívánja a magyar népnek s vezető erejének, a Fidesznek a veszélyhelyzet fenntartásáért és a világ népeinek újbóli egymásnak ugrasztásáért vívott harcához, amelyet a nagy Ptyin vezette nemzetközi tábor soraiban folytat. Önnek, tisztelt elnök úr, még hosszú évekig tartó jó egészséget kívánunk: (értelmezés szerint beírandó)

 

  1. 05. 31. péntek

HÁBORú(úúú…)

Választás lesz.

Mindjárt.

Már a „mindjárt” is sok.

Olyan undorító.

Pedig ünnepnek kéne lennie.

A szabadság ünnepének.

A NER-ben mocskosan-undorító „gyalázat”…

 

Ezerhatszáz kilométerre Budapesttől háború van.

Putyin (Oroszország) megtámadta Ukrajnát.

Véres, kegyetlen, védtelen polgári lakosok ellen elkövetett háborús bűnökkel.

Oroszország támad.

Ukrajna védekezik.

Iskolák, kórházak, történelmi épületek válnak a földdel egyenlővé.

Nem látható a háború vége…

 

Nálunk nincsen.

Nálunk „veszélyhelyzet” van.

Törvényileg kihirdetve.

Meghosszabbítgatva.

Valódi indokok, a törvényi feltételek fennállása nélkül.

A Btk. 337. szakasza szerint a rémhírterjesztés három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Viszont most kampány van.

Mintha az felülírná.

A szabályokat, az erkölcsöt.

Tehát: nyugodtan lehet uszítani, hazudni, gyűlöletet kelteni.

Már akinek.

A „most jövök a templomból” embernek lehet…

Aki még a „portáján” sem néz körül.

A mai napig nem tudjuk: miért adott kegyelmet – a püspök úr kérésére – a köztársasági elnökasszony; tudott-e a kegyelmi ügyről a miniszterelnök.

Csak ő akar békét! – tudtuk meg tőle.

Szerinte mindenki más – Európa, Amerika, a baloldal, te is barátom, ha nem szavazol rá – háborúskodni akar!

„Haverját, az orosz medvét” persze nem hívja föl a béke miatt, vele nem hepciáskodik, csak a kezét tördeli, szája-szélét húzogatja – csak Európa felé ordibál.

Az (ál)utcai harcos.

Békét akar állítólag, „Szent” békét, de arról nem szól: hogyan, miképp, milyen feltételekkel-következményekkel.

Csak fröcsög és riogatva uszít, „rendületlenül”.

Gyanútlanul mész az utcán, kinyitod a postaládádat, megnyitod a Twitter-Facebook oldaladat, bekapcsolod a kedvenc sportcsatornádat a TV-ben és máris ömlik, hömpölyög rád a mocskos-hazug-gyűlölködő propagandája…

 

A kiválasztott-megbízható, ezerszeresen ellenőrzött „tíz ember” elé lép, rááll a sámlijára-hokedlijére és azt kornyikálja: „ADJUNK BELE APAIT-ANYAIT! CSAK A BÉKE! CSAK A FIDESZ!”.

És jámbor hívei hisznek neki, vele harsogják, az ország keleti felétől a nyugati feléig.

Egyre kevesebben…

 

Választás lesz.

Mindjárt.

Már a „mindjárt” is sok.

Olyan undorító.

Pedig ünnepnek kéne lennie.

A szabadság ünnepének.

A NER-ben mocskosan-undorító „gyalázat”…

 

  1. 05. 30. csütörtök

CSAK EGY KÉP (17.)

(George W. McLaurin-ról)

 

Nézem a képet.

George W. McLaurin-ról.

Az első afro-amerikairól, aki az Oklahomai Egyetemre járt.

1948-ban.

Nekünk, magyaroknak nincsenek „afroamerikaijaink”.

