Az Élet és Irodalom LVIII. évfolyam 8. számában megjelent cikkem Csillag István – Mihályi Péter „Tizenkét érv a feltétel nélküli alapjövedelem ellen” című cikkére.

ÉRVEK?1
LVIII. évfolyam, 8. szám, 2014. február 21.

Az alanyi jogon járó alapjövedelem az elmúlt években számos országban szóba került, sokan érvelnek mellette és ellene is. Az ÉS hasábjain is többen hozzászóltak a témához, vita bontakozik ki. (Előzmények: Csillag István–Mihályi Péter: Tizenkét érv a feltétel nélküli alapjövedelem ellen, 2014/3., jan. 17.; Pályi András: Nem válasz, Ludassy Mária: 12 érv + 1, 2014/4., jan. 24.; Rádai Eszter interjúja Bánfalvi Istvánnal, 2014/5., jan. 31.; Felcsuti Péter–Molnár György: A kritika kritikája, Iványi György: Jóléti rendszerváltás vagy politikai csapda?, 2014/6. febr. 7.; F. Liska Tibor: Alapjövedelem és „társadalmi-örökség”, 2014/7., febr. 14.) Ezen a héten dr. Radnai György írását közöljük.

„Átok ül…” az országon – üti meg az üstdobot a volt miniszter és államtitkár-helyettes, neves professzorok, a „Rettenetes kísértés a jóra” átka – írják (Csillag István–Mihályi Péter: Tizenkét érv a feltétel nélküli alapjövedelemmel szemben, ÉS, 2014/3.,. jan. 17.). Sajnos ezzel kell kezdenem nekem is: „Átok ül az országon”, ahol hangadó liberális értelmiségi gondolkodók imamalomként mormolják ugyanazokat a javaslataikat, amelyekről már évek óta az egész világ tudja, nem adekvát válaszok a mai problémákra. Solt Ottilia, akinek 70. születésnapjáról néhány napja emlékeztek meg barátai, forogna a sírjában, ha olvasná volt párttársai opusait. Bogár László viszont dörzsölheti tenyerét, nocsak-nocsak, közgazdász ellenfelei is hasonló véleményen vannak, mint ő: a magyar felemelkedés árát meg kell fizetni, aki az árokpartra szorult, az ott is marad!
A szerzőpáros – olykor nyíltan, olykor a sorok között elbújtatva megjelenő – véleménye szerint ugyanis nincs nagy baj, nincs „elégséges ok arra, hogy egész Magyarországot átváltoztassuk kísérleti laboratóriummá…”:
– a társadalmi egyenlőtlenség még elfogadható, a kilátástalan szegénység még elviselhető, sőt növelhető, hiszen társadalmi-gazdasági fejlettségünkhöz és a múlthoz képest is túl jól élünk, még mindig túl magas a társadalmi közkiadások aránya;
– „a mai magyar szegények, a népesség alsó tizede, számos életszínvonal-mutató tekintetében jobban él, mint az 1950-es vagy ’60-as évek átlag-polgára” – aki ilyet leír, annak fogalma sincs a mai magyar valóságról;
– nem a munkaerő-kereslettel (mennyi munkahely keletkezik), hanem a -kínálattal (az emberek nem akarnak dolgozni) van a probléma: különben is, az elmúlt három évben csökkent a munkanélküliség (?!);
– a gazdasági növekedés beindulásának éppen az osztogatás, a túlelosztás az akadálya, és nem fordítva: azért nincs növekedés, mert a jelentős társadalmi csoportok már kiszorultak a piacról;
– a nincstelenség – írják – csak „hangulatfestés”, nem közgazdasági kategória, viszont a szegénység – ami szerintük mindig volt és lesz is – az volna. A kisebb baj, hogy a szegénységet azonosítják a jövedelmi szegénységgel, miközben a szegénység – bizony – éppen hogy nem csupán közgazdasági kategória. A nagyobb baj ezzel, hogy nem is kalkulálnak az olyan tényekkel, mint hogy Magyarországon több mint hatszázezer olyan felnőtt ember él mindenfajta jövedelem nélkül, akik még szegénynek sem nevezhetők.
