VÁDIRAT

Tombol.

Az új fertőzöttek száma soha nem látott mértékben nőtt egy nap alatt, a halálozási ráta az egekben. Nemcsak a vírus miatt: az egészségügyi ellátórendszer kimerültsége, szervezetlensége, összeomlás-közeli állapota miatt is. Viszont a kormány a helyén van, a propaganda éjjel-nappal harsogja: „csapataink harcban állnak”!

Közben a valódi adatokat, a hiteles információkat nem mondja meg az „illetékes elvtárs”, azokról „kuss van”. Sem a beteg, sem az egyszerű, egészséges, ám halandó ember nem tudhatja meg az igazat. Semmi köze hozzá, azt csak a bennfentesek „láthassák, tudhassák”. A végén még majd a betegek javasolnak, tesznek valamit. Úgyhogy coki nekik, nem adatok.

Tombol.

Hát aztán. Legalább a veszélyhelyzetet fönn lehet tartani (az illegális migránsokon már csak röhög az ország). Az kényelmes a hatalomnak. Abban „jogszerűen” lehet sumákolni, dönteni, közpénzeket, amik elvesztik közpénz jellegüket elsíbolni. Akkor tomboljon.

A hatalmat, a kormányt, Orbán Viktort nem érdekli, hogy közben emberhez méltatlan helyzetekbe, szituációkba kényszerülünk. Egyre kiszolgáltatottabbakká, reményvesztettebbekké válunk, mert egyre többünk rokona, ismerőse veszti életét – ki ezért, ki azért – és nem kapunk választ kétségbeesett kérdéseinkre: miért, hogyan, hol rontottunk el valamit, hogyan temessük el méltóan az elhunytat, most mit tegyünk?

Meghalt egy ember (nem segített rajta a tízparancsolat se). Lehetett volna más is, most mégis róla írok (megint), arról, hogy halála után mi is történt. Halála óta eltelt már közel egy hét. Hazarepült gyorsan külföldről a lánya is. Ő is, mi is tisztességgel el akarunk búcsúzni az elhunyttól, tisztességgel el akarjuk temetni. De még nem lehet. Majd „ők” szólnak. Most fizessünk naponta tízezer forintot. A hűtőkamráért. Mert még nem tudják fölboncolni. Mi nem akarjuk a boncolást. Azt nem lehet. A boncolás majd lesz: hétfőn, csütörtökön vagy hétfőn. Telefon ide, oda majd megint ide. Visszahívást ígérnek. Mindig visszahívást. Aztán semmi. Be a kórházba. Ott az egyik információs pulttól a másikig, az egyik nővértől a másikig. Nem tudják, keressen mást, hívja ezt a számot vagy azt. Majd orvos jő pihegve, telefonál: menjenek haza, még nem boncolták föl, majd hétfőn vagy csütörtökön, majd hívják magukat. Itthon internetes keresés, majd végül – a lap alján, kisbetűkkel – egy telefonszám, a patológia száma. Kicsöng (persze, ki hívja a patológiát), fölveszik, várjon, megnézem, de hisz’ már megcsináltuk…

Tombol.

2022. 01. 19. szerda

Faluban élnek. Nem messze egy kisvárostól. Amikor kellene, mégis messze. Mert Magyarországon, a NER-ben, a (kis)ember bárhol is él, mindenhol „messze” él.

Elesett. Az ember. 86 évesen. Otthon. Három hónappal ezelőtt. Van ilyen. Combnyaktörés – mondta akkor szenvtelenül a körzeti orvos. Vigyék be a kórházba, hívom a mentőket – és hívta. Jöttek, vitték az asszonnyal együtt. Gyors röntgen, combnyaktörés vagy repedés inkább – mondta az orvos, vigyék haza, itt ilyenekre nincs most se hely, se idő, ne terhelje a jobb-lábát, inkább csoszogjon vagy feküdjön, s már ott se volt. Visszazötyögtek a falujukba. Az „ember” nem javult, egyre romlott. Az életvidám, nyolcvanas asszony vitte a házat, ahogy kell: óvta, fürdette, pátyolgatta emberét. Meg rendben tartotta a házat is. De az „ember” csak nem javult, már alig bírt lábra állni, csoszogni, néha-néha kiülni egy cigire. Az maradt csak. Minden mozdultra hangosan jajgatott. Megint kijött a körzeti orvos: azonnal be a kórházba, meg kell műteni, ha vállalják. Megint mentő, megint orvosi vélemény: mi nem műtjük meg, menjenek a megyei kórházba, a körzeti orvos utalja be, maga meg hívja föl őket – szólt a tanács, menjenek haza. Újra otthon. Telefon órákon keresztül, mire az illetékes kegyesen: hozzák. Megint mentő, most messzebbre kellett menni, megint nézelődés, téblábolás, majd a verdikt az illetékes orvostól: a vizsgálatokat a helyi kórházban végezzék el, fölírtam, amit kell, aztán hívjanak, majd meglátjuk. Újra otthon. Megint hosszú órák a telefon mellett. Majd hétfőn jöjjenek, megnézzük, a vizsgálatokat majd megcsináljuk, addig várjanak.

