„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”[1]
1.
| Tizenhat éves apám génjeibe örökletesen beleégtek Auschwitz-Birkenau (Oświęcim) megérthetetlen, borzalmas élményei. A málhát: a marhavagonos Nagy Utazás ürülékszagú bűzét; az emeletes, szűk priccsek gerinctörő keménységét; mosdatlan, tetves teste viszketegségét; a lebbencstelen lebbencs-levesek íztelenségét; a hideg – csontig hatoló – éles szúrását; a krematóriumokból szálló füst orrába száradó savanyúságát magával vonszolta. Hazáig és még tovább, éjszakai álmaiba, a sírba is elcipelte. |
Anyám is zsidónak született. Mennyire volt az, mennyire nem: örök titok marad. Apja gyűlölte a zsidókat, mégis elvette nagyanyámat. Szét is váltak. Babuka-nagynénikém, aki később Mengele „kísérleti tárgya” lett nevelte. A szeretetet Tőle kapta, Tőle tanulta. A háborút egyedül, félelemtől reszketve vészelte át.
Megszülettem. Belőlük és – Anyámnak hamar elapadt a teje – (tej) porból lettem. Csecsemői szépségem mégis megbabonázhatta a katolikus kórház apácáit: a családi legenda szerint biztosan megkereszteltek. Én csak anyám zsidó anyakönyvi kivonatát őrzöm. Bekerült az én batyumba.
2.
| Mesévé szelídült apám szabadulása: a második bevagonírozása, a bombázott vonatról leugorva, erdőbe futásának köhögősen fuldokló zihálása; a német parasztember kezében tartott, csőre töltött, apám társát megölő puskacsövének – hátába fúródó – tompa szúrása; a rabruhás lassú „séta” – lesütött szemmel, fal mellett haladva, a menekülő német katonákkal szemben csoszogva – a faluban. Meglátni az első „amerikai” katonát, elfogadni csokoládéját. Aztán az első forró leves testét átjáró, finoman borzongató terjedése; majd a fürdés, a meleg víz, az igazi szappan simasága, a törülköző dörzsölése. Hazafelé tartva a vonaton hangosan mondják a következő állomás nevét, már megkönnyezik a tovatűnő romos, szétbombázott falvak csodálatosan lenyűgöző suhanását. A pályaudvaron senki sem várja. De életében először ingyen utazhat a villamoson, látják rajta… Már a Péterfy Sándor utcában van, „szalad” az udvar végébe, föl a lépcsőn az első emeletre: Ilon néni ölelése…„tényleg túléltem, haza jöttem.” |
Kékgolyó utcai harmadik emeleti lakásunkban apám az ágyam szélén ült. Halkan mesélt – öcsém a másik ágyon szuszogott, alig hallotta a történetet –, az egyik kezével lágyan simogatta arcomat, a másikban tartotta kezemet, fényesen sima körmén meg-megvillant egy csillag fénye. Lélegzet visszafojtva hallgattam a sötétben gyerekkorom „legszebb” meséjét. Nem féltem: nem kelt égre „az éji folyó csillaga”[2]. Nekem csodálatos mese volt a tábor, a füst, a rámpa; mese, ahol a jó végül is elnyerte jutalmát: hazatérhetett!
„— Nagy dolog a gyerekkor — mondom a mondatot, kínlódom, s úgy érzem, valami halaszthatatlant kell gondolnom erről, és nem jut eszembe.”[3]
3.
