Címke: holokauszt

HOLOKAUSZTRA EMLÉKEZVE – CSAK MEG NE TÖRTÉNJEN MÉG EGYSZER

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Ma hetvennyolc éve.

Szabadították föl az auschwitzi koncentrációs tábort a Vörös Hadsereg katonái.

Ma (még) lehet mondani: fölszabadították.

Holnap már lehet, hogy nem.

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Miért történt?

Hogyan, mivel kezdődött?!

Miért nem ismerték föl már a kezdetekor?

És később?

Amikor már „fölcseperedett és kiteljesedett” a maga teljes borzalmában?

És az egyházak?

Hol voltak a püspökök, bíborosok, a pápa?

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

A feltétlen engedelmesség, a propaganda, a beleérzés képességének a hiánya – ennyi elég?

Egy Führer, a Vezér hangja, szónoklata – ennyi elég?

Mire gondolt vajon

  • az a nyilas suhanc, aki az iskolából hazafelé tartó sárgacsillagos diákot „begyűjtötte” és „föladta” Birkenauba;
  • az a tisztviselő, aki „rábökött” a térképre: Csömör és kiadta az utasítást;
  • az a MÁV vasutas, aki behúzta a marhavagon ajtaját és rácsapta a reteszt;
  • az a másik vasutas, aki hallotta a nyöszörgést, „vizet-vizet” és „elvette cserébe” a gyűrűt?

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Mert ez nem történhet meg.

Ma bölcsebbek vagyunk.

Ha kell, bölcsebbek leszünk.

Ugye a politikusaink is?

Nem úgy tűnik

„Amit itt Nagy-Magyarországként írunk le, az történelmi tény, az nem revizionizmus, nem a szomszédaink fenyegetése, nem nacionalizmus” – így a magyar külügyminiszter.

Aki semmit nem tesz magától.

„A pénz forrásánál meg fogjuk találni Soros Györgyöt” – mondta ma rádiós szónoklatában a magyar miniszterelnök, de részleteket nem közölt, arra nincs szüksége…

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

„Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő

apró pásztorleány

s felhőt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj.

 

Cservenka, 1944. október 6.”

 

  1. 01. 27. péntek

 

A fejnélküli világ …

Az aradi vértanúknak van emléknapja

A kommunizmus áldozatainak van emléknapja

Nincs magyar holokauszt emléknap

A fej az egyetlen, aki saját érdekei szerint cselekszik: a többi csak végrehajtó
Csak a fej hozhat döntéseket – nevezzük ezt akár biológiai szükségszerűségnek, illiberális demokráciának, önkényuralomnak, puha vagy nyílt diktatúrának
A fej a határozott, egyértelmű döntések híve, még ha ezeket dakota-közmondásokba, székely viccekbe burkolja és zsebre-dugott kézzel is hozza meg
A fej döntéseit egyedül hozza meg, igaz: előtte fizetett közvéleménykutatók hada kutatja a köz véleményét, várakozásait; tudósok sokasága tanulmányozza a lehetőségeket; és később, a fej döntése után kommunikátorok, újságírók, (le)fizetett tollnokok magyarázzák meg a döntésben mélyen rejlő zsenialitást
A fej döntései támadhatatlanok, megfellebbezhetetlenek, mindenki számára kötelező érvényűek.
A fej visszafordítható, de a döntése nem
A fej a politikája alfája és omegája
A fej pontosan számol, kalkulál, kockázatot elemez és egyre többet költ cirkuszra
A fej pontosan tudja, mikor kell hergelni és akkor hergel is

Mindig minden a fejtől indul el: így a bűz is
Egy fej nem lehet antiszemita azok szerint, akik jól ismerik a fejet
A fej ugyanis a nyílt antiszemitizmustól eddig mindig elhatárolódott, vagy legalább is azt mondta, hogy neki már nem kell elhatárolódnia, mert azt már korábban megtette
Amikor kell a fej fekete kalapot visel(t)
Amikor kell a fej szobrot rendel, építtet, avat szigorúan a maga által kreált arányosság szerint
A fej használja a szimbólumokban rejlő üzeneteket, mindig figyelembe veszi a másodlagos jelentés-tartalmakat is, semmit nem hagy figyelmen kívül

A fej találta ki a Soros György nevű magyar származású spekulánst, a „gonosz cionista-amerikai multi-milliárdos” -t is, és elvárja mindenkitől, hogy gondozza, öntözze, segítse elő az ötlet virágba borulását
A fej egyetértett az MTI magyar hírügynökséggel abban, hogy ne árnyalják az ötletet, ne közöljék a Mazsihisz közleményét, mert azzal megzavarnák meg a zembereket, támadnák a közmédiát, és az ártana a virágba-borulásnak

A fej mindig tudja, hol tartunk
Csak azt nem, amikor már késő lesz …

2017. 05. 26.