Nekünk „büdös cigányaink”, „sorosista-zsidajaink”, „állítólag asszonyainkat, lányainkat megbecstelenítő migránsaink”, „háború-párti libsijeink” vannak.

Ők se rosszak a gyűlölködők „gyűlölködés-tárgyainak” lenni…

 

Nézem a képet.

Ahogy ott ül.

Külön asztalnál a sarokban.

Elegánsan.

Nyitott füzetek előtt.

Figyel.

Mégis tanul.

A közösségen kívül(i).

 

Most kinn ülök a kertben.

A hintaágyon, előttem asztal, laptopom nyitva.

Hirtelen hanyatt fekszem.

Fölöttem lágyan rezgő zöld levelek.

Az élesen-kék ég, egy éppen mozdulatlan mégis „szabad” felhő – alig hallom a madarak csivitelését.

Eltűnt az asztal, a szék, az „első afroamerikai” is.

Aztán a laptopom „zirren” egyet, üzenet jött: „a Fidesz szerint véget kell vetni annak, hogy Ukrajna felett lelövik az orosz rakétákat”…

 

Akkor inkább: megint nézem a képet.

Beleolvasok a korabeli az USA Legfelsőbb Bíróságának határozatába: „A törvény kötelezi az egyetemet, hogy beengedje McLaurint az iskolába, de őt teljesen el kell különíteni a többi diáktól.”

Később, amikor más afro-amerikai diákokat is felvettek az iskolába, hasonló körülményeken mentek keresztül, például különböző osztálytermekben, könyvtárakban, kávézókban és mellékhelyiségekben.

Persze az 1948-ban történt.

Hetvenhat évvel ezelőtt.

Nálunk ilyen ma meg se történhetne.

Elképzelhetetlen.

A „mieink” ugyanis a kormány-propaganda szerint, a „mi afroamerikaink” nem „akarnak” tanulni, bölcsibe-oviba-isibe-gimibe járni.

Ha mégis, magukra vessenek.

Alkotmánybírósági döntés nélkül is.

A legendás iparkamarai elnök szerint nem kell ide középiskola, történelem, irodalom!

Gondolkodó gyerekek-emberek se!

Ott van a Wikipédia!

 

Nézem a képet.

A felhő ott van felettem mozdulatlanul.

A gyűlölet pedig itt lenn, minden sarkon, a házakban, a tévékben, a szórólapokon, „nemcsak az ernyedetlen/ tapsoló tenyerekben … megállt a kapualjban”.

 

Nézem a képet.

George W. McLaurin-ról.

Az első afro-amerikairól, aki az Oklahomai Egyetemre járt.

1948-ban.

Nekünk, magyaroknak nincsenek „afroamerikaijaink”.

Nekünk „büdös cigányaink”, „sorosista-zsidajaink”, „állítólag asszonyainkat, lányainkat megbecstelenítő migránsaink”, „háború-párti libsijeink” vannak.

Ők se rosszak a gyűlölködők „gyűlölködés-tárgyainak” lenni…

 

  1. 05. 29. szerda

 (Kép: MotiWoman közösség)

CSAK EGY KÉP (16.)

(csak egy „öreg”)

 

Nézem a képet.

Lisszabonból.

Kinn ül.

Az utcán.

Az „öreg” a reggeli kávéját issza.

„Csak” egy reggeli kávét…

 

Nézem a képet.

Az „öreget”.

Aki óvatosan nyúl a csészealjhoz.

Sapkában, pulóverben-kabátban, kordnadrágban.

Neki hűvös van.

Hátát – éppen, hogy – a falnak.

Ül a sámliján.

A kávé mellette az „asztalán”.

Az elmaradhatatlan reggeli kávé…

 

Nézem a képet.

Az „öreget”.

A falakat is.

Az utca köveket.

Már(a) öregek, omladozóak – olyan régiek azok is.

Mégis.

Élnek…

 

Nézem a képet.

Tegnap délután-este „kerti-bulin” voltam.