A Csillag–Mihályi-szerzőpáros három fő problémát lát a javaslatban (helyesen Ajánlatban): az egyik, hogy téves a kiindulás (Svédországban is vannak szegények), a másik, hogy rossz a javaslat (mi az, hogy pénzt adunk mindenkinek); a harmadik pedig, hogymegvalósíthatatlan a megoldás („újra kellene írni 4 millió munkaszerződést”). Nézzük meg, hogy igazuk van-e.
1. „Rossz a diagnózis” – írják, mert nemzetközi mértékkel mérve nem is olyan „kirívóak” a magyar „jövedelem-egyenlőtlenségek” (?), még ha növekvőek is; mert „a jövedelmek egyenlőtlensége akkor elviselhetetlen, ha a torta zsugorodik” és aránytalanul osztják el; mert lesz munkájuk az embereknek, hiszen ez világtendencia (?); mert a lassú GDP-növekedés oka nem a belső fizetőképesség elégtelensége.
Számomra nem kérdés, hogy a nélkülözők sokasága, a leszakadó középosztály nem a nemzetközi összehasonlítás alapján ítéli meg a magyar jövedelemegyenlőtlenség egyéni, családi életükre gyakorolt hatásait. Az Ajánlatban ezért szerepel több, Magyarországra vonatkozó tény: „Tény, hogy ma már »a következmények időszakában« vagyunk. Egyebek mellett a helyzetnek megfelelő jövedelem-újraelosztás híján, a jövedelmi különbségek ugrásszerűen megnőttek, a társadalmi kirekesztettség és a lecsúszástól való jogos félelem tömegjelenséggé duzzadt, s mindez szétszakítja a társadalmat és tönkreteszi a gazdaságot is. Tény, hogy ez az egyik döntő oka annak, hogy országunk ma a szégyenletesen terjedő nyomor, a züllés, a békétlenség és a reményvesztettség hazája. Tény, hogy az OECD mérvadó összehasonlításai szerint nincsen ma boldogtalanabb lakosság a magyarországinál… Tény az is, hogy az EU 27-ek átlagához képest a magyarországi átlag kereset 26,8%. (Ezzel az utóbb csatlakozott 12 ország átlaga alatt is vagyunk!) Az elmúlt években általánossá vált nálunk a »dolgozó szegények« jelensége. Egy Big Mac megvásárlásához Budapesten 49 percet kell dolgozni. Az összehasonlított 72 világváros átlaga 28 perc, és közülük csak Bukarestben, Manilában, Caracasban és Nairobiban kell nálunk többet dolgozni ezért.”
Ami a munkaerő-piaci helyzetértékelést illeti, „a rendszerváltás után bármit tettek bármilyen kormányok, egy emberöltő óta nem javul érdemben a foglalkoztatás. Magyarországon 1992 óta egyik kurzusban sem, még GDP-növekedés idején sem fordult elő, hogy a foglalkoztatottsági arány elérje az 58 százalékot. 2011-ben Magyarország az EU 27 tagállamból a 26. (!) helyen állt a foglalkoztatottság, az egyik legfontosabb cél-indikátor szerint.” 2013 januárjában 648 451 nyilvántartott álláskereső volt (közülük 87 026 fő álláskeresési járadékos és 220 836 fő szociális ellátott). Emellett ellátatlan volt 340 589 fő. Velük szemben összesen 47 405 (!) bejelentett álláshely volt. Vagyis 2013 januárjában minden egyes bejelentett álláshelyre 21 munkanélküli jutott, akiknek a harmada már ellátatlan volt. Nem csoda, hogy félmillió munkanélküli egy éven túl, és a munkát keresők negyede két éven túl sem talál munkát.