| Ültünk a gyerekszobában és izgatottan vártuk, hogy apám lekapcsolja a villanyt: elkezdje a DIAVETÍTÉST. A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai, Az igazságos Mátyás király meséi – filmeken nevelkedtünk. A 6:3 fölidézése, Szepesi gól-közvetítései igazi ünnepek voltak. Hangosan sírtunk, amikor Rómában az olimpián Parti János tiszteletére fölhangzott a magyar Himnusz. Alig vártuk a tavaszi nagy ünnepeket: március 15-ét, március 21-ét, április 4-ét; majd a kenyér ünnepét augusztus 20-át. Ma is fülembe csengenek István király intelmei fiához: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő…”[4]. A Rege a csodaszarvasról, az Árpád-házi királyok, a tatárjárás, a három-részre szakadt ország tragédiája, Erdély… Petőfi, Arany, Vörösmarty, Jókai, Ady, József Attila és persze Radnóti! Belőlük „nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”[5]Velük töltögettem egyre súlyosbodó batyumat. |
Nem voltunk zsidók. Nem tartottuk magunkat zsidónak. Nem készültem zsidónak. Ez nem volt téma nálunk. Nem tanultam meg a szokásokat sem, nem jártam a zsinagógába. Még rabbiról sem hallottam. Sábeszdekli, kapedli vagy kipa, mezüze ismeretlenek voltak számomra. Úgy nőttem föl, úgy jártam ki az általános iskolát, hogy nem is tudtam: mi az, hogy zsidó (kérdés). Akkor nem tudtam: milyen jó volt úgy élni! A feledés nyugtató csöndje. „Ha nem beszélünk róla nincs is” tévedése. A nem vagyunk zsidók elhitetése kísérletének hamissága. A kibeszélés, a közmegegyezés nélküli hallgatás időszaka. A jég alá szorult halak néma tátogása.
Először Babukáék mutatták meg „készenléti” csomagjukat. Aztán a gimnáziumban Vera néni, a magyar tanárnőnk, az „Egy szerelem három éjszakája” musical kapcsán beszélt Radnóti zsidó-zsidótlanságáról. Később első szerelmem, a szőke kékszemű Mari „1” jött haza zokogva: a villamoson lezsidóztak valakit! Gyakoribbá váltak a durva beszólások az MTK pályán. Sűrűsödtek apám éjszakai sikoltásai is… A jég hirtelen olvadt el: a macskák elkezdték kikapkodni a halakat a tóból.
4.
| A közgáz egyetemről, ötödéves csoporttársaimmal mentünk ki Lengyelországba. Akkoriban gyakori volt, hogy a társ-egyetemek, más országok egyetemeinek a hasonló karán tanuló diákjait tanulmányútra hívják. A látogatás valamikor 1973-ban, tavasszal történhetett. Lengyelország már túl volt a Gdanski hajógyári munkások sztrájkján, a Szolidaritás megalakításán. Lengyel egyetemistákkal találkozva természetesen rögtön szóba kerül ez a tüntetés-sorozat is: a kiváltó okokra, a miért-re kérdezünk rá. A Gdanski Egyetem előtt, az utcán állunk. Süt a nap, az égen nincs egyetlen felhő sem. Szép, csöndes kora nyári délelőtt van. „Aránytalanul sok zsidó van a lengyel vezetésben, túl sok zsidó tanul a lengyel egyetemeken, ez az igazi ok, ez vezetett a tüntetésekhez” – hangzik a válasz. A tenger felöl éppen csak megmozdul a szél. Én ezt ebben a pillanatban nem is érzem, nem is érzékelem. Csak azt látom, hogy társaim megborzonganak: a mindig mindenre azonnal reagálni tudó egyetemista-fiúk lányok, az évfolyam „csúcsai” megdermednek, hirtelen félős kisgyerekekké válnak, megnémulnak, lesütik szemüket, hátrébb lépnek, elkezdik – csak „ceruzához, tollhoz, hegedűhöz, gordonkához” szokott – kezüket tördelni, orruk elvörösödik, szipákolnak. Hirtelen mindannyian zsidóvá válunk. |
5.
| Akkoriban mindent, ami érdekelt, azt elolvastam, megnéztem, megtanultam. Ami nem, arról pedig nem vettem tudomást. Nem ismertem, ezért (is) minden vallást elutasítottam: a tudatlanság kihasználásának tartottam. A fekete kalapos, pajeszos zsidók látványa ugyanúgy elborzasztott, ahogy a papok, fekete ruhája, gallérja is. A templomok áporodott, furcsa szaga, a túlzó pompa, a ránctalan, sápadt, élettelen arcok, a freskók zsúfoltsága taszítottak. A misék egyhangúsága, rítusainak zavarossága, a papok sajátos dallamú beszéde, az egyéniség-nélküli, arctalan mormoló tömegválaszok, a csilingelésre történő katonás fölállások, leülések, térdepelések rémisztettek. Nem akartam megérteni az okokat. |
Leon Uris könyve, az Exodus tiltott könyv volt. Szamizdat kiadás formájában terjedt, én egy agyonolvasott, puhafedelű, újságpapírba csomagolt példányt olvastam. Nem tudtam lerakni, nem tudtam abbahagyni az olvasást. Egy olyan könyvvel találkoztam, amelyből nem válaszokat, kérdéseket kaptam. Miért akartak a zsidók Palesztinába menni, mikor onnan már kétezer éve elűzték őket. De ha már oda akartak menni: a britek miért nem engedték be a menekülőket, hiszen „egy oldalon álltak”. Egyáltalán: kétezer év hazátlanság, közös nyelv, közös múlt, közös történelem nélkül, hogyan maradtak fönn a zsidók? Kik azok a zsidók? Honnan ered üldöztetésük, miért mindenki őket okolja a bajokért? És mi közöm van nekem mindehhez?
