2024. április hónap bejegyzései

CSAK EGY KÉP (9.)

(az 1930-as évekből)

 

Nézem a képet.

Közel százéves!

Akkor éppen Ferenc József térnek hívták.

Ma Széchenyinek.

És száz év múlva?

 

Nézem a képet.

A múlt század harmincas éveiben kattintottat.

A telefonfülkét, az Académia Sörözőbe hívogató reklám-táblát, a tiszta utcát, az dugulatlan csatorna-nyílást.

A kalapokat.

A hosszú árnyékot vető, elegáns, nagykabátban sétáló, gondtalan felnőtteket, gyereket.

A már polgári életet élő embereket.

Apám még akkor – nagy szegénységben – Csömörön élt a szüleivel, testvéreivel.

Anyám még talán meg se született.

Ma már a legidősebb dédunoka Párizsba vágyik, oda röpdös!

Közte száz év!

Micsoda száz év volt!

És milyen lesz ez?!

 

Nézem a képet.

A – megint – Széchenyi térnek hívott macskaköves teret.

A villamossíneket.

Amelyek már a Dunaparton fekszenek.

Amiken mostanában a kettes villamosok „kattognak”.

A „cipők” mögött-mellett is.

Én is ott utaztam egykoron.

Talán éppen az Akadémia egyik osztályára mentem előadni.

A társadalmi közös fogyasztásról, ami később közkiadás lett.

Az egészségügyre, az oktatásra-kutatásra, a nyugdíjakra, a szociális ellátásokra, a védelemre és a rendbiztonságra fordított állami kiadásokat tartalmazta.

Ami akkoriban, feszítően a legdinamikusabban növekvő tétele volt az állami költségvetésnek.

Viszont az „átkos”-ban azok a kiadások „szentek” voltak.

Politikailag voltak kifizethetőek, közgazdaságilag adóemelést, áremelést követelőek.

Ami akkoriban elképzelhetően elképzelhetetlen volt.

Napjainkban, éppen fordítva…

 

Nézem a képet.

Látom a tüntető embereket is a téren.

A kisgyerekkel a hátán a kutató anyukát.

Aki tiltakozik a Széchenyi által létrehozott Akadémia einstandolása ellen.

A gyülekezőket, akik majd innen a Kossuth térre vonulnak a demokráciáért.

Most meg Juszt Laci integet ki a fehér autója ablakából!

Ni-csak: ott éppen gurulok ki a Spenót-ház pincegarázsából, most rúgott ki (először) az Orbán!

Nem én csókolózom ott a Lánchíd alatti átjáróban?

Micsoda kép, hogy mindezt „megőrizte”?!

 

Nézem a képet.

Eszembe jut, egyszer, úgy a ’80-as évek elején írtam egy tanulmányt a társadalmi közös kiadások 2000-es évek körüli alakulásáról, függvényekkel, képletekkel dolgoztam, aztán odaadtam a pénzügyminiszternek, aki mellett akkor dolgoztam, aki csak annyit kérdezett: „nem gondolja Radnai elvtárs (akkoriban ezt így mondták), hogy a húsz-harminc év hosszú idő, miért nem engedi el a fantáziáját?”

Vajon milyen lesz száz év múlva a Széchenyi tér?

Meglesz-e még?

Széchenyinek fogják hívni?

Hát az a csatornanyílás?

Az Akadémia ott fog állni még?

És a Lánchíd alatti átjáró?

 

Nézem a képet.

Közel százéves!

Akkor éppen Ferenc József térnek hívták.

Ma Széchenyinek…

 

  1. 04. 29. hétfő

 

(Kép: Marianna Papp)

VÉLEMÉNYSZABADSÁG – „MINTHA A SZOBA KÖZEPÉRE SZART VOLNA”…

„A múltat nem tudjuk megváltoztatni,

de meg tudjuk ismerni.

A jövőt meg tudjuk változtatni,

de nem tudjuk megismerni.”