A tények számomra azt mutatják, hogy nemcsak az Orbán-kormány szegényellenes „retorikájával” (sic!) van baj, sőt nem is arról van szó, hogy „jogos düh” vezérelte volna az Ajánlat szerzőit. Nem azért elviselhetetlen a jövedelmek egyenlőtlensége, mert lassult a növekedés, hanem mert az alullévő jövedelemnélküliek száma egyre nő, és az odakerülés „esélye, kockázata” is egyre nagyobb! Inkább arról van tehát szó, hogy „a fizetőképes belső kereslet beragadása extrém alacsony szinten immár anövekedésnek, sőt a gazdaság körforgásának is az egyik fő akadálya”.
2. Rossz az Ajánlat – mondják a tudósok. Milyen érveket hoznak?
a. „Ha a javaslat tényleg olyan jó, akkor azt előbb bizonyítsák be mások”. Mi lett volna, ha Semmelweis Ignác, Rubik Ernő, Nyers Rezső és, hogy egy „aktuális” példát is mondjak, Sebes Gusztáv, aki kitalálta a 4-2-4-es rendszert, amellyel megnyertük az „évszázad meccsét”, és még sorolhatnám a példákat, így gondolkodtak volna, mint a két professzor? Különben is: hány jól indult, majd megbukott kísérletet látott a világ az elmúlt évszázadokban, és meddig kellene várni, hogy eldőljön, jó-e vagy sem egy kísérlet? Továbbá: „ha valami tényleg olyan jó”, nem épp akkor kellene itthon megvalósítani? És ha az Unióban bevezetik az alapjövedelmet, akkor elhiszik majd, hogy az jó dolog? Vagy akkor meg elég lesz annyit mondani, hogy ők mások. Egyébiránt egy gondolkodó ember – aki keresi a megoldást a tűrhetetlenül sürgető gyakorlati problémákra – ne elégedjék meg a másolással, még az egyetemi vizsgákon sem.
b. „Az Európai Unió egységes piacán nem lehet büntetlenül unortodox kísérletekkel próbálkozni.” Az Ajánlat egyetlen „unortodox” javaslatot sem tartalmaz, csak olyan közgazdasági eszközökkel operál, amelyek már léteznek a gyakorlatban. Ahogyan a válaszom végén bizonyítom, nemhogy riasztani fogja a befektetési szándékokat, hanem éppen ellenkezőleg, ösztönzi majd, mert többletforrásokat is biztosít.
c. „Bár szuper-igazságosnak tűnik, de egyáltalán nem lenne az”, mert „a megélhetési költségek az országon belül erőteljesen különböznek”. Először is: a LÉT bevezetése igenis „szuper-igazságos”, ha az igazságos szónak egyáltalán tulajdonítunk értelmet, jelentőséget. Másodszor: az országban a megélhetési költségek különbsége igaz! De ki állította az ellenkezőjét? Ki állítja azt, hogy 50 ezer forintból bárhol az országban normálisan meg lehet élni? Azt viszont állítjuk, hogy a LÉT bevezetése után a nyomorban élők száma megfeleződik, és bárhol él is valaki az országban, nem lesz nincstelen, lesz annyi rendszeres jövedelme, hogy elkezdhessen visszakapaszkodni.
d. „Keveset kereső, pályakezdő és/vagy pályája végén járó potenciális munkavállalók jelentős része a nem-nyilvántartott, nem-adózó szegmensekben fog többet tevékenykedni.” Először itt is azzal kell szembenézni: most mi van Magyarországon? Másodszor: meglátjuk, mi fog történni. Ma az a helyzet, hogy akik fizetségért akarnak dolgozni, azok közül sokan nem jutnak munkához. Viszont ellenszolgáltatás nélkül rengetegen dolgoznak rengeteget. Ebben a rendszerváltás óta egyetlen kormánynak sem sikerült érdemi változást elérni. Hirtelen attól tartani, hogy nem lesz elég munkaerő, mert otthon fognak dolgozni meg a fekete- és a szürkegazdaságban, a liberális elvek elárulása, álszentség. Most nem hinni a piac erejében, „mindenható láthatatlan kezében”,legalábbis érdekes: ha majd lesznek olyan munkakörök, akár az alacsony végzettséget igénylő szegmensekben is, ahol nem lesz elég a munkaerő-kínálat, akkor majd a kereslet–kínálat törvénye megoldja a kérdést.
