2024. április 8. nap bejegyzései

GÁZOS…

A világ nem úgy működik,

hogy van egy joystick,

és azzal állítgatják a pénzcsapot,

hogy ki mennyit kap.”

(Mészáros Lőrinc)

Nézem a képet.

Nem ma készült.

Nem ma jelent meg a lakáj-médiában készült interjú illusztrációjaként.

Árulkodó.

Elhiszed, hogy az egyik a képről, aki éppen nem „falatozik”, 2023-ban, önerőből képes volt összekapizsgálni-dolgozni mintegy hatszázhatvan (660) milliárd forintos vagyont?!

 

Én nem.

 

De kit érdekel, hogy én mit hiszek el.

A Poltot biztosan nem.

Mészárost, a „gázost” sem.

Nézem az életrajzát.

Az iskoláit.

Azt csak nézném: sehol semmi.

Svájcban sem tanult.

Oxfordban sem.

Talán érettségije van.

De nem derül ki sehol.

Iskolatársak nem jelentkeztek.

Ez az ember tud kezelni, forgatni, bővíteni ekkora vagyont?!

 

Nem hiszem el.

 

Csányi Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát.

„Abban, hogy eljutottam idáig, bizonyára szerepet játszik a Jóisten, a szerencse és Orbán Viktor személye” – nyilatkozta (diplomája, diplomái mutogatása helyett) valamikor.

„Hát lehet, hogy okosabb vagyok Zuckerbergnél, nem gondolja?” – mondta tíz évvel ezelőtt.

Amikor még tizede volt csak a vagyona.

Mit neki pandémia, háború, gazdasági világválság – csiripel és szárnyal!

Már kicsi neki Magyarország…

 

Hol lett már a kezéből a franciakulcs, a kóc – kaviár és lazac!

Hű, mekkorát lehet innen zuhanni…

  1. 04. 08. hétfő

SZABADSÁG – „BEZZEG ODAÁT”

„Tavasz, nyár, ősz, tél. Válámi ván, dé ném éz áz igázi!”

(Arkagyij Iszaakovics Rajkin)

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

Fölállok a gép mellől, a fürdőszobai mosdó csapját kezdem vizsgálgatni, össze-vissza szór a feje, persze: vízköves lett a szűrő, próbálom lecsavarni, meg se moccan, persze, a menet is az, kimegyek a franciakulcsért, azzal se mozdul – megizzaszt, de végül…

Visszaülök.

Megtömöm a pipát, rágyújtok, az ismerős illat megnyugtat.

Mégse megy.

Az írás.

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

Újból és újból megnézem a videót.

A harminchét másodperceset.

A hömpölygő, végeláthatatlan vonulást.

Innen is, onnan is jöttek.

Vidék-Budapest – krumpli-osztogatás nélkül – vonult a Kossuth térre.

„És?” – „szólalt meg” Hont András undorítón-cinikusan…

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

Hívom Thesszát, nem is kell hívnom, ahogy belépek a cipőmbe, már ott ugrál mellettem, amikor meg nyúlok a kapukulcsért, már nem is bír magával: „sétálni megyünk, hurrá!!!” – gondolja magában, már fekszik is le, hogy ráadhassam a hámot és már sétálunk is… de ez sem nyugtat meg.

Mi lehet a baj, mi van velem?!

Rendben beszede(gete)m a gyógyszereket; mostanában nem ugrál a vérnyomásom; az okosórám szerint teljesítem a napi állás-mozgás-gyakorlat penzumot is; na jó, néhány kiló fölösleg akad rajtam, de hát ebben a korban már…

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

Aztán beugrik egy kép a Montmartre-ról, egy kis kávéházat mutat, a háttérben a Sacré Coeur-rel, hisz’ lehet, hogy éppen abban a kávézóban álltunk meg, talán ’97-ben vagy ’98-ban, amikor ott voltunk a francia „mutualité”-kat vizsgálni, én cefet náthás voltam, Győrfi Pista mondta, „majd én kikúrállak”, bementünk és rendelt nekem egy pohár Rosét, ami segített is meg nem is…

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

A polcomon ott van Ady, leveszem, éppen Az utolsó hajók-nál nyílik ki:

„A szegény legénynek

Furcsa az ő botja,

Nem oda üt vele,

Ahova gondolja,

Szegény az ő dolga..…”.

„Valahogy így van ez, ma is” – súgom magamnak.

 

Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.

Képek, mondatok, idézetek.

És nem akarnak összeállni.

 

„legalább annyi eredménye legyen, hogy összezavarodjanak, kapkodjanak, hibázzanak, a kétkedés és a félelem a jövőtől besötétítse a napjaiakat” – morgom magamban, de Thessza fölkapja a fejét, „talán megint sétálni-vadászni megyünk” – gondolja, de hamar visszafekszik a lábamhoz.

És akkor megjelenik a notebookomon a kép a PHOTO Magazine1972-es számából, amit Henri Heidescheid készített, ahogy a csuhások nem tudják megtagadni önmagukat a Szabadság Szobor árnyékában: mégis van remény…

 

  1. 04. 08. hétfő

(Kép: Henri Heidescheid)