Összejöttünk.

Néhányan.

Férjestül, feleségestül.

Ki ezér’, ki azér’ hiányzott.

Hatvannyolcasok.

Akkor végeztünk.

A gimiben.

Csöndesen (a fülünkben a hallókészüléket a maximumra csavarva) , mélázgatva-emlékezve beszélgettünk.

Mi „félszvakból” is…

 

Nézem a képet.

Az út (még) fölfelé tart!

Az öreg már „úgy tartja a bal-kezét” .

Mi mindenről beszélhetne az a kéz!

A kegyetlen és mégis csodálatos XX. századról: a szerelmekről, háborúkról, a holokausztról, a mindig újrakezdésről, rólunk…

 

Nézem a képet.

Lisszabonból.

Kinn ül.

Az utcán.

Az „öreg” a reggeli kávéját issza.

„Csak” egy reggeli kávét…

 

  1. 05. 26. vasárnap

(Kép: Ann Angelidis)

A LEVITÉZLETT SZÓVIVŐ ASSZONY…

Megnéztem.

Most nincs jobb dolgom.

A volt-szóvivő Facebook oldalát.

Visszamenőlegesen.

Az elmúlt hat napban.

Negyvennél abbahagytam.

Három(!), írd és mondd 3 darab bejegyzés volt, ami nem Karácsony-Gyurcsány gyalázásáról szólt.

HÁROM!

Hogy mit kezdene Budapesttel?

Mit fog csinálni, ha főpolginak választanák?

 

Közöd?!

  1. 05. 25. szombat

LUJZA ÉS JENŐ

(42.)

(utánzat)

„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”

 

  • Lujza! Miért nézed a hasamat?!
  • Csak
  • Valami nem tetszik a hasamon?
  • Olyan jó nézni a te hasadat, Jenő; amikor ülsz a tv előtt a fotelodban, sokkal nagyobbnak, már egészen férfiasnak látszik!
  • Mi bajod van a hasammal?
  • Kicsi.
  • Lujza!
  • Szolidaritásból megnöveszthetnéd.
  • Miért növeszteném meg??!
  • Szolidaritásból! Azt mondta ma a rádióban a miniszterelnök úr, hogy szolidaritásból lélegeztető gépeket küldünk Ukrajnába, akkor te is megnöveszthetnéd a hasadat szolidaritásból, nemde??
  • Nem akarok veszekedni, Lujza, ne beszélj ilyen butaságokat: „öt lélegeztetőgép és hét fecskendős infúziós pumpa” még nem szolidaritás!
  • De hát a miniszterelnök úr azt mondta!
  • Akkor sem az.
  • Persze Jenő, mert te is fegyvereket-katonákat akarsz Ukrajnába küldeni!?
  • Nem akarok, se oda, se Csádba, ahogyan korábban Szerbiába se.
  • Persze, neked nincsen, még egy kis fegyver-bizniszed se, mert te egy olyan élhetetlen ember vagy!
  • Nincs Lujza, én nem vagyok a magyar hadügyminiszter! De azért elitélem az orosz inváziót!
  • Akkor jól mondta a miniszterelnök úr ma reggel, te is olyan propagandista vagy és olyan hangulatkeltő, mint azok, a második világháború előtt!
  • Lujza, biztosan félreértetted a miniszterelnök urat, az nem lehet, hogy ilyen badarságokat és hazugságokat mondott.
  • Nem értettem félre, „Horthy Miklós kormányzó is megpróbált kívül maradni a II. világháborún, ameddig tehette vagy ameddig képes volt rá, de a németek végül is „belenyomták Magyarországot a háborúba”, és most is bele akarnak nyomni bennünket, de mi nem hagyjuk!
  • Akkor sem volt ez igaz!
  • Pedig ezt mondta, még az index is megírta, hallgasd majd meg az ismétlést!
  • Nem fogom, elég, ha te hallgatod, sőt az is sok!
  • Jenő: most vitatkozol velem? Mindjárt áthívom a „drága mamát”, hogy vezesse, moderálja a vitánkat, és ha nem lesz az úgy jó, akkor majd kizár a vitánkból!
  • Lujza, ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne…
  • Persze, mert te nem akarsz NERszerűen-sportszerű keretek között beszélgetni, neked csak a főztöm jó, akkor ma nem lesz vacsora, ezt most jól megfőzted magadnak!
  • Lujza, nem is szoktam vacsorázni.
  • Tudom, akkor azt hallottad, hogy megint kimaradtunk a legjobb földvásárlási buliból?
  • Miből?
  • Hát, biztosan nem ismered a Tamást!
  • Nem ismerem.
  • De hallottál róla, ugye? A Sulyokról?!
  • Persze, ő a köztársasági elnökünk.
  • És a te zsebedbe még nem tett egy olyan izét?!
  • Milyen „izét”?
  • Olyan szerződést, ami oda való, ami az élvezetekről szól!
  • Miről?
  • A haszonélvezetről! A „drága mama” úgyis itt lesz nálunk, majd megkérjük őt, mint a Kósa Lajos is megkérte a drága anyukáját, hogy legyen a csibekeltető strómama anyukája és akkor majd a Tamás ellen-aláírja és punktum.
  • Lujza, mégis készíts inkább egy jó rántottát vacsorára!
  • És akkor fölveszed a „golyóálló mellényedet” is!
  • Nincs is nekem!
  • Tudom, de van olyan zakód, amiben legalábbis úgy tűnik!
  • Minek vegyem én föl azt a zakómat?
  • Mert itt lesz a „drága mama”!
  • Lujza!!!
  • Jól van, Jenő, de a hasad lehetne egy kicsit férfiasabb is…
  1. 05. 24. péntek