e. „A Fidesz-kormány által államosított, felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, az ún. I. pillér bevételi oldalát is biztosan erodálni fogja”. Éppen hogy nem fogja, már most is erodálva van! Amikor a II. pillér bevezetését eldöntötte a Horn-kormány, olyan illúziónk volt, hogy majd a pénztári számla kikényszeríti, hogy mindenki figyelje a munkáltatóját: befizeti-e a járulékát, vagy sem. Sajnos nem jött be a várakozásunk. Azt állítani, hogy ma a munkaképes munkaerő ki tudja kényszeríteni a munkáltatótól, hogy a reális bére után fizessen járulékot, botor elképzelés. Attól tartani, hogy ez lesz majd a nyugdíjrendszer legfőbb problémája, a dolgok félreértése. Ezek fontos adalékok lehetnek, de nem ez a legfőbb gond, hanem az, hogy hosszabb távon (i.) tömegek öregszenek meg anélkül, hogy nyugdíjjogot szereztek volna; (ii.) egyre kevesebben vállalnak gyereket, a társadalmi értékrend változását követő demográfiai változás „önmagában lehetetlenné teszi a népességcsökkenés megállítását”, valamint (iii.) hogy a munkanélküliség miatt kieső járulékokat és a nyugdíjvárományt hogyan lehet egyensúlyba hozni és tartani! Ugyanakkor az Ajánlat – a NYIKA egyik legjobban kidolgozott változatát, Augusztinovics Mária és Matits Ágnes modelljét mutatis mutandis alapul véve – önálló mellékletben vázolja fel a nyugdíjrendszerben szükséges változtatásokat. Így célszerűnek és méltányosnak tartanák a LÉT alkotói, ha az öregségi nyugdíjaknál „a rendszeren belül (magában a nyugdíjképletben) jelentősen csökkentsük a degressziót, ezáltal a tb-nyugellátást közelítsük a biztosítási elvhez; újra vezessük be a járulékplafont, és méretezzük újra a nyugdíj járulékok rendszerét.” Nemhogy „rombolásról” nincs szó tehát, hanem javaslat is van a korszerűsítésre.
f. „Egy demokratikus piacgazdaságban az állam pénzügyi újraelosztó tevékenységét a rész-célok indokolják.” Ez önmagában véve is badarság: milyen állam és milyen újraelosztás az, amelyeknek nincsenek átfogó céljai? Nem attól demokratikus egy tevékenység, hogy csak a fragmentumokra figyel, amelyekről aztán mindig kiderül, hogy nem valósulnak meg, mert nem hatékonyan osztják el a pénzeket, az eszközök nem töltik be a funkciójukat. Ezért aztán meg kell változtatni a finanszírozás módját, és lehetőleg csökkenteni kell a forrásait (ugyan hol van itt a helikopter?). A két opponáló ugyanúgy tudja, mint én, hogy mennyire diszfunkcionálisak a mai rész-rendszerek, mennyire nem oda megy a pénz, ahová kéne: éppen ők a legfőbb élharcosai a reformoknak, a változtatásoknak, a megújításoknak, most mégis aggódnak a meglévő rendszerek miatt. Vajon miért? Mert ez a szféra eddig mindig a maradék elv szerint működött, mert eddig mindig innen lehetett először megtakarítani, mert itt az érintettek érdekérvényesítő képessége gyenge volt. De ha ezeket a rendszereket – legalábbis azok egy részét – megszüntetjük, és helyettük az alkotmányban rögzített LÉT-pénzt folyósítjuk, akkor más területeken kell megszorítani. Nem a jóléti kiadásokat, hanem azokat a felesleges, pazarló, sőt káros tételeket kell kihúzni, és a LÉT céljaira átcsoportosítani (ismétlem: 354 milliárd forint értékben), amelyeket hosszan soroltunk a tanulmányunkban.
