(a Notre Dame-ról)

 

Nézem a képet.

A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.

A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.

Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.

A Notre Dameval együtt…

 

Nézem a képet.

Az 1250 óta ott magasodó mitikus lényt, a vízköpőt és a művészt.

A legenda szerint „Rouens-i Szent Romanus a keresztje segítségével legyőzi a „gargouille” nevű tűzokádó szörnyeteget (e szót használja a francia nyelv a vízköpőkre is), majd Rouen városában elégeti annak testét – azonban mivel fejét és nyakát megedzette saját tüze, ezeket a helyi templomra helyezik a gonosz elleni védelemként.”.

A groteszk kinézetű és félelmetes – Strixnek nevezett, emberszerű lénynek, unatkozónak tűnő – gonoszt, aki a legendák szerint emberhússal táplálkoz(ott)ik és a nyelvét ölti a Párizsra, a világra.

És mellette a művészt.

A gondolkodó, mélázó-merengő, de szárnynélküli embert.

Párizs fölött!

 

Nézem a képet.

Akár én is lehetnék ott, a szárnynélküli.

Az, aki nem nyújtja a nyelvét a városra-világra.

Egyszer voltam is fenn!

Másodszor már csak a gyerekek…

Ők „csak” a csodálatos kilátást látták!

A vízköpő gonosztól sem féltek…

 

 

Nézem a képet.

Mit nézhet most a vízköpő?

Kajára les vajon?

Még mindig emberhúsra vágyik?

Az megunhatatlan?

Nem kell ahhoz vízköpőnek lenni, nem kell ahhoz a magasba emelkedni, szárnyakkal-szarvakkal rendelkezni…

 

Nézem a képet.

A hatalmas füleit.

A pihenő kezét.

A kinyújtott nyelvét.

Mellette ott az embert…

 

Nézem a képet.

Most kinézek itthon az ablakon a kertre: most nem esik.

Nincs mit éppen kiköpni.

Nincs?!

 

Nézem a képet.

A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.

A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.

Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.

A Notre Dameval együtt…

 

2024. 05. 19. vasárnap

(Kép: C.C._Dasham)

(Az Opéra Garnier-ről)

 

Nézem a képet.

Párizsból.

A Rue Auber, a Rue Sribe, a Boulevard Haussmann, a Rue Halévy utcák között épült Operaházról.

1989-ben álltam ott.

Éppen, ahonnét a fényképezőgépet elkattintották…

 

Nézem a képet.

Érzem a lüktetést, hallom a gépkocsik duruzsolását, a tűsarkú cipők ütemes koppanását, a „szabadság” mindent betöltő zsongását.

Akkor „már” egy svájci-belga-magyar vegyesvállalatnál, a Dentalcoop-nál dolgoztam.

Fantasztikus volt!

Csak az eredmény számított, semmi más.

Ha a javaslatom eredményt hozott, akkor az nekem is siker volt.

És mindig, inkább többnyire eredményt hozott!

Bővülést, új és újabb rendelők megnyitását, a bevételek és a profit gyarapodását.

A tulajdonosok megelégedését.

És nekem is azt!

Akkor csak az számított.

Akkoriban már Moszkvában is nyitottunk egy új rendelőt.

Ott is vegyesvállalatként hoztuk létre.

Persze, hogy Párizsba kellett összehívni az igazgatósági ülést – moszkvai javaslatra.

Valahogy én is bekerültem a „zutazó” keretbe.

Az ülés valahol az Avenue de l’Opera-n, egy kávézóban volt.

Én egy órával előbb sétáltam arra …

 

Nézem a képet.

Ami Párizsban készült.

1989-ben érzem magam.

Negyven éves voltam akkor.

Tele voltam ötletekkel-tervekkel.

Futott velem a világ!

És még Párizs is!

Az első csiga-rák vacsora.

Az este a Moulin Rouge-ben.

Az első sorban ültünk az asztalnál, éppen a színpad előtt, a svájci tulajdonos a feleségével, előttünk – egy kissé megemelve – a színpad, persze a lányok, az egyikük lenyúlt, lekapta a szemüvegemet, azzal táncolt tovább, én attól kezdve csak foltokat láttam; a tulajdonos odahajolt hozzám: „és akkor nyitunk még rendelőt Szombathelyen, Szentgotthárdon, számold ki…”, „de Tamás, éppen most?”

