Persze cirkusz, cirkuszra szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.
’63-ban ment az általános iskolák közötti labdarúgó kerületi bajnokság. Nem álltunk rosszul, nálunk két gyerek is játszott a Fradiból, a Harangi testvérek, ők cefet jól passzolgattak, tartották a labdát, én meg az indításaikból tudtam gólokat lőni. Így minden meccset nyertünk, a végén elég lett volna egy döntetlen is. Nagyon készültünk az „utcsó” megmérettetésre, nyerni akartunk ott is. De én náthás lettem, apám nem engedett játszani, ezért nem vihettem magammal a meccsre a foci-cuccomat. Iskolaköpenyben, elkámpicsorodva és duzzogva álltam a pálya szélén, irigykedve néztem a többieket, akiknek – sajnos – aznap nem ment a játék. Hamar kaptunk egy gólt, később se sikerült semmi, én meg ott rohangáltam, de csak az oldalvonal mellett. Mert náthás voltam. A végén nem bírtam tovább: odaszóltam a tesi-tanárnőnknek, hogy cseréljen be, és úgy, köpenyben, utcai cipőben beszálltam. Persze kikaptunk.
Persze cirkusz, cirkuszra szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.
Gyerekkoromban minden gyerek focista akart lenni. Nyerni, a fényben lenni, szerepelni a TV-ben, utazni mindenfelé, ezt adta akkor a foci. Albert, Tichy, Mészöly, Grosics, Faragó, Sándor Csikar voltak a példaképeink. Bárhol és bármivel tudtunk és akartunk focizni: és fociztunk is. Apám nem csípte az ötletemet, hogy focista legyek: inkább úszni küldött Székely Évához, meg atletizáljak, tornázzak Békési Sanyi bá’-nál; de focista ne legyek. Nem lettem.
Persze cirkusz, cirkuszra szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.
De persze a foci-őrület, imádat sokáig megmaradt. A bajnoki találkozók előtt, már napokkal emelkedett az adrenalin szint, hogy aztán már nyugodtan le se tudjon ülni az ember, akarom mondani a rajongó gyerek. Emlékszem egy Vasas-Honvéd rangadó előtti hétre, kinn nyaraltunk a Rómain, éppen a Vasas csónakháza mellett, ahol készültek a Vasas focistái. Ott tolongtunk a kerítés mellett, lestük Berendit, Bundzsákot: hogyan rúgnak jobbal-ballal, mit mondanak, hogy helyezkednek. Aztán a Honvéd nyert, Tichy két gólt rúgott két perccel a vége előtt, ezzel fordították meg az eredményt.
Persze cirkusz, cirkuszra szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.
Aztán folytatódott minden a válogatott meccsei előtti, alatti gyomoridegességgel, gólok utáni őrjöngő ordításokkal, ugrálásokkal, a ’66-os brazilok elleni győzelem után a Fiestával az utcán: mindez fantasztikus ajándék volt! Meg a VB-n a Latisev, aki nem adta meg Tichy gólját: hányszor néztük meg és dühöngtünk, hogy a szovjet elvtársak kiba@tak velünk, mert inkább a csehszlovák elvtársakat támogatták. Mégis: a foci volt a ’námbörvan’!
Persze cirkusz, cirkuszra szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.
Mindenki értett hozzá, mindenki összeállított, cserélt, megmondta a tutit. Még Marseille után is, akkor aztán egyre jobban: mért ettek tésztát, mit adtak el és mennyiért, meg az a sok hülye bíró. És mégis, egyre jobban kopott a dicsőség, csökkent a láz, már lettek más sportok is. De a lelke mélyén, a szíve csücskében mindenkinek mégis csak a foci volt az első. Amire lehetett emlékezni, amiről lehetett beszélni, amit lehetett szidni, aminél ki lehetett adni az embernek a dühét, a bosszúságát; le lehetett vezetni a feszültséget is.
Persze hiszen cirkusz, cirkuszra szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.
Akkor is, ahogy most is, úgy volt, lett a labdarúgás politika, hogy a felszínen nem akart annak látszani, és sokaknak talán nem is annak látszott, látszik, ’sportnak’ mutatkozik. A drukkolás, és az esetenként feltüzelt kiemeltektől eszement szurkolás úgy lett tiltakozás, hogy nem annak látszott. Ezért aztán tényleg politika lett. Emlékeztek, amikor a második ’szabad’ választás előtt, a Fradi pályán, Borossal az élen vonultak a rendszerváltás utáni első kormány levitézlett vezetői, majd Orbán szotyizására a Fradi B-közép között? És ugye az is megvan, ahogy a semmiből, akarom mondani mindannyiunk pénzéből lett egyszerre Felcsút, Gyimrót, Mezőkövesd és a többi hihetetlen álomstadion, pénznyelő fociakadémia, cirkusznevelde?
Persze, hiszen cirkusz, cirkuszra szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.
És most megint itt vagyunk, valaminek a kapujában. Újra érezhetnénk a siker ízét. Újra örülhetnénk a győzelemnek, a döntetlennek, hogy újra tudunk valamit, amit eddig nem tudtunk, hogy megint van esély. Feltétlenül élvezhetnénk – legalább a fociban, néhány napig – az összetartozás jókedvét. Hiszen a sport erről (is) szól: az marselliei vonulásról, a gól utáni összeölelkezésekről, a Himnusz önfeledt énekléséről, a színekről…
Ez az öröm lett elvéve tőlünk.
Maradt a megosztottság, az ők meg mi: a kokárda nem mindenkié, csak az övék; mert ők a magyarok, akik nem úgy látnak, azok nem azok; meg a „vesszen Trianon”, „Magyarország, Magyarország, hé; lesz még Erdély Magyarországé…”
Persze, hiszen ez cirkusz, cirkuszra pedig szükség van, már a rómaiak óta, jól tudjuk: s a cirkusz működik.

2016. 06. 19.