(„Az ábrázolás és a kontextus antiszemita vonásokat hordoz.”)

Aztán hogy egyértelmű legyen még ráerősít: „Egy ilyen plakátról Magyarországon senkinek nem jut az eszébe az antiszemitizmus. Mi a zsidó származású magyarokat elsősorban nem is zsidóknak, hanem magyaroknak tekintjük.” (Kiemelés tőlem.)

Nos, miniszterelnök úr, ahogyan azt a képen is látja, Magyarországon sokaknak bizony eszébe jut. Nemcsak, hogy az eszébe jut, hanem ki is nyilvánítják, hogy értik az üzenetet. Ahogyan – az arra szomjazók – „isszák” a gyűlölet-cunami minden cseppjét: a készülő és elkészült szobrokat; az apákra, nagyapákra a lakáj-médiákban tett utalásokat; a „jó” zsidók újraéledését; a pávatánc ütemes kettősségét; az izraeli miniszterelnökkel a barátságát is.

Miniszterelnök úr: megbocsájthatatlan, amit tesz!

Drága nagynénikém, második anyám jut az eszembe, akit Mengele örök életére meddővé „kísérletezett”: örökké ott volt a retiküljében egy kis pénz, mert „soha nem lehet tudni, mikor kell újra elindulni és vizet csak pénzért adnak majd akkor is a magyar csendőrök, vasutasok a vagon kicsiny ablakán be…”

Orbán úr, maga tudatosan hazudik, vagy nem látja, amit újjáéleszt; az egyik rosszabb, mint a másik: mindenki az jut eszébe először, amit tagad(na): nem visszaszorította, újra-gerjesztette az antiszemitizmust.

Lemoshatatlan, levakarhatatlan, amit tett.

2019. 03. 05. kedd

1. „Magyarországból „bűz árad” – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff… …Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…”

2. „Olyan ez, mint amikor Áronnak muszáj kölcsönkérnie két pengőt Kohntól, aki azt mondja neki: – Rendben van, adok tavaszig két pengőt, zálogba itt hagyod a fejszédet, és tavasszal visszaadsz négy pengőt, jó így?

Áron rááll, indul kifele a pénzzel, de Kohn utánaszól: – Idefigyelj, Áron, tudod, én értek az ilyen dolgokhoz. Olvastam, tavasszal nagyon rossz idő lesz, fagyok lesznek, mindened odalesz és nem fogod tudni visszaadni a pénzt. Úgyhogy adj vissza most két pengőt, és akkor tavasszal már csak kettőt kell visszaadjál, hidd el, hálás leszel. Áron töpreng, ő is olvasott a rossz időről, úgyhogy erre is rááll. Ballag haza egy vas nélkül, és közben töpreng: – Érdekes… pénzem nincs, lett két pengő adósságom, a fejszém is oda, és mégis minden stimmel. „Ők a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust…”

3. „A híres-hírhedt berlini kabarékban estéről estére azon röhögött a törzsközönség, hogy kifigurázták Trisztán és Izolda legendáját. Levizelték, kigúnyolták, kiröhögték mindazt, ami a németeknek fontos volt és szent. Aztán egy este megjelentek a nagyon szőke, nagyon kék szemű, horogkeresztes karszalagot viselő német fiúk, és felismerhetetlen péppé verték a bártulajdonos arcát a pult szélén.”

4. „A tények pedig ezek: a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol. A cigányok ezen része bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak.”

5. „Csak akkor nincsen riadó, amikor milliószámra özönlenek befelé az idegenek. Akiket a második emeletről kiugorván is még le kell lőni. (…) Sokkal jobb lett volna, ha ellenállást tanúsít, és lelövik, mint egy veszett kutyát.”

6. „Ha még egyszer ezek vagy ilyennek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. (…) Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.”

A miniszterelnök erről hallgat. Nem követeli, hogy Bayer kullogjon el jobbra. Nem veszi vissza a kitüntetését. Nem húzódik el tőle, mikor sütizni kell. Nem tiltja le a képernyőről.