 

Nézem a képet.

Ami Párizsban készült.

1989-ben érzem magam.

Akkor még nem születtek meg az unokáim.

Most a legidősebb(!) unokám már „jár-röpdös” Párizsba: az Olimpiára készül, ott lesz önkéntes segítő!

Most ő szabad, érezheti magát szabadnak!

Repül(ne) is Párizsba, amint és amikor lehet, egyszer és mindenkorra!

Nézem a képet.

Hogy jutottunk idáig?!

Mikor és mi tört el hirtelen?

Pedig Budapesten is csodás Operaház van!

És milyen igazgatója…

Budapesten is ott az Andrássy út, a Lánchíd, az Alagút, kávézók, éttermek, kerthelységek!

A tavaszi szél vizet áraszt…

És mégse…

 

Nézem a képet.

Párizsból.

A Rue Auber, a Rue Sribe, a Boulevard Haussmann, a Rue Halévy utcák között épült Operaházról.

1989-ben álltam ott.

Éppen, ahonnét a fényképezőgépet elkattintották…

 

2024. 05. 11. szombat

(Kép: Mayra Torres)

 

(1963-ból)

 

Nézem a képet.

A Blaha Lujza térről.

A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.

A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.

Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…

 

Nézem a képet.

Tavaszodott?

Nyárelő volt?

És mennyi volt éppen az idő, hány óra lehetett?

Az emberek – láthatóan – nyugodtan mentek a dolgukra.

Vajon Kádár már bejelentette a részleges amnesztiát(?): „Az erre vonatkozó törvényerejű rendelet szerint kegyelmet kapnak mindazok, akik a „személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek”, az „ellenforradalmi cselekmények” miatt elítéltek, valamint akik 1957–63 között követtek el államellenes bűncselekményt”.

Akkor már márciuson túl voltak.

Talán már a nehezén is…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Harmadikos gimis voltam akkor.

A Jóskában.

Már szerelmes is.

Egy szöszi kislányba.

Az osztályból.

A Feneketlen tó partján sétáltunk, a Budai Parkszínpad előtt volt a padunk.

Kora-délutánonként ott üldögéltünk.

A „MI PADUNKON”.

Ott írtam a fogalmazást a „Beszél a fákkal a bús őszi szél”-ről.

A térdemen volt a barna noteszem – abba írtam.

Másnap Vera néni fölszólított.

Utána neki is csillogott a szeme.

Pedig nem voltam „jó” magyarból.

József Attila a következő évben jött.

Őt a „rakodópart alsó kövén” olvasgattuk – összebújva…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

A Fehérvári úton laktunk.

A 36-ban, a negyediken.

Mellettünk laktak Babukáék Bandi bá’-val.

Meg Cézárral, a B törzskönyves, Móricz Zsigmond térnél a Posta előtt talált német juhásszal.

Én jártam vele kutya-iskolába: az alapkiképzést megkapta.

Egyszer, néhány évvel később, amikor megígértem, ha veretlenül, 100 pont feletti átlaggal megnyerjük az NB III.-as kosárlabda bajnokságot a Közgázzal, annyit iszom banketten, amennyi belefér – soha nem ittam korábban, a vidéki meccseinket szegény Bujtor Pista hiába töltögette stikában a Colámba rumot –, úgy berúgtam, taxi vitt hazáig, Cézár éppen lent volt Babukával, én kiszálltam a Taxiból és azonnal kijött belőlem minden, csak Cézár félrehajtott, csodálkozó „pofájára” emlékszem…

Szóval: ott laktunk a Fehérvári úton.

Közel a töltéshez.

A Fehérvári úton akkoriban a szélén futottak a villamossínek, középen volt az autók útja.

Ott is lógtak a villamosokon.

Mindkét oldalon.

Egyszer, egy kocsi parkolt a sínek mellett, az éppen jövő villamosról lesodort valakit.

Aki meghalt.

Kiabálás, aztán szirénázás, aztán csönd.

Nekünk arra nézett az ablakunk.