g. Véleményük szerint „még az sem igaz, hogy a jelenlegi (…) mindenféle szociális kiadáson megspórolt közpénz új elvek szerint teljes egészében szétosztható (…) számos összehasonlító tanulmány bizonyította, hogy az ország versenyképessége érdekében kb. 10 százalékponttal csökkenteni kell a közkiadások GDP-hez viszonyított arányát”. Szóval nemhogy alapjövedelem ne legyen, de már az is sok, ami ma van: legyünk versenyképesek, legyen a költségvetés egyensúlyban, legyen növekedés, aztán majd meglátjuk. 25 éve ezt hallgatjuk, 25 éve ez a kotta, és most itt tartunk. Már hallom is: Mert nem jól csináltuk, a szocik elosztogatták az ezüstöt, nem csináltuk meg a több-biztosítós egészségügyi rendszert stb. Nincs más dolgunk, mint hogy másoljunk: a későn jövők előnyét felhasználva a már működő intézményeket, technológiákat átvéve (immár olcsón és kockázatmentesen) alkalmazzuk a siker receptjét. Arról nem szólnak a professzorok, hogy bár vannak olyan országok, melyek jelentős felzárkózást tudtak végrehajtani, a tapasztalatok összességében mégis azt mutatják, hogy a fejletlenebb országok abszolút felzárkózása a fejlettek szintjére nem igazán jellemző. Történelmi aspektusból nézve a konvergencia inkább az elmúlt 30 évben fel-feltűnő kivétel, mintsem szabály.
h. „nem lenne helyes a mostani kormány nyilvánvalóan felesleges kiadási tételeire (…) úgy tekinteni, mint szabad költségvetési pénzekre, amelyből kipótolható a kiadási oldalon tervezett LÉT-pénzek és a szociális kiadások megspórolása után várható bevételek közötti költségvetési lyuk (760 Mrd Ft)”. Először is a költségvetési lyuk 354 Mrd Ft. Másodszor az Ajánlat nem is így tekint ezekre a pénzekre: a számítások is azt tartalmazzák, hogy ha csak a LÉT bevezetésével kell kalkulálni, akkor teljes egészében „körön belülről” is megoldható a finanszírozás. Harmadszor: „a kiadások közötti átcsoportosítás lehetősége korlátlan, így a bevételek és a kiadások különbsége (vagyis a hiány) elvileg sem címkézhető meg”, írta meg Mihályi Péter. Ezzel szemben az opponensek most felhozták az „itt kell csökkenteni megint” szlogenjét.
i. „a mélyszegénység megszüntetése érdekében javasolt változások” rombolni „fogják (…) a Magyarországon mára kialakult társadalmi-politikai intézményrendszert”. Az aggodalom komolysága legalábbis megkérdőjelezhető: éppen az előző érvüknek mondanak ellent, hiszen ott minden további nélkül bizonyítottnak látták, hogy magas a költségvetési ráfordítás ezen a területen, amelyet a „jóléti szférára kell terhelni”, ami természetesen nem hagyja „hidegen” az intézményrendszert sem. A mellékletekben egyébként a LÉT szerzői bemutatják, hogyan képzelik el az egészségügyi szolgáltatások finanszírozását. A szakszervezetekre vonatkozó megjegyzés olyan farizeus, hogy azzal foglalkozni sem érdemes.