CSAK EGY KÉP (15.)

(Havannában, „csak egy öreg-autó”)

 

Nézem a képet.

Az „öreg-autót”.

Egyszer, van annak már húsz éve, „élőben” és közelről én is láthattam.
Havannában.

A szivarozó „öregasszonyt” is.

Az autó biztosan megvan még…

 

Nézem a képet.

Emlékszem, amikor megérkeztünk, a vámos gyanakvóan kinyittatta a bőröndömet, kesztyű nélkül mindent megtapogatott, rácsodálkozott a hordozható laptopomra, aztán persze mégis beengedett minket (is).

Késő este, már inkább éjszaka volt.

És Budapesten kemény tél, viszont Havannában – még akkor, a sötét éjszakában is – izzasztó nyári hőség; a reptérről még majd egy órát buszoztunk, amíg megérkeztünk Varaderoba, a szállodánkba; a medence körül persze „nagy élet” volt, a BÁR nyitva, ahogy lepakoltunk, már rohantunk is körülnézni, meginni az első koktélunkat, utána ki a tengerhez…

 

Nézem a képet.

És emlékezem.

De szép is volt!

Varaderoban, Havannában, a lakatlan szigeten, még kis-krokodil is volt a feleségem karjában – persze bekötött pofával és akkor már jóllakottan…

Arra is emlékszem, a varaderoi félsziget bejáratánál katona posztolt egy lezárt sorompó előtt, kérdeztem is az okát, „ez csak külföldieknek” engedélyezett terület – persze, hisz’ mi a „castrói Kubában” voltunk, ahol akkoriban volt a kubai konvertibilis peso, meg a „sima” kubai peso is; a munkásokat a „Partagas Cigar Facrtory”-ban szivarral és a nem konvertibilis kubai pesoval fizették ki; már az első sarkon árulni kezdték a „bérüket”, a „ROMEO Y JULIETA Churchill” szivarokat az éppen arra sétáló külföldieknek, itthon kilencezerkétszáz forintért lehetett szálját kapni, ott kinn egy százasért megvehettem volna…

 

Nézem a képet.