Akkor láttam először leterítve fekete lepellel egy halott embert…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Rengetegen az utcán.

Persze: autó alig.

Villamos és busz.

Földalatti.

Meg a gyaloglás.

Bottal, gyerekkel, aktatáskával, ridiküllel.

Vagy támasztják a lámpaoszlopot.

Még nem „ostor-lámpa”-oszlopokat.

Azok majd később épülnek.

Majd húsz év múlva.

Átellenben a „CSEMEGE ÁRUHÁZ”.

A Népstadion nincs a képen.

A Nemzeti sem.

Pedig akkor még megvolt…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

A Blaha Lujza térről.

A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.

A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.

Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…

2024. 05. 10. péntek

 

(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)

(az 1968-ból)

 

Nézem a képet.

Fekete-fehérben.

Akkor (még) minden fekete-fehér volt.

Ma nem az.

Tényleg nem?

 

Nézem a képet.

Karcos, töredezett is.

1968-ból.

Minden fekete-fehér.

A fények-árnyak.

A tócsák is.

Akkoriban nemcsak a képek, minden fekete-fehér volt.

Barát volt csak és ellenség.

Szocializmus vagy kapitalizmus.

Rosszul emlékezem: akkor – 1968-ban – valami már színesedett.

Akkor indult az „Új gazdasági mechanizmus”.

Rákosi (mégsem) nem jöhetett haza.

Kádár János Komáromban találkozott Dubcek elvtárssal.

Prágában tavasz lett.

Párizsban diáklázadás tör ki.

Gagarin lezuhan a gépével.

Elkezdem az egyetemet…

 

Nézem a képet.

A kisfiút a biciklijén.

A CA 02 12 rendszámot.

A megállóban álló buszt és már érzem is a gombócot a számban: mindjárt hányingerem lesz a benzin szagától.

Amott egy nyitott ablak, de senki nem áll ott.

A Harminckettesek terén, a bérház második emeletén.

Akkoriban még nem sétáltat senki kutyát a téren.

Se ott, se másutt.

Városban nem dívott kutyát tartani…

 

Nézem a képet.

1968-ból.

Akkor kezdték meg a Coca-Cola magyarországi gyártását a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai üzemében.

Első „szerelmem” a Bölcső utcában lakott, édesanyja éppen ott dolgozott, hozott haza „mutatóba-kóstolóba”, megkínált vele, de nem kértem, mert alkoholosnak(?) gondoltam.

Abban az évben érettségiztem a „Jóskában”, anyám izgatottan várt otthon a szóbeli után, főzött éppen a konyhában, amikor megérkeztem, kilépett elém, „mondd már, miért nem mondod”, izgatottan törölgette kötényébe a kezét, majdnem sírva fakadt, én gonoszul nem szóltam egy szót se, ahogy apám szokta: nyugodtan levettem a cipőmet, majd ránéztem, „kitűnő”.

Aztán augusztusban „közös internacionalista kötelesség” a „szocializmus védelmére”.

Ősszel az közgáz, sakkozás a zsibongóban, Pach Zsigmond Pál előadáson megajánlja a jelest, Szamarasz Oresztész beszélgetve tanítja a polgazd-ot a Gellért hegyen és kosárlabda edzések…

 

Nézem a képet.

Fekete-fehérben.

Akkor már nem is volt olyan fekete-fehér.

Zeffirelli Rómeó és Júlia, Fábri A Pál utcai fiúk, Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat – soroljam még?

Könyvek, színdarabok, végeláthatatlan beszélgetések – pezsgés!

Az Illés-együttes: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”, „Amikor én még kissrác voltam”, az Illés klub megnyitása a Fehérvári úton…

Ma színesebb a világunk itt, kis-hazánkban?

Ma alakulnak új klubok vagy inkább megszűnnek?

Ma mi van az „Üvegfal mögött”: színes(ebb) világ?

Azt hiszem nem: megint fekete-fehér…

 

Nézem a képet.

1968-ból.

A XIX. Olimpia, a mexikói – hisz’ októberben volt – ugrik be hirtelen.

Apámra gondolok, aki Vitray Tomi bá’-val, Szőnyi Jancsi bá’-val „élőben” közvetített Mexikóból.