(Teller Ede)

 

„Tényleg, miért ne lehetne egy zsidó jobboldali?” – kérdezte valaki minap a vacsora után a baráti összejövetelen és rögvest folytatta is „megnéztem tegnap a Cirkóban „A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció” című dokumentumfilmet, ott kérdezték. „Ugye ez az a film, amit 2002-ben Hajdú Eszter készített és 2008-ban mutatták be?” – kérdeztem vissza és gyorsan folytattam „és az egyik szereplőt, amikor belépett a Fideszbe a szadeszos barátja nem hívta meg többé a közösségbe, és a filmben azt mondta, hogy úgy érezte magát, mintha a szoba közepére szart volna, pedig nem is?”, aztán abbahagytam a kérdezősködést, körbe-néztem, próbáltam belesni az arcok „szoknyája alá”, vártam a reakciókat.

De csak a csönd felelt.

Aztán megszólalt egy másik barátom, „nálunk a vidéki rokonságban az egyik nagymama, amikor annak idején meglátta „csápolni” az unokáját a szocik váratlan győzelménél, kitagadta…”.

Megint csönd lett.

Pedig, hogyan is „énekelte” Hofi: „vonyítani még szabad…”.

Ekkor, aki a témát bedobta a mélyvízbe megint megszólalt: „ez a film szerintem arról szól, hogy képtelenek vagyunk elfogadni azt, hogy a közvetlen környezetünkben – közösségünkben, családunkban – más véleménye legyen valakinek, inkább kizárjuk, kirekesztjük őt; a vele való kapcsolatot befejezzük, ahogy a vele való kommunikálást is; szerintem ez nem jó, ez nem vezet sehová, csak kilátástalan konfliktushoz, a konfliktusok további éleződéséhez.”

A máskor oly hangos társaságunkban megint a csönd lett a főszereplő; ,,kinek hozzak kávét vagy kapucsínót?” – kérdezte a házigazda hirtelen és már indult is a konyhába lefőzni a „mentesítő” nedűt.

„Belevágjak, belecsapjak a lecsóba?” – morfondíroztam magamban „és, ha utána még keserűbb lesz a kávé?”, gondoltam tovább, aztán mégis belekezdtem: „tizenkét évvel ezelőtt készült ez a dokumentumfilm, azóta lényegében véve a Fidesz azt csinál, amit akar a hatalmával, és azt is csinálja, él és visszaél a kétharmados többségével; naponta „a szoba közepére szarik”, no nemcsak képletesen, hanem valójában, mert megteheti, senki sem törölteti föl vele a mocskot, nem rúgja ki a lakásból; hát teszi tovább: akik nincsenek vele, azok ellen folyamatosan gyűlöletet kelt, kizárja őket a normális életből; lehazudja a holdat is az égről; naponta árulja el európai szövetségeseit és kvaterkázik diktátorokkal” – egy pillanatra megálltam, nagy levegőt vettem, aztán folytattam „ettől persze még lehet valakinek az a véleménye, hogy elfogadja-szereti a Fideszt, de amikor a belépés mellett dönt, akkor az már nem egyszerűen vélemény, hanem valódi tett, valódi cselekvés, ami választ vált, kényszerít ki az emberből” – hagytam abba, mert „itt a kávé, kikéri cukorral?” hangzott föl hirtelen.