6.
| Addig minden olyan egyszerű volt: kétszer kettő az négy. Fekete-fehér, jó-rossz, Honvéd-Fradi, haladó-reakciós, Beatles-Rolling Stones, ateista-vallásos, materialista-idealista, forradalmár-ellenforradalmár. Ezeken nincs mit gondolkodni: csak választani kell! Fiatalon, természetesen szerelmes és forradalmár voltam. Aki forradalmár, az nem süppedhet apátiába (pedig amikor nem nézett vissza rám Mari…). A világ megismerhető, megmagyarázható, megváltoztatható! Mi nemcsak szereplői: írói is vagyunk a történelemnek! |
Ebbe a koordináta rendszerbe nem fért bele a zsidókérdés. Zavaró volt. Valami, amiről már azt gondoltam: régen megválaszolták. Amin már régen túlhaladtunk. De mi van Marxszal; zsidó volt, vagy antiszemita, vagy mindkettő? A zsidók kommunája kommunizmus, vagy talán mégsem az? Izrael miért nem a szövetségesünk? Ha nem tudjuk a válaszokat: miért nem beszélünk róla? Babukáék miért félnek még mindig. Miért lesz olyan zavart csönd a „zsidó” szó kimondása után? Ébredeztem.
7.
| A családommal, Marival, Balázzsal, Gergővel és Viktorral az NDK-ba utaztunk. A vonatra fölraktuk a Skodát, és beszálltunk a fekvőhelyes kocsiba. A vonatozás, az éjszakai utazás keresztül Csehszlovákián nagy élmény volt: nekünk is, a gyerekeknek is. Azután Drezdában leszálltunk és az autóval mentünk tovább Gotháig. Szép, zavartalan két hetet töltöttünk ott a partner minisztérium üdülőjében. Délelőtt autóval beutaztunk a környező városokba, délután úsztunk, fociztunk, kirándultunk. Az egyik nap elmentünk Buchenwaldba is. ” Jedem das Seine ” (Mindenkinek a magáét) – volt a bejárat fölé írva. Alig néhányadmagunkkal sétáltunk a Ring Tomb-on, a Street of Nations-on, míg eljutottunk az Ungarn feliratú falhoz. Mikor elolvastam, hogy Magyarország: a három fiú, a 12, 8, 3 éves kisgyerekek megálltak, megfogták egymás kezét és 12 éves Balázs fiam egyszer csak elkezdte énekelni a magyar Himnuszt. Gergő talán vele énekelte, Viktor a pillanat megrendülését érezhette, mert csak csöndben szorította Gergő kezét, nézett föl bátyjaira. Mi csöndes sóhajjal, elcsukló hanggal csatlakoztunk… |
8.