Ott ismerkedtek meg Vali nénivel, aki korábban operaénekes férjével menekült oda ki a gázkamrák elől, s akinek később Budapesten a Radnóti Razglednicák verses lemezét adtam karácsonyi ajándékba.

Aztán Fenyő Gyuri ugrik be: aki kinn segítette apámékat, majd később a Pénzügykutatóban is dolgozott.

Micsoda év volt!

Pedig az a kép csak egy fekete-fehér, karcos-gyűrött kép.

 

Nézem a képet.

Fekete-fehérben.

Akkor (még) minden fekete-fehér volt.

Ma nem az.

Tényleg nem?

 

2024. 05. 04. szombat

(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)

(az 1930-as évekből)

 

Nézem a képet.

Közel százéves!

Akkor éppen Ferenc József térnek hívták.

Ma Széchenyinek.

És száz év múlva?

 

Nézem a képet.

A múlt század harmincas éveiben kattintottat.

A telefonfülkét, az Académia Sörözőbe hívogató reklám-táblát, a tiszta utcát, az dugulatlan csatorna-nyílást.

A kalapokat.

A hosszú árnyékot vető, elegáns, nagykabátban sétáló, gondtalan felnőtteket, gyereket.

A már polgári életet élő embereket.

Apám még akkor – nagy szegénységben – Csömörön élt a szüleivel, testvéreivel.

Anyám még talán meg se született.

Ma már a legidősebb dédunoka Párizsba vágyik, oda röpdös!

Közte száz év!

Micsoda száz év volt!

És milyen lesz ez?!

 

Nézem a képet.

A – megint – Széchenyi térnek hívott macskaköves teret.

A villamossíneket.

Amelyek már a Dunaparton fekszenek.

Amiken mostanában a kettes villamosok „kattognak”.

A „cipők” mögött-mellett is.

Én is ott utaztam egykoron.

Talán éppen az Akadémia egyik osztályára mentem előadni.

A társadalmi közös fogyasztásról, ami később közkiadás lett.

Az egészségügyre, az oktatásra-kutatásra, a nyugdíjakra, a szociális ellátásokra, a védelemre és a rendbiztonságra fordított állami kiadásokat tartalmazta.

Ami akkoriban, feszítően a legdinamikusabban növekvő tétele volt az állami költségvetésnek.

Viszont az „átkos”-ban azok a kiadások „szentek” voltak.

Politikailag voltak kifizethetőek, közgazdaságilag adóemelést, áremelést követelőek.

Ami akkoriban elképzelhetően elképzelhetetlen volt.

Napjainkban, éppen fordítva…

 

Nézem a képet.

Látom a tüntető embereket is a téren.

A kisgyerekkel a hátán a kutató anyukát.

Aki tiltakozik a Széchenyi által létrehozott Akadémia einstandolása ellen.

A gyülekezőket, akik majd innen a Kossuth térre vonulnak a demokráciáért.

Most meg Juszt Laci integet ki a fehér autója ablakából!

Ni-csak: ott éppen gurulok ki a Spenót-ház pincegarázsából, most rúgott ki (először) az Orbán!

Nem én csókolózom ott a Lánchíd alatti átjáróban?

Micsoda kép, hogy mindezt „megőrizte”?!

 

Nézem a képet.

Eszembe jut, egyszer, úgy a ’80-as évek elején írtam egy tanulmányt a társadalmi közös kiadások 2000-es évek körüli alakulásáról, függvényekkel, képletekkel dolgoztam, aztán odaadtam a pénzügyminiszternek, aki mellett akkor dolgoztam, aki csak annyit kérdezett: „nem gondolja Radnai elvtárs (akkoriban ezt így mondták), hogy a húsz-harminc év hosszú idő, miért nem engedi el a fantáziáját?”

Vajon milyen lesz száz év múlva a Széchenyi tér?

Meglesz-e még?

Széchenyinek fogják hívni?

Hát az a csatornanyílás?

Az Akadémia ott fog állni még?

És a Lánchíd alatti átjáró?

 

Nézem a képet.

Közel százéves!

Akkor éppen Ferenc József térnek hívták.