Aztán lassan elhalkultak a kávéskanalak koccanásai, visszatértek a szobába a notórius bagózók is, a terheléstől megint besüppedtek a fotelek párnái, persze volt, aki a karfára ült és akkor felém fordult a házigazda „hol is hagytuk abba, nem folytatjuk?” és akkor beindult a szókavalkád, a történet-cunami, mert mindannyiunknak megvolt a maga története és annak nyomán az értelmezése is: én nem tudtam végig nézni azt a filmet, már az első tízperc után a gyomrom a torkomban volt, azt hittem, elhányom magam; nálunk is szétrobbant – még évekkel ezelőtt, akkoriban – a beszélgető-közösségünk, amikor kiderült, mennyire divergálnak a nézőpontjaink, a véleményünk a Fidesz miatt; nem lehet, hogy megöregedtünk és igazándiból ez a baj?; emberek, így nem lehet élni: ki kell zárni a politikát a mindennapjaitokból, másképp nem lehet, élni kell, örülni!…

„Na ja, így könnyű” – vágtam közbe hirtelen, „amikor ennyire homogén a társaság, de mit csinálnánk, mi is kiközösítenénk azt, aki, ha …”, aztán mégis elharaptam a mondatot, megint csönd lett, „csöndet csinálni már tudok” – gondoltam, de jó válaszokat…

„Miért akarsz mindig mediátor szerepet játszani, te sem állsz „középen” – szólalt meg valaki, senki nem áll „középen”, még az a dokumentumfilm-készítő Hajdú Eszter sem, az egyiket ellenszenvesnek mutatta, határozatlannak, bizonytalannak, a kezeit tördelőnek, a másikról pedig semleges képeket mutatott, mert azt akarta bemutatni-elérni, hogy láttassa, a mai Magyarországon, még a liberálisnak mondott oldal sem képes tolerálni a más-véleményeket…”

„Attól még megérthetjük a konfliktusaink lényegét, a bizalmatlanság-sértettség kiváltó okait, tanulhatnánk a jövő miatt, hátha…” – feleltem rekedten, de tudtam, ez így kevés lesz, „igen, én sem tudok úgy élni, hogy nem veszek tudomást, a szőnyeg alá söpröm a problémát, inkább kizárom ahogy tudom, inkább kerülöm már a konfliktust, de attól még gondolkodhatunk magunkban a problémáról…”.

„Hm, pedig mi a béke szigetén élünk, itt minden fideszes békepárti, mégis úgy érzem magam, mintha háborús övezetben lennénk, ez is a korom miatt van?” – hangzott el a kérdés, de megválaszolatlanul a levegőben maradt; „hát az újabb messiáshoz mit szóltok” – próbált fordulatot adni a beszélgetésnek valaki; „inkább lökj ide egy sört, igyunk egy kortyot” felelte a házigazda és már nyúlt is a söréért.

Még sokáig maradtunk, iddogáltunk, beszélgettünk a gimiről, az unokákról…

 

„Létezik-e, hogy emberi kapcsolatokat szétszakít az, hogy ki, hova szavaz”; hogy „egy zsidó lehet-e jobboldali” – hangozhatnának el a kérdések, másképpen szólva: szabad-e, lehet-e, kell-e politikamentesen élni Magyarországon.

2002-ben és előtte, 2010-ben és azóta.

Persze, hogy létezik; persze, hogy lehet…

 

  1. 04. 28. vasárnap

CSAK EGY KÉP (8.)

(1964-ből)

 

Nézem a képet.

  1. július 19-én készült.

A Népstadionban.

Nyolcvanötezer ember tombolt a lelátókon!

Ott üvöltöztem köztük én is.

Tizenöt évesen…

 

Egyszer, Kispesten a sérült volt, ezért nem játszott aznap, ott ült a lelátón a Vitray Tamás mellett, egy képernyő előtt, odahívott engem Tomi bá’ és bemutatott „TICHY LAJOS”- nak, aki megbúbolta a fejemet és kezet fogott velem: azon a héten már nem mostam kezet.

Aztán később Sipos Ferenccel meglátogattak minket a Fehérvári úton, a TF-re jártak és „Mami”-anyám ott dolgozott, kellett valami segítség a vizsga előtt, mi lent, a hátsó aszfaltozott parkolóban rúgtuk a labdát, mikor megálltak a kocsival, kiszálltak belőle és Lajos odaszólt nekem (hisz” akkor már „ismert”) „hozzátok megyünk, kis-Radnai, fölkísérsz bennünket?”, addig is „menő” srác voltam, de attól kezdve…

 

Nézem a képet.