3. „Megvalósíthatatlan” – kiáltanak föl végül végső fáradtságukat legyűrve professzoraink. „Államosítani kellene minden munkáltatót” – folytatják az ijesztgetést, „újra kellene írni 4 millió munkaszerződést” – fejezik be a riogatást. Ebből egy szó sem igaz, valószínűleg megbuktatnák a vizsgán azt a diákot, aki ezt olvasta volna ki az Ajánlatból! (Fölhívom az olvasó figyelmét: egy szó sem hangzik el arról, hogy finanszírozhatatlan lenne a LÉT bevezetése, egy kritikai megjegyzés sem íródott a várható bevételek és kiadások egyenlegéről, a költségvetési hiány növekedéséről, amiből az következik, hogy azzal kapcsolatban a számítások rendben lévőnek ítéltettek.) Ugyanis szó nincs arról, hogy bárki is kötelezné a versenyszféra munkáltatóit a bércsökkentésre, hogy bárki is ellenőrizni akarja a csökkentés végrehajtását, arról meg aztán végképp nem szól egy szót se az Ajánlat, hogy bárkit is államosítani kellene. Minden munkáltató – legyen az belföldi vagy külföldi – tudja majd, hogy a LÉT bevezetése után munkavállalói a Magyar Államkincstártól hozzájutnak 50 ezer forint pluszjövedelemhez. Ugyanakkor a foglalkoztatónak be kell fizetnie 60 ezer Ft/hó/fő LÉT-hozzájárulást [LÉT-HO]. A felek azonnal tisztában lennének azzal – ha máshonnan nem, hát a tanulmányunkból –, hogy ha a bruttó bért átlagosan éppen havi 50 ezer Ft-tal csökkentenék, akkor mindkét szereplő hozzájutna további forrásokhoz. Ez a többlet – megint csak átlagos LÉT-HO-val és csak a mai szja-val számítva – a foglalkoztatónál (a LÉT-HO befizetése után is!), minden alkalmazottja után évi 51 ezer Ft, a foglalkoztatottaknál pedig évi 207 ezer Ft. Ezért mérlegelni fogják, és nyilván meghozzák majd a számukra megfelelő döntést: hasonló mértékben mindenkinek, vagy csak egyeseknek, esetleg csak kevesebbel csökkentik a béreket. Nyilván a profitra irányuló érdekeik szerint járnak majd el. Miért kellene itt bármibe is beavatkozni, mit kell itt – a normál eljárásokon kívül – ellenőrizni? Mivel az Ajánlat szerint a „felszabaduló” közterhek egy részét az állam nem vonja majd el, ezért a nettó bérek és a munkáltatóknál maradó forrás is nőni fog. Így hatalmas többletforrás, évente mintegy 877 Mrd Ft „marad kint” a vállalkozásoknál, amelyből 173 Mrd Ft a foglalkoztatóknál (beruházásokra, a fejlesztésekre, munkahelyteremtésre), illetve 704 Mrd Ft a munkavállalóknál, ami által egy nagy volumenű, belföldi keresletélénkítés valósul meg. Akkor meg kit riasztana el ez az Ajánlat, miért nem jönnének ide a befektetők?!
Csillag és Mihályi „érvei” maradjanak csak meg tervezett „gondolatkísérletnek”, hogy mi lesz a sorsuk, azt majd a jövő eldönti: de addig is tenni kell valamit, hogy ne szenvedjenek gyerekek százezrei, hogy maradjon Magyarországon ember, aki kivárja.
(A szerző a LÉT egyik szerzője, a PM volt közigazgatási államtitkára)

1 A ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején jártam a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Úgy tanultunk Milovan Gyilasz Új osztály című könyvéről, hogy csak a kritikai recenziót olvashattuk, az eredeti művet nem. Annyit is értettünk belőle. Valahogy ez jutott eszembe arról, hogy az ÉS olvasói is először a kritikai (?) recenzióból, az „ajánlat a magyar társadalomnak” elutasításából ismerhették meg (?) és alkothattak véleményt a javaslatról.
dr. Radnai György