Ma Széchenyinek…

 

2024. 04. 29. hétfő

 

(Kép: Marianna Papp)

(1964-ből)

 

Nézem a képet.

1964. július 19-én készült.

A Népstadionban.

Nyolcvanötezer ember tombolt a lelátókon!

Ott üvöltöztem köztük én is.

Tizenöt évesen…

 

Egyszer, Kispesten a sérült volt, ezért nem játszott aznap, ott ült a lelátón a Vitray Tamás mellett, egy képernyő előtt, odahívott engem Tomi bá’ és bemutatott „TICHY LAJOS”- nak, aki megbúbolta a fejemet és kezet fogott velem: azon a héten már nem mostam kezet.

Aztán később Sipos Ferenccel meglátogattak minket a Fehérvári úton, a TF-re jártak és „Mami”-anyám ott dolgozott, kellett valami segítség a vizsga előtt, mi lent, a hátsó aszfaltozott parkolóban rúgtuk a labdát, mikor megálltak a kocsival, kiszálltak belőle és Lajos odaszólt nekem (hisz” akkor már „ismert”) „hozzátok megyünk, kis-Radnai, fölkísérsz bennünket?”, addig is „menő” srác voltam, de attól kezdve…

 

Nézem a képet.

Nyár volt, nagyon meleg nyár, akkor már kijártam a sulit a Baranyai általánosban, már jelentkeztem a „Jóskába” (a Villányi úton a József Attila gimnáziumba, ahova „helyből” nem vettek föl, mert Marika néni olyan értékelést adott a kitűnő bizonyítványom mellé), de még nem tudtam az „eredményt”, viszont a Római parton, az OTSH üdülőjében töltöttük a hetet, ott ugrottam abban a kitekert stílusban a hasmánt-gurulós technikával a magasat, aztán fociztunk a salakos teniszpályán a srácokkal, a szomszédban volt a Vasas üdülő, ott pihentek a Vasas játékosok (Berendire, Machosra, Ihászra emlékszem), amikor vége lett az edzésnek, mosolyogva néztek minket, valamelyikük talán át is kiabált a kerítésen: „kicsit fordítsd ki, szorítsd le a bokád, amikor rúgsz…”, kár, hogy nem a Honvéd üdülő volt mellettünk…

 

Szóval: nézem a képet.

Az arról a meccsről készült tudósítást.

Kint voltam.

Akkor még nem voltak fülkék a TV-s közvetítésekhez, csak később épültek, talán a ’66-os Budapesti Atlétikai EB-re, Tomi bá’ kinn ült a sétáló-folyosón a VIP tribün fölött egy emelvényen, , fölötte a napernyő, szemben az öltözőkkel és a játékos-kijáróval, már az első meccs (Újpest- Fradi 4:2) második félidőjét is közvetítette, én talán Gyuri bá’ (apám testvére, gyerekkorától „csak a Fradi” létezett számára, nagy Fradi-szurkoló volt, nemrég ment el…) mellett ültem, aki már túl volt a vereségen és a berekedésen, én a két meccs között kimentem pisilni, talán virslit is vettem, visszafele nem akart beengedni az öreg jegyszedő, percekig veszekedtünk, csak hatalma volt, a „jegyszedősége”, hát élt is vele, a képzelt-valós hatalmával, „tudja már meg az a gyerek, hol él”, aztán mégis beengedett, keserűvé téve az estét, már csak az utolsó öt percre emlékszem, a két „Tichy gólra”, az őrjöngésre, kit érdekelt a „jegyszedők” hatalma, „Marika-néni bosszúja”, nyertünk, a Lajos megint két gólt rúgott, mi vagyunk a legjobbak!

 

Szóval: nézem a képet.

A meccsre emlékezem.

A nyolcvanötezer emberre, az erősödő morajukra, a későbbi ordibálásukra, akkor még nem voltak szétválasztva a szurkolói táborok…

A néző-szurkolók akkoriban nem voltak „egyenruhában”, se feketében, még nem szóltak rasszista rigmusok, a Farkas Jancsi ellen sem.

Aki majd azt a hatalmas kapás-gólt rúgja a VB-én a braziloknak.