Az élet ugyanúgy ment tovább: az „ember” tovább romlott, az életvidám asszony tovább tette a dolgát.

Várják a hétfőt…

2021. 02. 13.szombat

Ui: Folytatás következik. Vajon mi következik?

(szubjektív bejegyzés)

I.

1. Nemrég kaptam egy ismerősömtől az üzenetet: „Titkárnőm szólt, hogy a baráti körükből ketten elkapták a koronát és most szerdáig ne menjünk be mert akkor telik le a 14 nap. Igaz, hogy múlt héten együtt voltunk bent, de most ez nem lényeges. Ami érdekes, hogy ebből a baráti körből egy pár elment ezután letesztelni magát. Annak rendje módja szerint bejelentkeztek megadták adataikat, vártak. Olyan sokan voltak, hogy megunták hazamentek, teszt nélkül. Múlt héten megjött az eredmény. Egyikük pozitív másikuk, nem. Az orvostudomány diadalaként nem kell teszt a diagnózishoz.” …
2. 86 éves ismerősömmel történt (történik): Az egyik vidéki kórházba hétfő reggel nyolc órára berendelték egy vizsgálatra. A felesége és a bácsi kocsiba ültek és bekocsiztak a kórházba és leültek a kijelölt váróba. A bácsi egyébként alig kell már föl az ágyból, ott is tréningben és állig betakaródzva fekszik, mert annyira fázik, alig bírja. Teltek az órák, többször is szólta a futkosó nővéreknek, hogy fáznak, nyolcra voltak berendelve, mire mindig jött a gyors és ingerült reakció: „nem látják, hogy dolgozunk, ne zavarjanak!”. Délután négykor(!!) haza akarták küldeni őket, hogy már késő van, ma már nem kerülnek sorra, amikor – tőle szokatlan módon – a feleség eléggé hangosan visszaszólt, hogy nem látják, mennyire rosszul van a férje? Mire sürgés-forgás majd rövid tanácskozás után katéterezés és több liter vizelet leszívása után döntés: a bácsi itt marad, az asszony azonnal menjen haza, mert a Covid-19 miatt zárlat. A bácsit elvitték, a feleséget elzavarták. Azóta több nap telt el, a telefonon történő érdeklődésre orvos nem jön, az ápolónők ingerült válaszokat adnak: a bácsi zavart, nem tudja hol van, le kellett kötni az ágyhoz, hívja majd 11-kor, délután négykor, holnap a főorvos urat, ők nem mondhatnak semmit. Azóta is mennek a telefonok és ezek a válaszok….

Persze: ez nem foci, ez egészségügy…

II.

86 éves ismerősöm két hete van benn a kórházban.

Ahol zárlat van a Covid-19 miatt.

A felesége azóta minden nap próbál bemenni, telefonálni: megtudni, hogy van a férje, mi a baj és az nagy-e. A bejutás lehetetlen: szájmaszk nélküli vagyonőr (olyan, mintha iskola-rendőr lenne) állja minden „betolakodó” látogató útját. A telefon szintén megoldhatatlan lecke: telefonon keresztül a kezelő-orvoshoz nem, legfeljebb az ápolóig lehet eljutni, akitől jön a semmitmondó válasz: „próbálja 10-kor, 11-kor, most ebédel, most vizitel, mit zavarja a doktor urat…”; és ez így megy már két hete minden nap, napjában huszonegyszer-huszonkétszer.

Semmi hír a betegségről, romlásról, javulásról, legfeljebb annyi: a bácsi zavart, cigarettázni akar, a feleségét keresi, nem tudja, hol van, le kellett kötözni az ágyhoz.

Ma telefon jött: délután egy mentő hazaviszi a bácsit, de gondoskodjon ápolóról; hogy mi a baj, azt majd a doktor úr(nő) mondja el, hívja egy óra múlva…

Magyarország egészségügyi ellátása. Csak az ember van lesza@a, meg persze a hozzátartozó is. Ha nem csókos, ha nincs benne a brancsban.

Szóval délután eljön az igazság pillanata: Covid-19 teszt volt-e a bácsin? Nem tudható: csak bemenni nem lehet a Covid-19 miatt, kijönni lehet.

Közben a miniszterelnök (úr) ötszáz egészségügyi dolgozót meghívott a Szuper-döntőre.

A Fradi meg nem járult hozzá, hogy a Paks elleni meccset elhalasszák, mert több paksi labdarúgó koronavírus tesztje pozitív lett.

Közben a szotyizás a focipályákon zavartalan.

Persze: ez nem foci, ez egészségügy…

2020. 09. 14. hétfő