A BUKÁS

(a „vezeklő bíró” -é?)

Nagyon várom már.

A könyv végét.

Tudom: nem lehet más, csak a bukás.

Az ilyen történetek mindig így végződnek.

De milyen lesz?

Mi lesz a főhőssel azután?

És velünk, az olvasókkal?

Újraolvasom Camus: A bukás című könyvét. Valahol valakitől azt olvastam, most megint aktuális, mert mindannyiunknak érdemes lenne annak az embernek, Jean-Baptistenek a sorsát újból végiggondolnunk.

Azét az emberét, aki számot vet az életével, mérlegre teszi a múltját, aki látszólag kedélyesen mesél, valójában kínlódva és kegyetlenül élve-boncolja magát, aki kíméletlen őszinteséggel akarja maga fölött kimondani az ítéletet. Újraéli az életét, „viselkedését, cselekedeteit, hamisságait, megjátszásait, álnokságait és közönyét”: „szemünk láttára foszlik le róla a cinizmus védőruhája”. „Alig talál valami jót magában – szinte megszeretjük érte, csak hogy meglegyen az egyensúly.” Közben megfricskázza, megveti a keresztény-polgári „tisztességes” világot, (miközben maga is odavágyott egész életében), mert az, mint a piranhák, lerágják a húst az emberről, „nem hagynak belőle mást, csak fehéren ragyogó csontvázat”. De ő, az erős egójú ember sikeres, mindig győztes lesz: „Akár magam voltam, akár mással, mindenütt magasra hágtam, a nap minden órájában jól látható tüzeket gyújtottam, és ujjongó köszöntés emelkedett mindig felém. Így legalább örömet találtam az életben és a magam kiválóságában.” A sors verte emberek sírva hálálkodnak neki, és ő megittasul saját erkölcsi felsőbbrendűségétől.

Aztán egyszer csak történik vele valami: a rakparton lépked, loccsanást hall és sikolyokat, egy a nő vízbe vetette magát, de Clamence nem ugrik utána, és nem is veri fel a környéket, hogy valaki öngyilkos lett ettől fogva valami eltörik benne, lefelé, a poklok felé megy, miközben Jézusról gondolkodik, és akit – ahogyan önmagát is – szintén bűnösnek tart.

De ki ez a vádaskodó bíró? Miért vezekel? Annyira bűnös? Kinek hitte magát, ahogyan a „zsarnokság vonzó vágyát” fölfedezte magában, amikor arra gondolt „Mintha csak az igazság minden este énvelem hálna egy ágyban.”. Pedig Clamence-nek nem voltak nagy bűnei, nem volt különleges az élete. „A lényeg abban van, hogy mindent megengedhessünk magunknak, még akkor is, ha cserében időnként hangosan hirdetjük saját gyalázatunkat. Én például most is mindent megengedek magamnak, de most már nem nevetnek rajtam. Nem változtattam az életemen, továbbra is szeretem magam, és kihasználom a többieket … Micsoda mámor, ha istenatyának érzi magát az ember, és szabadon osztogathatja a rossz élet és az aljas erkölcs végleges tanúsítványait. Feslett angyalaim karában magas trónuson ülök … és nézem, hogyan közeledik felém ködből és vízből kibontakozva az utolsó ítélet sokasága.”

Valahol valakitől azt olvastam, most megint aktuális, mindannyiunknak érdemes lenne ennek az embernek, Jean-Baptistenek a sorsát újból végiggondolnunk. Magától értetődő: valódi szembenézés nélkül ez a bukás érdektelen lenne; a kívülállóknak viszont csak így lesz érthető és tanulságos.

Mindannyian éljük az életünket: ki így, kiszolgáltatva, kisemmizve, megalázva és hát kisebb-nagyobb bűnökkel – persze megbánás, vezeklés nélkül, mert másképp nem megy; ki úgy, a kiszolgáltatottal közösséget nem vállalva, sőt „azt” bűnösnek kikiáltva, „boldog” és büszke kisemmizőként, örökké megalázóként, a keresztényi szeretetről állandó hazugságban papolva. Pedig egyszer történni fog valami, amit észre sem akar venni, talán a hídról beugrik valaki a folyóba vagy valami más, lehet, hogy még a csobbanást sem fogja meghallani, mert ő nem akar „vezeklő bíró”, csak bíró lenni, aki ítélkezik, aki dönt mindenki sorsáról, aki élet és halál ura, mert azt gondolja, nincs annál jobb, mert „Mit csináljon, hogy más ember legyen? Ez, ugyebár, lehetetlen. Semmivé kéne válnia, megfeledkeznie magáról másért, legalább egyetlenegyszer. De hogyan?” …

Nagyon várom már.

A végét.

A könyvbe illő történet végét.

Mert annak sem lehet más a vége, csakis a bukás.

Biztosan bekövetkezik: az ilyen történetek mindig így végződnek.

A mitől, a mikor, a miért és a hogyan az most még kérdéses.

Még kérdéses…

2020. 11. 22. vasárnap

(Fölhasználva Körmendy Zsuzsa írását)