| A rendszerváltás éles, valódi fordulatot hozott. A „szabadság” felhúzta a zsilipeket: a szennyes áradat most már szabadon hömpölyöghetett. Egy svájci- belga-magyar fogászati vegyesvállalathoz kerültem. A társaság Tudományos Tanácsadó Testületét az ország vezető egyetemeinek fogorvos-professzorai alkották. Mindannyian a szakma elismert specialistái voltak. A svájci tulajdonos a TTT számára „tanulmány utat” szervezett Izraelbe. Csodálatos élményben volt részünk: a Jeruzsálemi Orvosegyetem, a híres Kórház, Tel-Aviv, kibucok, Haifa, a Holt tenger, a sivatag, Eilat meglátogatása szerepelt az egyhetes programban. És természetesen elmentünk a Yad Vashem múzeumba is. A szembesülés. A csönd. A döbbenet. A megrendülés. A gyerekek nevei, a megfejthetetlen tükör-labirintus. A Világ Igazai fasor lombos fái alatt szemlesütve, némán, az emlékeinkkel és ki-ki saját terhével bandukolt. Leültünk, mint annyian már előttünk a kőkerítés kopott köveire. A zöld levelek halkan susogták: „… Aki egyetlen Izraeli életet megmenti,”[6] „Nem is voltak krematóriumok…”- mondta az egyik professzor, „ez mind kitalálás…”- folytatta. A levelek, mintha nem is hallották volna, tovább susogtak: „… az olyan, mintha az egész világot megmentette volna…”[7] |
9.
| Az élet ment tovább a maga útján. Az addigi, gyanakvásmentes ismerkedéseket, nyitott, mindenről szóló, szabad beszélgetéseket azonban fölváltották a semmitmondó, felszínes találkozók, a valahová tartozást kereső klikkesedések. Már én is „szelektáltam”, előre megválogattam: kivel beszélgetek, kivel nem. Már én is figyeltem a jeleket. Valami befészkelte magát szívembe, és belülről szorította. Valami állandóan ott motoszkált a kisagyamban, ott zümmögött dallamtalan. Új munkahelyre kerültem, vezetőnek neveztek ki. Csapatot kellett építenem. Szakmai tudás, fölkészültség voltak a szükséges föltételek. És legalább ilyen fontos szempont volt a megbízhatóság! „Zsidó vagyok”- mondta valaki, „mi zsidók tartsunk össze”. A mag újra kikelt… |
10. [8]
Egy félig üres fekete bőrönd,
egy szakadt, kockás füzetből kitépett papírdarab:
„234/1 Radnai János 2002. 07. 27. 13 óra 50 (Exit)
2 db pizsama nadrág
4 db pizsama felső, 4 db póló,
3 pár zokni, 1 db hajkefe…
Leltározta: Strebl Mária
Ellenőrizte: Suránné Marczinka Csilla
Átvette: Radnai György”
Kicsi fiam – megszólítasz – olyan nehéz.
Indulnom kell, simogatod meg kezeddel fejem.
Ne menj még! – rimánkodom,
beszéljük meg: hiszen annyi mindenre nem tudom a választ.
Még csak tegnap volt, hogy
57 éve hazajöttél,
30 kilód és a szemed, a tekinteted,
az mutatta kimondhatatlan sorsodat,
megmagyarázhatatlan múltadat.
Azt mondtad, csak a víz, a tisztátalan mégis tisztaság,
az éltetett: aki nem mosdott, az elesett,
a remény, az akarat és a szegénység soványsága segített.
Túlélted az első „Nagy Utazást”,
az éjszakai kiabálásokba szelídült –
mindennapi nappali élet-halál harcot.
„Der spring noch auf,” – hangzott fölötted,
és Te hazajöttél.
Hallod a villamost?
A Moszkva téren fogod a kezem,
simogat a hangod: beszéljük meg a
világot – óvodába menet.
Akkor, általad mindent értettem:
az örökkévalónak gondolt biztonságot,
a megfoghatónak vélt megfoghatatlan titkokat.
Hiszen Te mondtad.
Folytasd, kérlek a „mesét”.
Budán volt, vagy talán máshol?
Már nem emlékezem.
Fölsírtam egy éjjel,
mert ijesztett a beszökő sötétség,
a „nem leszel már” suhintó gondolata:
az „ez nem igazság, nem ér a nevem” pillanata.
Nyugtattál, és én naivan megnyugodtam:
gyermekként hittem
a „meg lehet állítani az időt” illúzióját.
És látod már a gimnáziumot?
Az első szerelem, az első igazi botlások, eszmélések otthonát?
És hallod-e a választ is?
Ki a példaképed: Gagarin?, Vlaszov?, Jasin?, Kennedy?
Nekem az én APÁM.
Robog tovább a vonat,
story lesz a meséből is:
hol van már az olimpiai arany reménye?