És emlékezem.

Éjszaka minden koromfekete volt, csak a csillagok apró fényei az égen, a sötétségben azt hittem, itt a világvége, aztán – elég sokára, mert akkoriban a biológiai órám öt körül ébresztett – hirtelen, a semmiből a vakító világosság, aztán „bevillant”: az egyenlítő környékén vagyok!

Meleg, később alig elviselhető hőség, szikrázó napsütés, tenger, lágy-finom hófehér homok, boldogság – Varaderoban…

Valamelyik nap dzsip-túrára mentünk, minden család választott egy dzsipet, aztán beállt a konvojba; induláskor a vezetőnk azt mondta: „hozzatok magatokkal ceruzát-tollat-papírt, a gyerekek a falvakban meg fognak veszni értük”, olyan szegények voltak abban az időben, még egy tollnak is önfeledten tudtak örülni…

„Hogyan maradhattak meg mégis azok az öreg luxus-autók mégis?” – kérdezgettük, amikor Havannában megpillantottuk az út mentén álló „csodákat”; „’59-ben, amikor győzött a forradalom és a tehetősebbek elmenekültek a szigetről, persze a luxus-autóikat is hátrahagyva, a kubai kormány egyedül a magántulajdonban lévő autókat nem államosította, maradhattak magánkézben, az USA-ból úgysem érkezhetett semmi, hát mindenki, akinek volt autója, azt bütykölte, a fantáziája és kreativitására volt bízva, milyen autója lesz, az meg nem ismert határokat, hát elindultak azok a luxus-járgányok – bár néha-néha alig lehetett ráismerni…

 

Nézem a képet.

És emlékezem.

„A titánok bukása” első, közel ezer oldalas könyvet vittem magammal (a szakirodalmi műre már nem emlékszem, biztosan azt nem forgattam), a medence partján olvasgattam az évszázad trilógia első kötetét, míg az asszony a tengerparti finom homokban táncolt-tornázott-röplabdázott a többi „lánnyal”; nagy parkja volt a szállodának, hatalmas fákkal, talán a központi épületben (mi kisebb, önálló bungalókban laktunk) néha internet is volt, esténként lestem a magyar híreket…

De azok nem lehettek akkor fontosak, lényegesek, azokra a hírekere szerencsére nem emlékezem…

 

Élmények, miért ezek jutnak az eszembe…

 

Nézem a képet.

Az „öreg-autót”.

Egyszer, van annak már húsz éve, „élőben” és közelről én is láthattam.
Havannában.

A szivarozó „öregasszonyt” is.

Az autó biztosan megvan még…

 

  1. 05. 21. kedd

(Kép: bloghu)

CSAK EGY KÉP (14.)

(a Notre Dame-ról)

 

Nézem a képet.

A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.

A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.

Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.

A Notre Dameval együtt…

 

Nézem a képet.

Az 1250 óta ott magasodó mitikus lényt, a vízköpőt és a művészt.

A legenda szerint „Rouens-i Szent Romanus a keresztje segítségével legyőzi a „gargouille” nevű tűzokádó szörnyeteget (e szót használja a francia nyelv a vízköpőkre is), majd Rouen városában elégeti annak testét – azonban mivel fejét és nyakát megedzette saját tüze, ezeket a helyi templomra helyezik a gonosz elleni védelemként.”.

A groteszk kinézetű és félelmetes – Strixnek nevezett, emberszerű lénynek, unatkozónak tűnő – gonoszt, aki a legendák szerint emberhússal táplálkoz(ott)ik és a nyelvét ölti a Párizsra, a világra.

És mellette a művészt.

A gondolkodó, mélázó-merengő, de szárnynélküli embert.

Párizs fölött!

 

Nézem a képet.

Akár én is lehetnék ott, a szárnynélküli.

Az, aki nem nyújtja a nyelvét a városra-világra.

