„A hazudósak elfogadják igazságnak, amit mond.”
W. H. Auden
Megmozdultunk. Tüntetünk. Tiltakozunk. Nem értünk egyet. Kiabálunk. Dühösek vagyunk. Vonulunk. Egyre többen. Egyre gyakrabban. Nemcsak Budapesten. Már vidéken is. Londonban, Torontóban is.
Nem veszik komolyan. Nem akarják meghallani. De: már figyelnek rá. Becsmérlik. Fitymálják. De: már rágalmazzák. Továbbra is döntenek. Nélkülünk, ellenünk. De: már vissza is vonnak. Már sunnyognak. Már nem merik nyíltan védeni.
Ez még nem elég!
Alapjában nem változik semmi. Lényegében minden megy tovább a maga útján. Tovább lopnak. Továbbra is csalnak. Továbbra is osztják a földet, az uniós pénzt, feltőkésítik a lerobbant bankokat eladásra, bagóért adják az ingatlanokat, építik a stadionokat, eleszik a csokoládét.
Pedig alapjában változott a helyzet. Már nemcsak a gyerek kiáltja: hiszen meztelen a király! Már nemcsak a kisszobák hátsó sarkában morgunk, hogy milyen nehéz. Már kiröhögjük őket! Már nemcsak az elmúlt ’nyocév’ a sláger. Már nemcsak a „Gyurcsány takarodj” hallik. Már nemcsak a „bukott baloldal” látható.
De még nem vagyunk a tudatában. Még nem hisszük el igazán. Még csak „keressük a hangot, keressük a szót”! Még nem látjuk a célt. Még nem tudjuk: mit akarunk!
Pedig már erősek vagyunk. Már tudunk erőt mutatni. Már félnek tőlünk. Már érzik a leheletünket a tarkójukon. Már látják: nem lesz végtelen a véges.
2014. december 20.
JÓZSEF ATTILA:
SZEGÉNYEMBER SZERETŐJE
Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettőt ledobná egyszerre.
Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét őrzi feketével.
Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.
Kétféle velszi bárdok
Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.
Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.
Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.
„Nincs zsarnok, ki ne érezné hatalmának igaztalanságát, s az emberi jogoknak nem hódolna legalább azáltal, hogy elnyomottját elfajultnak s a szabadságra érdemtelennek hirdeti. De ne hagyjuk magunkat elámítani e beszédek által, melyeket istentelen népgyűlölés mindig szájában hord, s melyeknek értelmök nincs. …”
Eötvös József 1840
Parancsolnak, de gyönge hittel,
De elbánnak a komisz szeliddel
S ha vár a népség szépet tőlük,
Van nekik mindig jó fagyos téljük.
S ha jár Sors és Sorsot járat,
Ők gajdolnak elébe a Nyárnak.
Óh nagy dolga a dolgosoknak,
Milyen kevés a hatalmasoknak.
Nagy pulyaságban milyen gyávák
És mégis a mi erőnket kivánják.
Nyugat, 1912. 16. szám