Minden olyan ismerősnek tűnik – gondoltam, olyan elevennek. Mintha már átéltem volna ezt egyszer. Mintha már láttam, észleltem volna ezt valahol, valamikor. Mintha már hallottam volna ugyanezeket az ütemes zajokat, éreztem volna ugyanezeket a büdös leheleteket, mintha ugyanúgy bénultan néztem volna bele, ugyanezekbe a gyűlölettel teli szemekbe, mintha már léptem volna hátrébb ugyanígy az ökölbe szoruló kezek elől.
Nem, az nem lehet.
Én még akkor nem éltem, akkor még nem léteztem. Még ők sem ismerték egymást, még ők sem tudtak egymásról, apu: aki akkor még nem volt apu, a Tisza Kálmán téren, gyerekként rúgta a labdát; anyu is még akkor az elemi, majd a polgári iskola padjait koptatta; akkor még nem lettek anyuvá és apuvá, akikhez később olyan jó volt odabújni. Babuka is akkortájt mehetett férjhez Bandi ’bá’-hoz, de az idő tájt nekik még, úgy – ahogy, de minden élhetőnek tűnt.
Hiszen nyáron akkoriban is szikrázóan sütött a nap, az utcakövekről akkor is csillagokban verődött vissza a fény, és anyámék is önfeledten, lábukat lóbálva hintáztak. S ősztől indult a Nemzeti Bajnokság: Orth, Zsengellér, Takács II. és a karikalábú Schlosszer ontották a gólokat, apámék mindig belógtak a fradi pályára meccset nézni.
Akkoriban fürtökben lógtak az emberek a villamosokon, az ütközőkön, már járt a Földalatti is; éppúgy rohantak a dolguk után. Minden olyan békebeli volt: még a nélkülözés, a nyomor is. Ha egy szem krumpli melegedett a kályhán, akkor egy szem jutott. Ha nagyapám részegen jött haza, akkor az se; ha nem, hát nem. És mégis. Éltek.
És akkor, számukra a semmiből, teljesen váratlanul, szinte suttyomban valami megváltozott. Észre sem vették, el sem gondolkodtak rajta. Nem tudtak új szabályokról, törvényekről, kormányrendeletekről, a csendőröknek kiadott új parancsokról. Hozzájuk a hírek nem a Parlament felső és alsó házának a kacifántos, úri vitáiból; nem a rádióból, az újságokból jöttek, nem: tapasztalatból, a mindennapokból, az utcáról, a barátságokból és azok megszakításából. Ott meg kezdetben alig volt észlelhető bármi is.
Talán azzal kezdődött, hogy az utcán az emberek elsiettek egymás mellett, egyre kevesebbet álltak meg cseverészni, beszélgetni; nem néztek egymásra, mint azelőtt, inkább kerülték a másik tekintetét. Ha elfordulsz – gondolták, nem látod ki az, nem látod a szenvedését, és legalább ő sem figyel föl rád, nem kérdezi, ki vagy, honnan jössz, hová tartasz, mi a bajod, és nem kér, mert arra nem tudsz mit felelni. Aztán már kikerülték egymást; az utcának lett egyik oldala és másik; megjelöltek és mások; aztán már a villamosokra is kevesebbek szállhattak föl; már a Tisza Kálmán téren sem került be minden gyerek a foci csapatba, hiába játszott jobban, mint a másik. És ez így folytatódott és folytatódott tovább és tovább: már nevén nevezték, számba vették, megjegyezték, megbélyegezték, elkülönítették a megjelölteket. Innen aztán már sínen volt minden…
Olyan ismerős. Csak akkor minden egy kicsit kopottabb, szegényesebb volt. Csak akkor nem migránsoknak hívták, akkor a törvényt nem „T/5983. számú törvényjavaslat egyes törvényeknek a tömeges bevándorlás kezelésével összefüggő módosításáról” hívták; nem „4. A menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény módosítása” címmel jegyezték; nem „„Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”- nek nevezték; nem „Tranzitzóna kialakítására vonatkozó szabályok”-kal zárták be a megjelölteket.
Minden olyan elmosódott, olyan ködbevesző. A nap süt, igaz, a vonatok – Szerbia felől – nem járnak, viszont az utcakövekről most is visszaverődik a fény…
2015. augusztus 30.