Persze Ő sohasem hazudik…

2019. 02. 19. kedd

Az ECHO TV-t nem nézem.

Korábban – egyszer-egyszer – odakattintottam, de hamar megértettem: innen csak undorító, gyomorforgató mocsadék jön. Ettől még a TV működik, Mészáros volt-gázszerelő-milliárdos-leggazdagabb magyar stróman-bá’ számolgathatja az állami hirdetőktől (is) beömlő pénzeket, a busás nyereséget; s aki akarja és van hozzá gyomra, netán még örömét is leli (mert igénye van rá) az a műsorokat nézheti, az megteheti.

Mert az ECHO TV működik!

A Médiahatóság előtt.

A „minden zsidót meg fogunk védeni”, Soros-plakátozó, Netanjahuval büszkén parolázó miniszterelnök orra előtt is.

A minap az országunk első embere értékelte az Unió, akarom mondani Magyarország helyzetét és többek között azt találta mondani, hogy az ellenzék (egyik) főpolgármester-jelöltje kullogjon el a kertek alatt, mert számára a listázás nem antiszemitizmus.

Veretes mondat egy nemzetközi hírű pávatáncostól! Aki nem mellesleg bevallása szerint még soha nem hazudott! Aki mindig kényes volt arra, hogy egyenlő mércével mérjék – persze ŐT és harcostársait, na és Ő?!

Keletkezett is egy kis riadalom, hogyan reagáljon a királyi média-hálózat, ha ne adjisten a ballib sajtó talál valami leleplezőt. Persze talált: erős zsidózást a „Keménymag” műsorban. Nosza: azonnal lecsapott a menny-dörgedelmes mennykő, s rögtön kirúgtak – értsd, egy darabig nem hívják be – három beszélgetőtársat (akik persze tovább dolgoznak, írnak majd a kormányzati pénzekkel kitömött 888 és Pesti Srácok szennyoldalaknál)!

A többi zsidózásról kuss van.

2019. 02. 15. péntek

„Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?”  

(A „Szombat” című újság nekem föl nem tett kérdései)

Ki a zsidó?

Én zsidó vagyok? Te is zsidó vagy?

És kik a nem zsidók? Ő vagy Ők?

Mi és Ők vannak megint?

Vagy azóta is?!

 „Érdekesek” ezek a kérdések ma is? Egyáltalán: miért kérdések még ma is ezek a kérdések?

Aztán föllapozom az újságokat, ráklikkelek néhány internet oldalra, fölülök a metróra és máris minden érthetővé válik. „A KDNP frakcióvezetője visszaállítaná az antiszemita püspök szobrát” olvasom; „… a jogszabály nem is vonatkozott valamennyi egyetemre és karra, a szövegben konkrétan nem is szereplő zsidóságba pedig csak az izraelita hitűek, vagyis azok tartoztak bele, akik nem keresztelkedtek ki…”, vagyis a numerus clausus egy nem jogfosztó, jogkorlátozó jogszabály volt. Aztán ott virít a Dávid-csillag egy író és egy előadó művész reklámképén, de tulajdonképpen minden rendben van: hiszen zsidó-boltok szétverésére, fölgyújtására, zsidó emberek lincselésére nem került sor. Aztán „George Birnbaum, Arthur Finkelstein üzlettársa először beszél arról, hogyan dolgozták ki a Soros Györgyöt támadó kampányt a Fidesz számára”, azaz dokumentálódik a ma is élő antiszemitizmus, még ha a tanácsadó-kitalálók és az alkalmazó hatalom tagadják is azt, hogy ez szándékukban állt volna.

Változott valami is?

Hiszen a(z elnyomó) hatalom ugyanúgy nyakig benne van, az élére állt a folyamatnak: ugyanúgy hergel, uszít, gyűlöletet kelt – persze csak sunyítva, hangosan tagadva, rejtőzködve!