Kádár János nem járt a meccsekre, inkább sakkozott.

 

Szóval: nézem a képet.

Még nem nyerték meg a tokiói olimpiát.

Azt majd októberben nyerik.

De már túl voltak az EB bronzérem megszerzésén.

Akkoriban alig lehetett leülni a nézőtéren, többnyire csak beton-lábak voltak, a „lábak” között gyom nőtt ki, a WC-ről inkább nem írok.

Tokmac Nguen még sehol.

Se egy honosított „focista”.

És mégis!

Nyolcvanötezren voltunk kint!

 

Nézem a képet.

1964. július 19-én készült.

A Népstadionban.

Nyolcvanötezer ember tombolt a lelátókon!

Ott üvöltöztem köztük én is.

Tizenöt évesen…

 

2024. 04. 26. péntek

(Kép: Tichy Lajos emlékcsoport Facebook)

(1957-ből)

 

Nézem a képet.

Egy repülő.

A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.

Akár én is rajta lehetnék.

Ott, valamelyik ablak mögött.

Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.

Közben Lvovban és Kijevben is leszálltunk.

Mert akkoriban még nem tudott egy ilyen gép egyhuzamban 1569 kilométert repülni.

 

Hétfő lehetett vagy szerda?

Akkoriban csak kétszer repült a gép Moszkvába egy héten.

Lehet, csak egyszer.

Arra már nem emlékszem.

Nem az első repülő-utam volt: 1953-ban, három és félévesen már repültem egyszer, Bukarestbe.

Akkor is a VIT-re.

Apám ugyanis a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) egyik igazgatója volt.

Franciául, oroszul, németül is beszélt.

Emlékszem, egyszer franciából oroszra fordított egy előadást, mert a tolmács nem volt sehol – élőben.

A Benczúr utcában volt a DIVSZ központja.

Mennyit rohangásztam a kertjében!

 

Nézem a képet.

Talán éppen rajta vagyok.

Előtte, a Ferihegyen apámék egy kis fehér gyógyszert (Daedalont) akartak beadni nekem.

Az émelygés ellen.

Nem nyeltem le – kiköptem.

Aztán Lvovban, amikor leszálltunk a zsemlébe raktak egy másikat.

Azt is megtaláltam a nyelvemmel – ugyanarra a sorsra jutott, mint az első.

Aztán gond nélkül megérkeztünk.

Moszkvába.

A VIT-re.

„Béke és barátság!” – volt a jelszó.

Kezdetben egy nagy szállodában laktunk.

Apámat alig láttuk.

Dolgozott éjjel-nappal.

Anyámmal és öcsémmel egyszer fölszálltunk a metróra, mentünk egy megállót, ott

sétálgattunk.

Aztán elfáradtunk.

Újra fölszálltunk a metróra, mentünk „visszafele” egy megállót, ismeretlen helyre érkeztünk.

Több metró is volt Moszkvában…

 

Nézem a képet.

Beugranak más képek is.

Mert egy hónapig laktunk kint.

A szállóból egy lakótelepi lakásba költözünk.

A Moszkva folyó partjára.

Oda épült.

A parton tanultam meg biciklizni.

Arra is emlékszem: éjszaka nem is volt sötét, csak olyan szürke.

A megnyitóra viszont nem emlékszem.

A záróra sem.

Nem voltam ott.

De a VIT focidöntőjén igen, 1:0-ra kikaptunk az oroszoktól, mit nem írok: a „szovjetek”-től.

Százezer ember lehetett a Lenin stadionban.

Nem bírtam túlkiabálni őket…

 

Nézem a képet.

Azt a repülőt.

Az ablakok előtt a kézzel elhúzható függönyöket.

Érzem, ahogy dobálja a gépet a turbolencia.

Érdekes: arra nem emlékszem, féltem-e.

Csak a sok rohangálásra a gépen.

Arra is, hogy behívott a Kapitány bácsi a pilóta-fülkébe.

„Mennyi műszer, kijelző, kar és kütyü volt ott benn”!

Aztán hazaértünk.

Babukáék kijöttek elénk.

A „Ferihegyi Repülőtérre”!