Nyár volt, nagyon meleg nyár, akkor már kijártam a sulit a Baranyai általánosban, már jelentkeztem a „Jóskába” (a Villányi úton a József Attila gimnáziumba, ahova „helyből” nem vettek föl, mert Marika néni olyan értékelést adott a kitűnő bizonyítványom mellé), de még nem tudtam az „eredményt”, viszont a Római parton, az OTSH üdülőjében töltöttük a hetet, ott ugrottam abban a kitekert stílusban a hasmánt-gurulós technikával a magasat, aztán fociztunk a salakos teniszpályán a srácokkal, a szomszédban volt a Vasas üdülő, ott pihentek a Vasas játékosok (Berendire, Machosra, Ihászra emlékszem), amikor vége lett az edzésnek, mosolyogva néztek minket, valamelyikük talán át is kiabált a kerítésen: „kicsit fordítsd ki, szorítsd le a bokád, amikor rúgsz…”, kár, hogy nem a Honvéd üdülő volt mellettünk…

 

Szóval: nézem a képet.

Az arról a meccsről készült tudósítást.

Kint voltam.

Akkor még nem voltak fülkék a TV-s közvetítésekhez, csak később épültek, talán a ’66-os Budapesti Atlétikai EB-re, Tomi bá’ kinn ült a sétáló-folyosón a VIP tribün fölött egy emelvényen, , fölötte a napernyő, szemben az öltözőkkel és a játékos-kijáróval, már az első meccs (Újpest- Fradi 4:2) második félidőjét is közvetítette, én talán Gyuri bá’ (apám testvére, gyerekkorától „csak a Fradi” létezett számára, nagy Fradi-szurkoló volt, nemrég ment el…) mellett ültem, aki már túl volt a vereségen és a berekedésen, én a két meccs között kimentem pisilni, talán virslit is vettem, visszafele nem akart beengedni az öreg jegyszedő, percekig veszekedtünk, csak hatalma volt, a „jegyszedősége”, hát élt is vele, a képzelt-valós hatalmával, „tudja már meg az a gyerek, hol él”, aztán mégis beengedett, keserűvé téve az estét, már csak az utolsó öt percre emlékszem, a két „Tichy gólra”, az őrjöngésre, kit érdekelt a „jegyszedők” hatalma, „Marika-néni bosszúja”, nyertünk, a Lajos megint két gólt rúgott, mi vagyunk a legjobbak!

 

Szóval: nézem a képet.

A meccsre emlékezem.

A nyolcvanötezer emberre, az erősödő morajukra, a későbbi ordibálásukra, akkor még nem voltak szétválasztva a szurkolói táborok…

A néző-szurkolók akkoriban nem voltak „egyenruhában”, se feketében, még nem szóltak rasszista rigmusok, a Farkas Jancsi ellen sem.

Aki majd azt a hatalmas kapás-gólt rúgja a VB-én a braziloknak.

Kádár János nem járt a meccsekre, inkább sakkozott.

 

Szóval: nézem a képet.

Még nem nyerték meg a tokiói olimpiát.

Azt majd októberben nyerik.

De már túl voltak az EB bronzérem megszerzésén.

Akkoriban alig lehetett leülni a nézőtéren, többnyire csak beton-lábak voltak, a „lábak” között gyom nőtt ki, a WC-ről inkább nem írok.

Tokmac Nguen még sehol.

Se egy honosított „focista”.

És mégis!

Nyolcvanötezren voltunk kint!

 

Nézem a képet.

  1. július 19-én készült.

A Népstadionban.

Nyolcvanötezer ember tombolt a lelátókon!

Ott üvöltöztem köztük én is.

Tizenöt évesen…

 

  1. 04. 26. péntek

(Kép: Tichy Lajos emlékcsoport Facebook)

SULYOK MÉGIS MEGSZÓLALT…

Hivatalos oldalán még nincs fönn.