Egyszer voltam is fenn!

Másodszor már csak a gyerekek…

Ők „csak” a csodálatos kilátást látták!

A vízköpő gonosztól sem féltek…

 

 

Nézem a képet.

Mit nézhet most a vízköpő?

Kajára les vajon?

Még mindig emberhúsra vágyik?

Az megunhatatlan?

Nem kell ahhoz vízköpőnek lenni, nem kell ahhoz a magasba emelkedni, szárnyakkal-szarvakkal rendelkezni…

 

Nézem a képet.

A hatalmas füleit.

A pihenő kezét.

A kinyújtott nyelvét.

Mellette ott az embert…

 

Nézem a képet.

Most kinézek itthon az ablakon a kertre: most nem esik.

Nincs mit éppen kiköpni.

Nincs?!

 

Nézem a képet.

A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.

A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.

Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.

A Notre Dameval együtt…

 

  1. 05. 19. vasárnap

(Kép: C.C._Dasham)

VAJON MEGNÉZTE?!

(ironikus bejegyzés, mégis vedd komolyan…)

 

Megint választások lesznek.

Most önkormányzati és uniós választások.

Kit válasszak, kire szavazzak?

És miért?!

 

Természetesen kisvárosunk is „lázban” ég már.

Titokban még a „zOrbán” is itt járt nálunk!

A legnagyobb TITOKBAN!

Csak azok tudtak róla, hogy (gyün) jön, akik: nem sokan voltak (most nem kellett hozniuk még egy embert), de önmaguknak mégis elegen.

Ez egy (olyan) zártkörű dzsembori volt.

Emlékszel arra, amikor a kigyúrt „Kubatov-legények” körül állták-védték a testükkel a fideszes polgármester feleségét, aki népszavazási kezdeményezést akart benyújtani a Nemzeti Választási Irodához és meg akarta előzni az MSZP-és Nyakót? És sikerült neki, aztán elmenekült az újságírók elől, mert nem volt ott akkor semmi látnivaló, minek oda reklám, nem akart ő valójában semmit, de a drága ura és a pártja erre kérte, hát odament kora reggel, aznap nem is kaptak tápot a csirkék!

Nos: így járt itt nálunk a „zOrbán” is!

Persze nem kora reggel, igaz: neki nem kellett megetetni a csirkéit, a birkákat meg mégse bízhatja másra!

Szóval itt járt.

Mert ide kell(ett) már a (z”ekte”) jelenléte.

Korábban ugyanis a kisvárosunk stabil fideszes kisváros volt, de a legutóbbi önkormányzati választáson csúfosan kikaptak: a polgi ment a lecsóba (értsd: fölbuktatták a megyei pénzügyi górénak), sajátjogon egyetlen fideszes sem jutott a képviselőtestületbe, csak a kompenzációs listáról, minden elvitt egy Egyesület!

Most le kellett „jönnie” közénk, hozta a sámliját is.

Meg a mellényét és a kigyúrt fiukat.

A sajátjai közé.

Még az egyik „birka” elszabadul a végén…

 

Szóval: megint önkormányzati választások lesznek.

Kisvárosunkban is.

Megjelentek az óriás-plakátok is.

Persze nem mindenkinek.

Csak, akinek volt-van annyi „összekuporgatott” pénze.

A kisvárosunkban sem mindegyik jelölt ilyen „takarékos”.

„Csak”, aki mögött ott áll…

Persze csak kisbetűvel.

Hogy ne is (nagyon) látszódjék.

Hogy kilóg a lóláb!

 

Szóval: négy polgármester, „polgi-jelöltünk” van.

Kettő úgynevezett „ellenzéki”, akik most vezetik a kisvárost, kettő meg „olyan” függetlenszerű.

Akik (most) elhatárolódnak korábbi pártjaiktól, a pártoktól.

Az egyiküket te is „ismered”, emlékszel: ő az, aki a szivárványosnak látta a lefestett-felújított iskolai kerítést.

