(a Notre Dame-ról)
Nézem a képet.
A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.
A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.
Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.
A Notre Dameval együtt…
Nézem a képet.
Az 1250 óta ott magasodó mitikus lényt, a vízköpőt és a művészt.
A legenda szerint „Rouens-i Szent Romanus a keresztje segítségével legyőzi a „gargouille” nevű tűzokádó szörnyeteget (e szót használja a francia nyelv a vízköpőkre is), majd Rouen városában elégeti annak testét – azonban mivel fejét és nyakát megedzette saját tüze, ezeket a helyi templomra helyezik a gonosz elleni védelemként.”.
A groteszk kinézetű és félelmetes – Strixnek nevezett, emberszerű lénynek, unatkozónak tűnő – gonoszt, aki a legendák szerint emberhússal táplálkoz(ott)ik és a nyelvét ölti a Párizsra, a világra.
És mellette a művészt.
A gondolkodó, mélázó-merengő, de szárnynélküli embert.
Párizs fölött!
Nézem a képet.
Akár én is lehetnék ott, a szárnynélküli.
Az, aki nem nyújtja a nyelvét a városra-világra.
Egyszer voltam is fenn!
Másodszor már csak a gyerekek…
Ők „csak” a csodálatos kilátást látták!
A vízköpő gonosztól sem féltek…
Nézem a képet.
Mit nézhet most a vízköpő?
Kajára les vajon?
Még mindig emberhúsra vágyik?
Az megunhatatlan?
Nem kell ahhoz vízköpőnek lenni, nem kell ahhoz a magasba emelkedni, szárnyakkal-szarvakkal rendelkezni…
Nézem a képet.
A hatalmas füleit.
A pihenő kezét.
A kinyújtott nyelvét.
Mellette ott az embert…
Nézem a képet.
Most kinézek itthon az ablakon a kertre: most nem esik.
Nincs mit éppen kiköpni.
Nincs?!
Nézem a képet.
A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.
A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.
Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.
A Notre Dameval együtt…
- 05. 19. vasárnap
(Kép: C.C._Dasham)