Persze a normális „együttéléshez” először normális „élés” kell(ene). Az meg éppen nincs. A hangzatos ígérgetések (majd 20-30 év múlva, meg majd bevezetjük az életpálya-modelleket, meg 14. havi nyugdíj is lesz stb.) helyett, amikor késik a nyugdíjak kifizetése, nem jön időben a tűzifa-támogatás, akkor éhezés, hideg van sokfelé. Tartalékra nem futja, még az átlag-jövedelmű családoknak sem. Ilyenkor a bűnbak-képzésnek, az ellenség-kreálásnak hatalmas foganatja, ha úgy tetszik sikere van!

Anyám, apám „zsidók” voltak. Pontosabban zsidónak születtek. Gyerekkorukban egyikük sem tartotta meg se a szokásokat, se az ünnepeket, de az életükben, a mindennapjaikban – asszimilálódási törekvéseik ellenére – zsidóként kezelték őket. A hullámzó magyar történelem számukra akkor éppen fullasztó, romboló dagályt hozott: apán megjárta Birkenau poklát, anyám hol Pesten, hol Budán bujdokolt. Aztán – ebből a szemszögből nézve – nyugodtabb évtizedek jöttek.

Jég alá zárultak a félelmek.

Ma megint fölolvadóban a jég…

2019. 01. 15. kedd

Csömör egy – 2018-ban – 9772 lakosú, Pest megyei nagyközség. „Semmi különös”, ha csak az nem (gondolom elfogultan), hogy apám itt született, itt töltötte kisgyerek korát. Ugyan iskolába már Pesten járt, mégis sokat mesélt a szülő-falujáról, a testvéreivel való hancúrozásokról, Gyuri bátyjával való villongásairól, apja szigoráról, s persze Csömör „hatalmas folyójáról”, amit, amikor először megláttunk öcsémmel, el sem hittük, hogy folyó: addigra olyan csörgedező kis patak lett már. Aztán apám „elment”, de mi azóta is, testvéreivel és a „nagy családdal” (unokákkal, dédunokákkal, ismerősökkel, barátokkal) minden évben kilátogatunk Csömörre: van, amikor egy születésnapi ebédre, van, amikor könyvbemutatóra.
Csömör megint „családi” helyszín lett.
Tudni kell, hogy Csömörön akkoriban, már a XIX. század óta – apámékkal együtt – több zsidó család is élt, még Zsinagóga, zsidó temető is volt a faluban. Magyarok, zsidók és nem zsidók, békességben éltek egymással. Aztán ’44-ben a Csömörön élő zsidókat is, közel 100 embert elhurcoltak Auschwitzba, ahonnan már nem tértek vissza.
2013-ig a zsidó temetőt gaz, dudva borította; a sírkövek összetörve, fölismerhetetlenül hevertek mindenfelé. Akkor néhányan, a ZSIT egylet tagjai és lelkes támogatók, a nagyközség önkormányzatának a támogatásával rendbe hozták a temetőt, emléket állítottak a Holokauszt áldozatainak és minden évben megemlékeznek róluk.
Így volt ez tegnap is.
Sokan voltunk ott, sokan hallgattuk az elhangzó áldozatok neveit; a szavakat: mennyit vesztett a község a magyar-zsidók elpusztításával, a meg nem született utódokkal; az ígéretet, hogy soha többet.
A megemlékezés végén a kövek halkan koppantak az áldozatok emlékhelyénél, mégis, mintha nem is a mai Magyarországon lennénk, a remény ott csillogott mindenki szemében …
2018. 10. 15. hétfő

– Nagypapa, az osztállyal megyünk Krakkóba.
– De jó lesz Neked, én is voltam többször, nagyon sok látnivaló van ott!
– Már körül is néztem az interneten, annyi minden van: a Főtér; a Posztócsarnok, ahol a földszinten majd tudunk mindenfélét vásárolni; aztán ott lesz a Városháza is; meg a Mária-templom; aztán biztosan elmegyünk a Wawel-dombra is; meg megnézzük a katedrálist is,
– Ha lesz időtök, sétáljatok a Visztula partján is.
– Aztán egyik nap átmennénk Auschwitzba, Birkenauba is, megnézni a magyar barakkot, meg a rámpát, de ez nem biztos: több lány az osztályból nem akar odamenni, mert ott nem is magyarok haltak meg, csak zsidók, meg unják már ezt a témát…