A beszéde.

Amit ma mondott el az Országházban a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján, a holokauszt 80. évfordulóján.

Csak idézgettek belőle: kik-ki a szája íze szerint.

Pilinszkytől, Nemeskürtytől is idézett, „de nem tagadhatja meg önmagától a mindenkori erkölcsi tisztulás lehetőségét sem” – mondotta volt a „kommunista diktatúrát lebontó szabad Magyarország hetedik köztársasági elnöke”, aki az Alaptörvény szerint „kifejezi a nemzet egységét”.

 

Most, megint – nem sikerült neki.

 

Én inkább Pilinszky Jánossal emlékezem:

 

Pilinszky János Auschwitzról

„Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához.

Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében.

Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént. Nos – egy hosszú gondolatsor kihagyásával -, én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.

A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét.”

(Pilinszky János Összegyűjtött művei. Beszélgetések. Századvég, Budapest, 1994.)

(Idézi: zsidotarsadalom.wordpress.com)

  1. 04. 16. kedd

CSAK EGY KÉP (7.)

(1957-ből)

 

Nézem a képet.

Egy repülő.

A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.

Akár én is rajta lehetnék.

Ott, valamelyik ablak mögött.

Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.

Közben Lvovban és Kijevben is leszálltunk.

Mert akkoriban még nem tudott egy ilyen gép egyhuzamban 1569 kilométert repülni.

 

Hétfő lehetett vagy szerda?

Akkoriban csak kétszer repült a gép Moszkvába egy héten.

Lehet, csak egyszer.

Arra már nem emlékszem.

Nem az első repülő-utam volt: 1953-ban, három és félévesen már repültem egyszer, Bukarestbe.

Akkor is a VIT-re.

Apám ugyanis a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) egyik igazgatója volt.

Franciául, oroszul, németül is beszélt.

Emlékszem, egyszer franciából oroszra fordított egy előadást, mert a tolmács nem volt sehol – élőben.

A Benczúr utcában volt a DIVSZ központja.

Mennyit rohangásztam a kertjében!

 

Nézem a képet.

Talán éppen rajta vagyok.

Előtte, a Ferihegyen apámék egy kis fehér gyógyszert (Daedalont) akartak beadni nekem.

Az émelygés ellen.

Nem nyeltem le – kiköptem.

Aztán Lvovban, amikor leszálltunk a zsemlébe raktak egy másikat.

Azt is megtaláltam a nyelvemmel – ugyanarra a sorsra jutott, mint az első.

Aztán gond nélkül megérkeztünk.

Moszkvába.

A VIT-re.

„Béke és barátság!” – volt a jelszó.

Kezdetben egy nagy szállodában laktunk.

Apámat alig láttuk.

Dolgozott éjjel-nappal.

Anyámmal és öcsémmel egyszer fölszálltunk a metróra, mentünk egy megállót, ott

sétálgattunk.

Aztán elfáradtunk.

Újra fölszálltunk a metróra, mentünk „visszafele” egy megállót, ismeretlen helyre érkeztünk.

Több metró is volt Moszkvában…

 

Nézem a képet.

Beugranak más képek is.

Mert egy hónapig laktunk kint.

A szállóból egy lakótelepi lakásba költözünk.

A Moszkva folyó partjára.

Oda épült.

A parton tanultam meg biciklizni.

Arra is emlékszem: éjszaka nem is volt sötét, csak olyan szürke.

A megnyitóra viszont nem emlékszem.

A záróra sem.

Nem voltam ott.

De a VIT focidöntőjén igen, 1:0-ra kikaptunk az oroszoktól, mit nem írok: a „szovjetek”-től.

Százezer ember lehetett a Lenin stadionban.

Nem bírtam túlkiabálni őket…

 

Nézem a képet.

Azt a repülőt.

Az ablakok előtt a kézzel elhúzható függönyöket.