Csak nyugi …

„Horst Mahler menedékjogot
kért Orbán Viktortól
mint a „magyar nép
vezérétől („Führer”-étől)”

Sohasem beszélt róla. Mindig hallgatott, amikor ez szóba került. Anyámtól tudom, hogy „azután” soha nem lehetett gyereke, mert ott, ahova vitték, mert amikor ott volt… Amikor visszajött és én megszülettem sajátjaként szeretett: mindentől, mindenkitől védett, óvott. Mintha tudott volna valamit: meg akart védeni a jövőtől is. Mert szerinte a múlt a jövőben megismétlődik, és akkor a gyerekek megint sikítozni fognak a vagonokban, ameddig tudnak.
Sohasem beszélt róla. Pedig egész életében benne élt az a közel egy év. Kitörölhetlenül beleégődött pórusaiba, sejtjeibe, gondolataiba.
Néhány éve meghalt. Szívinfarktus – mondta neki a körzeti orvos, mikor egy nappal előbb lement hozzá, hogy valami baj van, hívom a mentőket, de aztán mégis hazaengedte. Infarktusom van – hívott telefonon elhaló hangon, gyere gyorsan, jön a mentő is. Éppen akkorra értem oda, amikor a mentőautó ajtóját becsukták mögötte. Mentem utánuk a kocsimmal, be a kórházba is a mentő mögött, be a sürgősségibe, aztán föl az intenzívre. Minden perc növeli a túlélés esélyét – mondta az ügyletes orvos, persze az első 24 óra a legfontosabb, de nyugi, 24 órán keresztül figyeljük, ott vagyunk mellette, menjen csak haza. Másnap reggel bementünk hozzá, beengedtek, egy négyágyas kórteremben feküdtek hatan, az intenzíven, az Ő ágya a szoba közepén volt, függönnyel bekerítve, gyertek be – mondta nyugodtan, félig ülve, jól vagyok, az éjjel kimentem pisilni, miért, kiengedtek, dehogy, csak nem volt itt senki, persze utána a nővér leszúrt, hogy mit csinálok, miért sétálgatok. Egy óra múlva kirúgtak bennünket, az orvos azt mondta, minden rendben van, majd holnap megvizsgálják, ma vasárnap van. Aznap meghalt. A szomszéd ágyon fekvő beteg azt mondta, hogy egyszer csak fölült az ágyon, kinyitotta a száját, de már nem tudott semmit sem mondani, visszahanyatlott és annyi volt. Fölrobbant a szíve. Telefonon kaptam az üzenetet: meghalt.
Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem is én búcsúztattam.
Vitte magával a történetét. A félelmét. A megaláztatását. A kibírhatatlanságát, amit mégis kibírt. A történet mindig-újraéledését. A sunyi, lappangó elősettenkedést, előbújást, a sűrű homályba bukást, az újra beboruló sötétséget. Azt, amit nem akart láttatni, nem akart elmesélni, amit tőle sohasem hallhattam.
Ami mostanában egyre gyakrabban jön velem szembe.
… Talán egy hónapja, vagy talán régebb óta voltunk ott. Már túl voltunk a víznélküli szomjas-vonatozáson. Már nem a kerekek őrjítően egyhangú kattogása, az öregek sípoló-krákogó-szuszogó haldokolása, a gyerekek egyre halkuló sírása zenélt órákon át a fülünkbe. A napok addigra már csak reggelre és estére, éjszakára és reggelre, aztán megint reggelre és estére szakadoztak. Akkorra már hozzászoktunk a félelemhez, bár az alattomosan, újra és újra mindig ránk tört. Már nem voltunk nők. Nem volt frizuránk, hajunk se. Kopaszra nyírták a fejünket. Egyberuhánk zsák szerűen, majdnem a bokánkig fedte egyre soványodó testünket és lábunkat, mellünknél három fekete gombbal fogtuk össze. Kendővel takartuk tar koponyánkat, ki kismasniban, ki nagyobb csomóval nyakban kötötte össze. Már nem éltünk, talán csak léteztünk. Az ebédlőasztal a székekkel és körülötte a család, Husika a forró, gőzölgő levessel a kezében, az ebéd utáni pihentető halk beszélgetések, talán csak a mesében voltak már.
Rettegtünk mindig, amikor menni kellett valahova akkor is. Mindig csoportosan vittek bennünket, és mindig SS felügyelőnők kísértek. Aznap is egykedvűen, mégis fegyelmezetten ott álltunk egy folyosón, vártunk, pedig nem is tudtuk mire várunk. Egyenként vezettek be minket egy nagy helyiségbe, kézen-fogva, váratlan és éppen ezért megdöbbentő „barátságos kedvességgel”. Talán orvos lehetett, oda vezetett egy asztalhoz, leültetett egy székre, elém tolt egy papírt, amin kérdések és üres rubrikák voltak és németül azt kérdezte, értem-e, ami oda van írva, és ha igen, akkor töltsem ki, majd kiment a szobából. Nem volt nehéz feladat, a nevemet, talán az életkoromat, honnan jöttem, kik a szüleim, ilyeneket kellett kitölteni. De olyan jó volt ott ülni a széken, tollat fogni a kezemben, kérdésekre felelni, mintha a régi világ, az az elfeledett otthon („Ó, megvan-e még az az otthon”) jött volna vissza azokban a pillanatokban. Abban a pillanatban nem féltem, nem aggódtam, hogy hol vagyok, mi lesz velem, vége lesz-e ennek valaha is, csak a toll sercegésére figyeltem, arra, hogy gyöngy-betűkkel írjak, mert anyu azt mondta, hogy a szép-írás már fél siker. Talán öt percig tartott az egész, aztán bejött egy fehérköpenyes ember, talán orvos lehetett, és kivezetett. Aztán sokat vizsgáltak, néztek, kérdezték, hogy vagyok, fáj-e valami…
Azt már sohasem tudta meg, hogy miközben Ő ott ült és újra embernek érezte magát, miközben megint otthon járt, aközben ölték meg Őt, mint anyát! Mert „… három perre volt szükségük ahhoz, hogy a nagy teljesítményű röntgenkészülékből a széken ülő, nyugodtan írdogáló fiatal nő ágyékára irányított, nagy hatóerejű, láthatatlan sugarakkal megöljék, szaknyelven sterilizálják élettől duzzadó petefészkeit…” (Dr. Nyiszli Miklós Nürnbergben tett tanúvallomása alapján, im. Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban Magvető 2016.) …

