Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.
Hiszen apám, a rabokat Birkenauból elszállító vagon lebombázásakor társával balra rohant, míg a többi rab jobbra. A társát lelövő vadász őt nem ölte meg, hanem „beterelte” a faluba. Ott már minden a feje tetején állt: menekültek a német katonák, előkerültek a civil ruhák is, őt otthagyták, hogy az egyik utcából a másik utcába vonszolja magát. Megjelentek az amerikai katonák. Életben maradt és én megszülethettem.
Hazajött, mint sokan mások. Sokszor kérdeztem tőle, miért nem ment máshová, hiszen még csak 17 éves volt. A kötődés – mondta, a család, a testvérek, a mozgalom, a Tisza Kálmán tér, fel sem merült a kinn maradás – mondta mindig. Hiszen az én vagyok azt jelentette, hogy csak itthon vagyok én. Akkor is, az után is, hogy megjelölték, bevagonírozták, egész életében tartó ’Nagy utazásra’ kényszerítették.
Ezt sohase tudtam megérteni. A testvéreit is sokszor kérdeztem erről, a válasz mindig ugyanaz volt: csak itthon vagyunk itthon, itt ismerünk minden sarkot, minden házat, itt érezzük és értjük a „házfalakról csorgó” fájdalmat is.

Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.
És mi lesz, ha megismétlődik, ha újra megjelenik a jel, ha megint nem vesznek föl az egyetemre, a Nemzeti Pedagógus Kar tagjának, ha nem lehetek majd köztisztviselő, ’altiszt’, ha újra át kell menni az utcán a túloldalra, ha nem ülhetek majd be a kávézóba, ha újra ’sheriff’ jelet kell majd viselni? Lehetséges lenne ez ma megint?
Miért lehetne? Miért ne lehetne? Hiszen úgy látszik: az emberek – köztük a magyarok – nem tudják megbocsátani a zsidóknak – köztük a magyar zsidóknak – a holokausztot (Henryk Broder alapján).
Hiszen a nyelvünkben is tovább élnek, újra születnek a kimondhatatlan szavak. Hiszen az állam nem tiltja, hanem újraírja a kétezer éves szavakat. Hiszen az állam – az igaznak vélt hamis szándékait – nem megbeszéli az emberekkel, hanem belevési szobor-kövekbe és kiállítja azokat. Hiszen az állam nem oldja, hanem gerjeszti a szorongást, nem gyógyítja, hanem föltépi a sebeket.
Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.

Nézem a Tv-ben a „valóságshow-vá”, nézettségcsúccsá silányított, aljasított gázai „dokumentum-képeket”, a mindkét oldalon megjelenő, ki nem fejezhető borzalmakat, fájdalmat, majd az ennek nyomán újjáéledő, újragerjesztett gyűlölködést, rasszizmust, erőszakot. A magyarázott, de megmagyarázhatatlan ismétlődést.

És akkor megint eszembe jut apám, ahogyan testvére mondta: fölpuffadt arccal, csak a szeme bogarából fölismerhetően érkezett vissza. A híre már előbb megjött, a teste csak később. Ahogyan újrakezdte. Lassan, kicsit erősödve, aztán jobban és jobban ’emberi’ formát öltve. Új családot alapítva, új kapcsolatokat építve, új életet kezdve. Meggyógyulni sohasem tudott, ’csak’ fölépült. A ’Nagy utazás’ haláláig tartott, vagy talán még most is tart. Itthon.

Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.
Megszülettem. Nem tudtam, nem éreztem semmit a közelmúltból: azt se, hogy mit jelent, „bevagonírozták”. A ’Nagy dolog a gyerekkor’ nekem tényleg az volt. Iskolák, végig az egyetemig bezáróan. Fölnőttem. Lassan eszméltem. Szép életem volt: gyerekek, fontos, szép munkák, nagy utazások. Minden rendben. A sima felszín alatt azonban „zavaros”, de bölccsé sohasem váló mély kavargás. Apró, egyre mélyebbre hatoló szúrások, gennyedző sebbé váló horzsolások, maradandó gyűlölködéssé alakuló, kibeszéletlen sértések.

És most itt vagyok.

Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.