Érzem, ahogy dobálja a gépet a turbolencia.

Érdekes: arra nem emlékszem, féltem-e.

Csak a sok rohangálásra a gépen.

Arra is, hogy behívott a Kapitány bácsi a pilóta-fülkébe.

„Mennyi műszer, kijelző, kar és kütyü volt ott benn”!

Aztán hazaértünk.

Babukáék kijöttek elénk.

A „Ferihegyi Repülőtérre”!

Apám később elmesélte, vagy félórát nem szállhattak ki a gépből, akkor rákérdezett, mi a gond, „egy ember hiányzik a gépről” – felelték, mire apám, „Ja, ő már ott van, kinn, a teraszon Babukánál, a Gyuri az, a fiam”…

 

Nézem a képet.

Egy repülő.

A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.

Akár én is rajta lehetnék.

Ott, valamelyik ablak mögött.

Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.

„Béke és barátság!” – volt a jelszó.

Pedig Szijjártó Péter még meg sem született…

 

  1. 04. 14. vasárnap

(Kép: pinterest)

CSAK EGY KÉP (6.)

(1963-ból)

 

Nézem a képet.

Ott állok valahol.

Vigyázban!

Hiába nagyítok bele – nem találom magam!

Pedig ott vagyok – valahol.

Az oroszt tanító tanárnőmet megismerem.

Később az Eredics tanár úr tanított oroszra.

De mégsem, én nem lehetek ott: ők a kisdobosok, én már akkor úttörő voltam!

Akkor az öcsém?

Nem találom őt se.

1963-ból…

 

Nézem a képet.

Az általános iskolámról.

A háttérben a tornatermünk.

Ahol pók-fociztunk, „partizánoztunk”, kötél-másztunk, ugró-szekrényeztünk.

Aminek barna bőrrel volt a teteje befedve.

Öt elemes volt, de néha a legalsót kivette a „torna-tanárnőnk”, a Vörösmartiné tanárnőnk.

Akit nagyon szerettem.

A Krasznai tanár urat is.

Akinek az egyik ujja hiányzott.

És aki a „barátunk” lett.

Egyszer behívta az osztályba a fiúkat elbeszélgetni.

Akkoriban kezdtük fölfedezni a lányok domborulatait.

És nagyon „izgalmasnak” találtuk megérinteni.

Ha akarták, ha nem.

A tanár úr megkérdezte: „ha elmentek egy almás-kert mellett, ami nincs kerítéssel körülzárva, lopni fogtok az almafáról gyümölcsöt”?

Attól kezdve (talán a lányok bánatára is) „nem loptunk”…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Az iskolám udvarát.

Ahol éppen ünnepség zajlik.

Talán április negyedike van.

Vagy kisdobos-avatás.

Nem, avatás nem lehet: akkor lennének „avató-szülők” is.

Éppen a himnusz szólhat.

Vagy az ünnepség végén az Internacionálé.

A háttérben a tornatermünk.

Az egyik ablaka betörve.

Biztosan az udvarról rúgtuk be.

Vagy dobtuk: kislabdával.

Akkor még volt négy tusa: 60 méter síkfutás, távol és magasugrás, kislabdahajítás.

Megnyertük a kerületi bajnokságot, a budapestin harmadikok lettünk, az országoson…

Akkor még jártam szolfézsra is, tanultam zongorázni.

A Babuka vett nekem egy pianínót.

Mert az egyik fülemre nem megsüketültem: a mumpszom szövődménye volt.

Aztán a szolfézst abbahagytam: „öreg” lettem hozzá.

Úttörőként…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Az utcában fociztunk mindig.

Farkasinszkyvel, Potykieviccel, a Harangiékkal nem: ők, a Harangiék a FRADI-ban fociztak.

A fák még csak nőnek.

Alig lombosak: fiatalok!

Ott lakott Szőnyi Jancsi bácsi is.

Akkor még élt…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Szél se rebben.