Minden milyen kicsivé válik hirtelen.
Miért lesz hihetővé a hihetetlen?
Hallod? – Dadogok halkan magamnak.
Tudod a választ
Tudod?
Átadod még valaha?
Egy félig üres fekete bőrönd,
egy szakadt, kockás füzetből kitépett papírdarab:
„234/1 Radnai János 2002. 07. 27. 13 óra 50 (Exit)
2 db pizsama nadrág
4 db pizsama felső, 4 db póló,
3 pár zokni, 1 db hajkefe…
Leltározta: Strebl Mária
Ellenőrizte: Suránné Marczinka Csilla
Átvette: Radnai György”
11.
| Apám nővérével, Éva nénivel emlékezünk a csömöri gyerekkorukról: a „Csömöri folyó”-ról, órás nagyapám mesterségéről, szegénységük mindennapjairól. Az összetartásukról, nélkülözéseik tisztességéről. Arról, hogy az iskolában a legjobb tanulók közé tartoztak a Ringwald gyerekek. Számtan, írás, olvasás nem fogott ki rajtuk.[9] Jött a hittan óra. Ilyenkor a zsidó gyerekeknek, így a Ringwald gyerekeknek is ki kellett menni az udvarra. Leültek az ablak alá, a nyitott ablakon át kihallatszott a pap kérdése. Az osztályteremből nem jött rá a felelet. Egyszer csak az ablak alól fölhangzott Ringwald Éva hangja a válasszal. Jól felelt. „Török gyerek megvágta,/Magyar gyerek gyógyítja…”[10]Ezek a buta gyerekek … |
12.
| Barátainkkal beszélgetünk egy hideg, téli napon. Túl vagyunk már a parlamenti hordózáson, „Árpi Bácsi” Kossuth téri megzavarásán, a huhogások elterjedésén, a sorozatos cigány gyilkosságokon. A „Tiszaeszlári vérvád” újra téma, a numerus clausus ismét megfogalmazódik a magyar Országgyűlésben. A hittan-erkölcstan megint a nemzeti alaptanterv részévé vált. A zsidó gyerekek megint mehetnek ki az udvarra. |
13.
| Most már tudom, Ki vagyok én, kivé lettem, mit vállalok és mit nem. Nekem nem kell, hogy törvény mondja meg! Már nem attól vagyok az aki, hogy rám mutatnak, hogy megjelölnek. A választást, a választásomat nem tudták elvenni. Igaz: megint egyre gyakrabban szorongok, megint egyre többet fordulok hátra a parkban. De már másképp kapom föl a fejem, amikor „föltűnik a házfalán a jel”. Most értem igazán: |
„Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!”[11]
14.
| És a gyerekeim, a sokasodássá foszlott utódaim, a reményeink. A túlélők túlélőinek, talán már nem csak túlélői. Most már Ők az örök hírvivők. Ők mit gondolnak minderről? Éreznek-e veszélyt? Tudják-e: kapcsolataikban, örömeikben, egyéni problémáikban zsidóságuk is benne van? Egyáltalán: van zsidóságtudatuk, zsidóságérzetük? Kell-e, hogy legyen? Vagy ez csak a második generáció problémája (volt)? Érzik, vagy csak”értik”-e a „hexametert”? |
Ezt már nekik kell megélniük, nekik kell majd megírniuk…
Pomáz, 2012. december
[1] Radnóti Miklós: Töredék http://mek.niif.hu/01000/01018/01018.htm#cim64
[2] József Attila: Ars poetica
[3] Radnóti Miklós: Ikrek hava
[4] http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.pdf
[5] http://mek.niif.hu/01000/01018/01018.htm#cim56
[6] http://www.freepress-freespeech.com/holhome/konyvek/talmudm.htm
[7] http://www.freepress-freespeech.com/holhome/konyvek/talmudm.htm
[8] Emlékezésem Apám halálakor, szűk családi körben 2002. augusztus 23-án
[9] Dédi nagyanyámmal egyszer beszélt a Tanító: a Janit el kéne küldeni magasabb iskolába, nagyon fog az esze! Persze pénz nélkül…
[10] http://mfrak.mindenkilapja.hu/html/18274566/render/mondokak
[11] http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/adunanal.htm