És azonnal sipákolni kezdett.

Állítólag a gyerekek védelmében.

A másik iskolaigazgatónő.

Aki, amikor 2022. októberében a város lakói tüntettek a tanárokért, behívta a gyerekeket az udvarról: ne is lássák, hogy értük… ő meg elbújt, a függöny mögé.

Na most ő is ott „csápolt” a „sámli” mögött, kijött a függöny mögül.

Gyerekek nem voltak a közelben.

Vajon látta-megnézte a videót a Radnótiból?

Biztosan nem.

De, ha mégis?!

Mire gondolt közben?

Elsírta vajon magát, mint a Törley Kati néni?

Vagy csak arra: „most kellene az ő szavazatuk is”?!

 

Szóval: választások lesznek!

„Tiszta lappal”, „Tegyük rendbe a várost!” – hirdetik.

Mintha korábban nem ők „uralkodtak” volna évekig, addig nem mondták.

De ne feledd, ők „ugyanazok”.

Nem változtak.

 

Megint választások lesznek.

Most önkormányzati és uniós választások.

Kit válasszak, kire szavazzak?

És miért?!

Remélem: segítettem…

 

  1. 05. 17. péntek

(A video https://www.youtube.com/watch?v=sNVCrHPgaZE itt nézhető meg!)

CSAK EGY KÉP (13.)

(a „szelfiző” gyerekekről)

 

Nézem a képet.

Vajon te is azt látod, amit én?!

És ha nem?

Akkor sincs semmi baj…

 

„Szelfiző” gyerekek.

Öten vannak.

Beállnak, belenéznek a „kamerába”, mosolyra húzzák szájukat, csillog a szemük és várják, amint megszólal: „ott repül a kismadár”!

Négyük lábán nincs „kamera”.

Ott és „nekik” minek.

Hisz’ most nem is „ott” vannak!

Valahol szállnak!

Talán már a Vogue Magazine címlapján?!

Hátuk mögött a „Fifth Avenue”?!

Vagy az Avenue des Champs-Élysées?!

Mindegy is: mosolyognak!

 

Nézem a képet.

Vajon te is azt látod, amit én?!

 

„Egy igazságtalan társadalomban nincsenek „jó” emberek” – Erdős Virág mondja a mai Népszavában.

„A Földön 7.593.000.000 ember él, a mobiltelefonok száma viszont már 8.485.000.000, azaz 11,7%-kal több mobiltelefon van a Földön, mint ember.”

Minden embernek – nőnek, férfinak, gyereknek – lehetne „strandpapucsa”.

Még sincs.

Sokszor mosoly sincs.

Az arcukon: amikor szomjasok, éheznek, fáznak.

„Az, hogy privát mentőakciókkal és a „szociális érzékenység” legkülönfélébb civil megnyilvánulásaival ki lehet cselezni az elnyomást, ez ma már nemhogy nem evidencia, de nettó önámítás.”

Ezt is Erdős Virág mondja.

„… a rendszernek a keretein belül a szolidaritás minden szelíd gesztusa kétes és kontraproduktív. Aki ételt oszt, aki adományt gyűjt, vagy teszem azt egy jótékonysági aukcióra felajánlja a saját verse kéziratát, az a szenvedést nem megszüntetni akarja, csak elviselhetőbbé tenni.”

 

Nézem a képet.

Vajon te is azt látod, amit én?!

Gyerekeket.

Akik kicselezik a valóságot.

Akik fricskát mutatnak a „rohadt-korrupt-hazug” világnak.

Akik boldognak mutatják magukat.

Legalább egy szelfi idejéig…

 

Nézem a képet.

Vajon te is azt látod, amit én?!

És ha nem?

Akkor sincs semmi baj?!

„Ebben a könyvesboltban a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árulunk.”

 

  1. 05. 12. vasárnap

(Kép: IdeaSpot)