2017. 05. 16.

Rabszolgák kórusa…

Minden vélemény számít!

emlékekA Robi ma lelkendezve jött be az iskolába, ilyennek azóta nem láttam, hogy beborították az arcát piros pattanások a növekedéséből kifolyólag befolyásolva. Ez őt nagyon zavarta, pedig nem kéne, mert a Gabinak, a Selmeczinek és a Szijjártó Pityunak is piros az arca, sőt a Matolcsy Gyurinak még a segge is. Szóval a Robi lelkendezve mesélte, hogy tegnap ott volt egy bulin, ahol egy szökőkút is folyamatosan csobogott, ráadásul jó hangosan, hogy ne férjenek el az emberek a téren és ne hallják egymást, de ők odaálltak a vízsugárhoz és akkor az abbamaradt, és ezért ők, mint Mózes szárazak maradtak. Ezt ugyan nem értettem, mert Mózesról csak azt tudtam, hogy kőzúzó volt. De mindegy: nekem se nem kell mindent tudnom és értenem.
Tovább a folytatáshoz →

Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.

Minden vélemény számít!

Basic_nestSzerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.
Hiszen apám, a rabokat Birkenauból elszállító vagon lebombázásakor társával balra rohant, míg a többi rab jobbra. A társát lelövő vadász őt nem ölte meg, hanem „beterelte” a faluba. Ott már minden a feje tetején állt: menekültek a német katonák, előkerültek a civil ruhák is, őt otthagyták, hogy az egyik utcából a másik utcába vonszolja magát. Megjelentek az amerikai katonák. Életben maradt és én megszülethettem.
Hazajött, mint sokan mások. Sokszor kérdeztem tőle, miért nem ment máshová, hiszen még csak 17 éves volt. A kötődés – mondta, a család, a testvérek, a mozgalom, a Tisza Kálmán tér, fel sem merült a kinn maradás – mondta mindig. Hiszen az én vagyok azt jelentette, hogy csak itthon vagyok én. Akkor is, az után is, hogy megjelölték, bevagonírozták, egész életében tartó ’Nagy utazásra’ kényszerítették.
Ezt sohase tudtam megérteni. A testvéreit is sokszor kérdeztem erről, a válasz mindig ugyanaz volt: csak itthon vagyunk itthon, itt ismerünk minden sarkot, minden házat, itt érezzük és értjük a „házfalakról csorgó” fájdalmat is. Tovább a folytatáshoz →

„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 41.