A zászlók nem lobognak.

Akinek kell, tiszteleg.

Mindenki fegyelmezetten áll.

Nyugalom.

Béke.

 

Nézem a képet.

Ott állok valahol.

Vigyázban!

Hiába nagyítok bele – nem találom magam!

Pedig ott vagyok – valahol.

Az oroszt tanító tanárnőmet megismerem.

Később az Eredics tanár úr tanított oroszra.

De mégsem, én nem lehetek ott: ők a kisdobosok, én már akkor úttörő voltam!

Akkor az öcsém?

Nem találom őt se.

1963-ból…

 

  1. 04. 12. péntek

(Kép: fortepan)

„VAN EGY ORSZÁG…”

éppen az, amelyikben „álmomban jártam” és ahol „arcodban láttam a magam arcát…”; ahol most aláírások gyűjtésébe kezdtek a polgárok, hogy a parlament által megválasztott köztársasági elnökük KUSSOLJON, mert érdemtelen arra, hogy megszólaljon a Holokauszt Napján!

Te már aláírtad?!

2024. 04. 10. szerda

GÁZOS…

A világ nem úgy működik,

hogy van egy joystick,

és azzal állítgatják a pénzcsapot,

hogy ki mennyit kap.”

(Mészáros Lőrinc)

Nézem a képet.

Nem ma készült.

Nem ma jelent meg a lakáj-médiában készült interjú illusztrációjaként.

Árulkodó.

Elhiszed, hogy az egyik a képről, aki éppen nem „falatozik”, 2023-ban, önerőből képes volt összekapizsgálni-dolgozni mintegy hatszázhatvan (660) milliárd forintos vagyont?!

 

Én nem.

 

De kit érdekel, hogy én mit hiszek el.

A Poltot biztosan nem.

Mészárost, a „gázost” sem.

Nézem az életrajzát.

Az iskoláit.

Azt csak nézném: sehol semmi.

Svájcban sem tanult.

Oxfordban sem.

Talán érettségije van.

De nem derül ki sehol.

Iskolatársak nem jelentkeztek.

Ez az ember tud kezelni, forgatni, bővíteni ekkora vagyont?!

 

Nem hiszem el.

 

Csányi Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát.

„Abban, hogy eljutottam idáig, bizonyára szerepet játszik a Jóisten, a szerencse és Orbán Viktor személye” – nyilatkozta (diplomája, diplomái mutogatása helyett) valamikor.

„Hát lehet, hogy okosabb vagyok Zuckerbergnél, nem gondolja?” – mondta tíz évvel ezelőtt.

Amikor még tizede volt csak a vagyona.

Mit neki pandémia, háború, gazdasági világválság – csiripel és szárnyal!

Már kicsi neki Magyarország…

 

Hol lett már a kezéből a franciakulcs, a kóc – kaviár és lazac!

Hű, mekkorát lehet innen zuhanni…

  1. 04. 08. hétfő

SZABADSÁG – „BEZZEG ODAÁT”

„Tavasz, nyár, ősz, tél. Válámi ván, dé ném éz áz igázi!”

(Arkagyij Iszaakovics Rajkin)

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

Fölállok a gép mellől, a fürdőszobai mosdó csapját kezdem vizsgálgatni, össze-vissza szór a feje, persze: vízköves lett a szűrő, próbálom lecsavarni, meg se moccan, persze, a menet is az, kimegyek a franciakulcsért, azzal se mozdul – megizzaszt, de végül…

Visszaülök.

Megtömöm a pipát, rágyújtok, az ismerős illat megnyugtat.

Mégse megy.

Az írás.

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

Újból és újból megnézem a videót.

A harminchét másodperceset.

A hömpölygő, végeláthatatlan vonulást.

Innen is, onnan is jöttek.

Vidék-Budapest – krumpli-osztogatás nélkül – vonult a Kossuth térre.