Mi a magyar? – kérdezte 1939-ben Szekfű Gyula kortársait: Babits Mihályt, Keresztury Dezsőt, Kodály Zoltánt és még másokat is. Szekfű bevallja, a könyv ötletének megfogalmazásakor nem vették észre a veszélyeket, pedig azok már akkoriban (1935-ben) ott leselkedtek rájuk: „Bevallom; mi sem éreztük a veszedelmek igazi nagyságát, de szorongó érzésünk volt és arra gondoltunk, hogy ezzel a könyvvel útbaigazítsuk azokat a jóhiszemű magyarokat, αkik a kíméletlenül ránk rohanó szellemi áramlatok, propaganda káoszában, amikor magyar magyarra mutat, mint rossz, gyönge, hamis, beteg magyarra, nem tudják többé, mi is az igazi magyarság. Valami normafélének szántuk ezt a könyvet, hogy öntudatossá tegye az emberekben magyarságukat és megóvja őket a tévelygésektől, az illúziótól, az ingoványba süllyedéstől.” Nagy visszhangot keltett a kérdés: „Megindult a könyvek és cikkek lavinája, s benne ott kavargott a magyar jellem, a fajtakép, a nemzeteszme, a nép, a mi a magyar?, a ki a magyar?, a mi volt a magyar? és mivé vált vagy lesz a magyar? kérdése …”.
A közben gyülekező felhőket észre is véve, mégis bizakodók voltak.
Mi a magyar? – kérdezte 2005-ben Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály Esterházy Pétert, Fejtő Ferencet, Kányádi Sándort, Kornai Jánost, Korniss Mihályt, Ormos Máriát és még sokan másokat. Gerő András a kötet előszavában semmiféle veszélyt nem érzékel: „Magyarország ma Európa és az Európai Unió tagja … nyugati típusú demokrácia … az ország alkotmánya garantálja a személyes szabadságjogokat … ma a történelem győzteseinek az oldalán állunk …”.
2005-ben nem látszódott semmiféle gyülekező felhő, veszély, miközben ma már meg sincs az az alkotmánya Magyarországnak, s a Sargentini jelentés 12 pontban fogalmazza meg a magyar kormánynak az európai értékekkel szembemenő gyakorlatát a sajtószabadság, az emberi szabadságjogok, a bírói függetlenség stb. megsértésének az ügyeiben.
Mi a magyar?
Ki magyar?
Aki határon innen van, mindenki? És akit hazaárulónak tart valaki? Akit megbélyegeznek, mert fütyül, ha kedve tartja? És aki hazaárulót kiált a másként gondolkodókra, és fejjel lefelé fölakasztja a bábuját? És aki határon túl magyar igazolvánnyal bír? És akinek nincs papírja, mégis annak vallja magát: mert magyarul beszél, Adyt, Vörösmartyt, Berzsenyit ért, sírja a himnuszt, velük mi van?
Ki a magyar?
Aki kereszténynek tartja magát, s tudja a rovásírást? S aki magyar zsidónak és érti a hébert? Aki magyar cigánynak, s cigányul énekel? És akinek egy kissé sötétebb a bőre színe? És aki benősült, betelepült, gyógyít, tanít, magyar iskolába járatja a gyerekét?
Ki a magyar?
Aki itthon maradt, mert nem mert, tudott elmenni? És aki kitántorgott, mert már enni sem volt mit itthon, de odakint magyarul beszél, olvas, gondolkodik, kolóniába szerveződik, követi az itteni eseményeket? És aki visszajött, majd újra elment?
Mi bennük a közös? Mi bennük a magyar?
Van értelme a kérdésnek egyáltalán?
Vagy megint a politika kreálja, találja ki a kérdést?
Mert mi védjük meg Európát? Mi vagyunk a végvár? A kerítés-építő harcosok? Mi látjuk egyedül jól?
Mi az, hogy „bevándorló ország”?
Szembenéztünk-e már valóban a múltunkkal? Ki néz vissza ránk a tükörből?
Emberek vagyunk.
Aztán magyarok…
2018.09.24. hétfő