2 hozzászólás

tomeg_szembolMa a kis Erdős Virág azt kérdezte az órán, hogy miért történnek rossz dolgok a jó emberekkel és az ártatlan gyerekekkel, mert ez olyan érthetetlen és ma, 2014-ben is ennek miért kell bekövetkeznie, mikor annyi sok kaja meg mobil meg McChicken van, meg tele vannak a Plázák mindennel. Meg egyáltalán: mi az a rossz?
És akkor csönd lett az osztályban, mert éreztük, hogy a Virágnak megint igaza van, mint az anyukájának is, aki azt kérdezte, hogy „Na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen…”. És még a Robi is csöndbe burkolózott, mert nem talált semmit a Wikipédiában a rosszra megmagyarázásra, és még máshol se nem, ezért még neki is el kellett gondolkodnia magában hallgatva mások csendjét is. És akkor a kis TGM, az „öreg” TGM fia azt mondta, hogy a rossz az a nem jó, de ez mindenkinek más, és ezért van, hogy valami valakinek jó, de másnak nagyon rossz. És ez így egyáltalán nem jó. És ezt meg kellene változtatni.
Tovább a folytatáshoz →

„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 40.

Minden vélemény számít!

WEB_5a_Amokfutas_csaladom_utan_0Apu azt mondta, hogy amikor még fiatalabb volt, akkor összeálltak a barátaival és az öregebbekkel, a túlélő még élőkkel beszélgettek a holokausztról, 45’-ről, 53’-ról és 56’-ról, 68’-ról, hogy mi történt, hogyan történt, ki mit csinált akkor, a bátrakról és a gyávákról, a harcosokról és a megalkuvókról is. És ezt talán most is meg lehetne tenni, ha mi is akarnánk az osztályban, mert ez többet ér minden könyvnél és még le is lehetne videózni az okossal. Baró ötletnek tartottam, de nem csodálkoztam, mert apu csak olyankor ad ötletet, ha az jó, ezért rögtön megbeszéltem a Robival, hogy mit csináljunk. Robi azt mondta, hogy most éppen a holokausztnál tartunk töriből, és amit írnak a tankönyvben, meg amit a töritanár mond, az nem egészen világos. Meg az internet is tele van a holokauszttal, meg a kormány is ünnepelni akarja a holokausztot meg a 70 évet, ami azóta eltelt, meg retusálni akar egy házat, a sorstalan emberi sorsok házát is. Ezt ugyan én nem értettem, mert azt Tovább a folytatáshoz →

„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 37.

Minden vélemény számít!

IMG_0689Tegnap előadást kellett tartanom az osztálynak, mert az Ofő azt mondta, hogy kell álláspont nekünk is, hogy legyen, mert már mindenkinek van, akkor nekünk miért ne legyen. Ehhez viszont elő kell vezetni a frankót valakinek és akkor majd mindenki követni fogja. És most nekem jutott a frankó, hogy elővezessem az osztálynak, hogy baktassanak utánam, mert most én lettem a kolomp, legalább is erre a kis időre, amikor beszélni fogok. Persze akármiről nem lehet kolompolni, csak ami érdekes és fontos és elég hangosan is szól. Meg az se baj, ha jól adja elő, aki kolomp akar lenni. Mert teszem azt a Böde is elő tudja adni a sarkazást, de az mégsem ugyanaz, mint a Messié, a Ronaldóról nem is beszélve. Meg az is jó, ha sokan mondják, hogy ez az, megmondtad a tutit, mert akkor még többen fogják követni a kolompolót, mert ez így működik, hogy a többől mindig még több lesz, a kevésből meg még kevesebb.
Azt mondta az Ofő, hogy két témát javasol, amiből választhatok: az egyik „a mindenkinek alapjövedelmet”, a másik meg a „Kutyavilág”, ami egy Magyar Nemzet vezércikk, mert most az a vezérújság, ami mindig előre tudja, hogy mi lesz az igazság, még ha nem is találja el mindig a tettest. Tovább a folytatáshoz →

Zsidókérdés Magyarországon 2., 2014.

lázár jánosLÁZÁR JÁNOS Miniszterelnökséget vezető államtitkár, Orbán Viktor magyar hangja fenyegető ultimátumnak tekintette a Mazsihisz holokauszt emlékévvel összefüggő álláspontját. Lázár véleménye szerint „az ultimátum megosztja a magyar társadalmat és többekben aggodalmat kelt, és nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, ami több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében.”
„És akkor a Mazsihisz rendeleteket alkotott:
1. a magyar távbeszélő előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában
2. a magyarok háztartásában zsidók alkalmazásának tilalma tárgyában
3. a magyarok közszolgálatának és közmegbízatásainak, továbbá ügyvédi működésének megszüntetése tárgyában
4. a magyarok sajtókamarai, valamint filmművészeti és színművészeti kamarai tagságának megszüntetése tárgyában
5. a magyarok tulajdonában lévő közúti gépjárművek bejelentése tárgyában
6. a magyarok megkülönböztető jelzése tárgyában
Tovább a folytatáshoz →