„És?” – „szólalt meg” Hont András undorítón-cinikusan…

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

Hívom Thesszát, nem is kell hívnom, ahogy belépek a cipőmbe, már ott ugrál mellettem, amikor meg nyúlok a kapukulcsért, már nem is bír magával: „sétálni megyünk, hurrá!!!” – gondolja magában, már fekszik is le, hogy ráadhassam a hámot és már sétálunk is… de ez sem nyugtat meg.

Mi lehet a baj, mi van velem?!

Rendben beszede(gete)m a gyógyszereket; mostanában nem ugrál a vérnyomásom; az okosórám szerint teljesítem a napi állás-mozgás-gyakorlat penzumot is; na jó, néhány kiló fölösleg akad rajtam, de hát ebben a korban már…

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

Aztán beugrik egy kép a Montmartre-ról, egy kis kávéházat mutat, a háttérben a Sacré Coeur-rel, hisz’ lehet, hogy éppen abban a kávézóban álltunk meg, talán ’97-ben vagy ’98-ban, amikor ott voltunk a francia „mutualité”-kat vizsgálni, én cefet náthás voltam, Győrfi Pista mondta, „majd én kikúrállak”, bementünk és rendelt nekem egy pohár Rosét, ami segített is meg nem is…

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

A polcomon ott van Ady, leveszem, éppen Az utolsó hajók-nál nyílik ki:

„A szegény legénynek

Furcsa az ő botja,

Nem oda üt vele,

Ahova gondolja,

Szegény az ő dolga..…”.

„Valahogy így van ez, ma is” – súgom magamnak.

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

„legalább annyi eredménye legyen, hogy összezavarodjanak, kapkodjanak, hibázzanak, a kétkedés és a félelem a jövőtől besötétítse a napjaiakat” – morgom magamban, de Thessza fölkapja a fejét, „talán megint sétálni-vadászni megyünk” – gondolja, de hamar visszafekszik a lábamhoz.

És akkor megjelenik a notebookomon a kép a PHOTO Magazine1972-es számából, amit Henri Heidescheid készített, ahogy a csuhások nem tudják megtagadni önmagukat a Szabadság Szobor árnyékában: mégis van remény…

 

  1. 04. 08. hétfő

(Kép: Henri Heidescheid)

CSAK EGY KÉP (5.)

(1975-ből)

 

Nézem a képet.

Az autókat, a végeláthatatlan kocsisort.

A Balatonról, talán a Velencei tótól, Győrből, Szombathelyről vagy máshonnan jönnek.

A kocsik világító „szemeit”.

A fényeket.

Amik nem az ostor-lámpákból jönnek.

Azok még nem világítanak.

Nagyon drága volt „korán” fölkapcsolni.

Már akkor is.

De a mi sztrádánk volt!

Amit már akkor is kinőttünk.

1975-ben.

 

De most nem is azt nézem.

Ma április 4-e van!

(Nekem) A felszabadulás napja!

Osztapenko szobrát látom.

Akkor még ott volt.

1951 óta.

Te is tudod: ki volt ő?

„Csak” egy egyszerű bányász.

Aki a II. Világháborúban lövész lett a Vörös Hadseregben.

Aztán 1944 december 29-én – Budaörs felől érkezve – parlamenter.

Aki megadásra akarta rábírni a német katonákat, akiknek Hitler utasításba adta, „Budapest erőd”, védeni kell.

Minden áron!

Osztapenko hősi halált halt, a szovjet aknatűzben.

(Ahogyan Vecsés felől érkezve Steinmetz is.)

A szobor ennek, a parlamenterégnek állított emléket.

Amit ’56-ban ledöntöttek, majd ’58-ban újraöntöttek és ugyanott kiállítottak.

Hogy aztán ’93-ban a Szoborparkba szállítsák…

 

Nézem a képet.

Az Osztapenko szobrot látom.

Április 4-e van…

 

  1. 04. 04. csütörtök

(Kép: múlt-kor)