Tegnap egy társaságban valaki nekem szegezte a kérdést: miért foglalkozol annyit a zsidóságoddal, és mióta is? A könyvespolcod is roskadozik a zsidó könyvektől, állandóan fölkapod a fejed, ha zsidókról hallasz híreket a tévében, ez már olyan beteges – folytatta, de aztán rám nézett, s inkább elharapta a folytatást. Nem volt semmi bántó, sértő a kérdésben sem, az arcán és a testbeszédében sem: mégis megfagyott a levegő hirtelen. Én egy pillanatra (vagy tovább is) ledermedtem. (Ez nem biztos, hogy a hallottak váratlansága miatt történt, lehet, hogy csak az öregedésem újabb, megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan jele.) Készületlenül ért a kérdés is, a szituáció is, nem tudtam, mit válaszoljak, tegyek. Pedig már nem először szegezték nekem, de most nem tudtam lesöpörni, elhessegetni magamtól. Talán a koraesti idő, az időjárás lehetett a ludas: a viharelőtti sötétedés, a homály bizonytalansága, a várható égzengés, az egyre közelebb és közelebb érő, mindent elsöprő orkán és zivatar előszele nyomasztott.
Miért foglalkozol annyit a zsidókkal, és mióta is? Tényleg a zsidókkal foglalkozom? És olyan sokat, hogy az már másnak is föltűnik? És mióta is?
Miért gondolod? – kérdeztem (szokásomtól eltérően) rekedten és akadozva vissza; már észre sem veszed, annyit írsz, beszélsz róla, érzékenyebb és elfogultabb vagy, sértődékenyebb is; á, ti zsidók mindannyian ilyenek vagytok, amikor úgy jó nektek, bemenekültök zsidó voltotokba, sajnáltatjátok magatokat, miközben „éltek, mint Marci Hevesen”: mindig elveszitek, ami úgy érzitek – ott és akkor – nektek jár! Közben meg sipákoltok, hogy megint milyen világban éltek. A többiek hallgattak, talán egyetértettek vele, de az is lehet, nem akarták, hogy megint kialakuljon egy sehova nem vezető vita. Már korábban is beszélgettünk a „zsidókérdésről”, soha nem jutottunk sehová: azok általában komoly veszekedésekbe, sértésekbe, sértődésekbe torkolltak. Mindig elérkeztünk egy pillanathoz, amikor már kevésbé kontrolláltuk magunkat, megszólalásainkat; amikor már a lehajtott vörösbor is besegített és olyankor a mélyből kirobbant belőlünk is minden.
Ami többezer évig nem sikerült a világnak, miért sikerült volna nekünk?
Így hát ott és akkor nem folytattuk. A kérdés, mint a füst elszállt a magasba.
De engem továbbra sem hagyott békén: Miért foglalkozol annyit a zsidókkal, és mióta is?
Már régen hazaértünk, lefekvéshez készülődtünk, ment a Híradó az ATV-én, vagy a HÍRTV-én, de egyikünk sem figyelte igazán, csak háttérzaj volt. Odaléptem a számítógépemhez, még egyszer átnéztem a szokott oldalakat, amikor a szemembe ötlött egy PDF file: „A N T I S Z E M I T A GYÛLÖLET-BÛNCSELEKMÉNYEK ÉS INCIDENSEK, HAVI ÖSSZEFOGLALÓ 2018. JANUÁR.” Beleolvastam: „A jelentés kétféle cselekménnyel foglalkozik: az antiszemita gyűlölet bűncselekményekkel, illetve a gyűlölet motiválta incidensekkel. A jelentés ezt a kettőt összefoglalóan gyűlölet cselekményeknek nevezi. Mindkettő esetében fontos kritérium, hogy azok elkövetésekor azonosítható az antiszemita motiváció”, aztán rövid fölsorolás a nálunk és a világban történtekről.
Akkor ez lenne a baj? – morfondíroztam tovább magamban, mert szaporodnak az ilyen jellegű, fenyegető cselekmények? Nő a veszélyeztetettségem? Vagy annak az érzete? Dehogy, nem igaz, fizikai atrocitás még sohasem ért, ez föl sem merülhet! Egyértelműen elvetem a gondolatot. De hogyan állunk a másikkal, „a gyűlölet motiválta incidensekkel”? Kinevezték Siklósi Beatrixet; Soros György arca már – egyértelmű üzenettel bíró – ikonná vált az utcákon, a tereken, a közbeszédben; a miniszterelnök megvédi a zsidó honfitársait; a „libcsi” szó már beépült a magyar nyelvbe; akkor ez lenne a bajom? Elvetem ezt is: még kibírható, még elviselhető, még csak „szokványos”, mint a fradi meccseken a huhogás. aztán fölrémlik: a Saul fia című film induló képein a homályban, a gomolygó ködben először szinte semmi nem látható, talán valami mozog ott, ember vagy állat közeledik? De minden olyan életlen, kiismerhetetlen: ebből még akármi is lehet, még jó is kisülhet, miközben akkorra már minden elrendeltetett.
Miért foglalkozom annyit a zsidókkal, és mióta is? Otthon vagyok itthon? – toldom meg, fokozom nyugtalanságomat. Ez az a hely, ahová mindig hazatérek; egy hely, ahol védve vagyok a külvilágtól; ahol biztonságban érzem magam; ahol önmagam lehetek; ahova kapcsolataim ezer és ezer szállal kötnek; ahol értem a nyelvet; ahol ismerem az embereket (szokásaikat, reakcióikat, félelmeiket, befolyásolhatóságukat, elesettségüket)? És vajon ez az otthon milyennek lát engem: hazatérőnek, megvédendőnek; érti-e, amit beszélek; ismeri-e a szokásaimat, félelmeimet, befolyásolhatóságamat, elesettségemet; elfogadja azokat?
„Az illegális bevándorlók újabb hulláma várható Törökországból…, nem leszünk bevándorló ország…, keresztény Magyarország Európa igaz védelmezője…” – mondta tovább szenvtelenül a tévében a hírolvasó. Kik jönnek és vajon miért? – merengek magamban, és mit akarnak itt, mit akarnak tőlünk? Idejönnek hozzánk vagy rögtön tovább mennek? Ismeretlenek, idegenek, hát félelmetesek és ijesztők is: életlen a kép, torzít is, „nem látható”, sokan jönnek vagy kevesen, mi van a kezükben, a szívükben? Nem tudjuk: hát tele vagyunk előítélettel, pedig közelről nem is láttunk még egyet sem közülük. Azt sem tudjuk fiatalok vagy öregek, családjuk van-e, menekülők-e vagy „csak” élni akarnának: semmit nem tudunk róluk. De az ítélet már megszövegezve, kihirdetve, jogerőre emelkedve. Se fellebbezés, se perújítás.
Miért foglalkozom annyit a zsidókkal, és mióta is?
De én nem is a zsidókkal, nem is saját zsidóságommal foglalkozom!
Hiszen ma nem is kell zsidónak lenni!
Hiszen mindenki zsidóvá válik hirtelen, aki menekül, aki kisebbségi létre kényszerül, aki „idegennek” titulált embertársának segít, aki letép egy Soros-plakátot, aki nem tapsol elég hangosan, akinek nincs semmije, és az is, aki csak nem lép egyszerre a NER-ben. Hiszen ma is a házmesterek országában élünk, a gázszerelő csókosok országában, megint listák vannak, meg lista-készítők, listákat olvasó végrehajtók…
Csak nézek magam elé. A tévében már régen vége van a híreknek.
Arra gondolok: egyre többen nézünk magunk elé…

2018. 07. 25. szerda