Apám később elmesélte, vagy félórát nem szállhattak ki a gépből, akkor rákérdezett, mi a gond, „egy ember hiányzik a gépről” – felelték, mire apám, „Ja, ő már ott van, kinn, a teraszon Babukánál, a Gyuri az, a fiam”…

 

Nézem a képet.

Egy repülő.

A Malév egyik 24 személyes IL–14-es utasszállító repülőgépe.

Akár én is rajta lehetnék.

Ott, valamelyik ablak mögött.

Hét és félévesen, apámmal-anyámmal-csupival a VIT-re utazva Moszkvába.

„Béke és barátság!” – volt a jelszó.

Pedig Szijjártó Péter még meg sem született…

 

2024. 04. 14. vasárnap

(Kép: pinterest)

(1963-ból)

 

Nézem a képet.

Ott állok valahol.

Vigyázban!

Hiába nagyítok bele – nem találom magam!

Pedig ott vagyok – valahol.

Az oroszt tanító tanárnőmet megismerem.

Később az Eredics tanár úr tanított oroszra.

De mégsem, én nem lehetek ott: ők a kisdobosok, én már akkor úttörő voltam!

Akkor az öcsém?

Nem találom őt se.

1963-ból…

 

Nézem a képet.

Az általános iskolámról.

A háttérben a tornatermünk.

Ahol pók-fociztunk, „partizánoztunk”, kötél-másztunk, ugró-szekrényeztünk.

Aminek barna bőrrel volt a teteje befedve.

Öt elemes volt, de néha a legalsót kivette a „torna-tanárnőnk”, a Vörösmartiné tanárnőnk.

Akit nagyon szerettem.

A Krasznai tanár urat is.

Akinek az egyik ujja hiányzott.

És aki a „barátunk” lett.

Egyszer behívta az osztályba a fiúkat elbeszélgetni.

Akkoriban kezdtük fölfedezni a lányok domborulatait.

És nagyon „izgalmasnak” találtuk megérinteni.

Ha akarták, ha nem.

A tanár úr megkérdezte: „ha elmentek egy almás-kert mellett, ami nincs kerítéssel körülzárva, lopni fogtok az almafáról gyümölcsöt”?

Attól kezdve (talán a lányok bánatára is) „nem loptunk”…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Az iskolám udvarát.

Ahol éppen ünnepség zajlik.

Talán április negyedike van.

Vagy kisdobos-avatás.

Nem, avatás nem lehet: akkor lennének „avató-szülők” is.

Éppen a himnusz szólhat.

Vagy az ünnepség végén az Internacionálé.

A háttérben a tornatermünk.

Az egyik ablaka betörve.

Biztosan az udvarról rúgtuk be.

Vagy dobtuk: kislabdával.

Akkor még volt négy tusa: 60 méter síkfutás, távol és magasugrás, kislabdahajítás.

Megnyertük a kerületi bajnokságot, a budapestin harmadikok lettünk, az országoson…

Akkor még jártam szolfézsra is, tanultam zongorázni.

A Babuka vett nekem egy pianínót.

Mert az egyik fülemre nem megsüketültem: a mumpszom szövődménye volt.

Aztán a szolfézst abbahagytam: „öreg” lettem hozzá.

Úttörőként…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Az utcában fociztunk mindig.

Farkasinszkyvel, Potykieviccel, a Harangiékkal nem: ők, a Harangiék a FRADI-ban fociztak.

A fák még csak nőnek.

Alig lombosak: fiatalok!

Ott lakott Szőnyi Jancsi bácsi is.

Akkor még élt…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Szél se rebben.

A zászlók nem lobognak.

Akinek kell, tiszteleg.

Mindenki fegyelmezetten áll.

Nyugalom.

Béke.

 

Nézem a képet.

Ott állok valahol.

Vigyázban!

Hiába nagyítok bele – nem találom magam!

Pedig ott vagyok – valahol.

Az oroszt tanító tanárnőmet megismerem.

Később az Eredics tanár úr tanított oroszra.

De mégsem, én nem lehetek ott: ők a kisdobosok, én már akkor úttörő voltam!

Akkor az öcsém?

Nem találom őt se.

1963-ból…

 

2024. 04. 12. péntek

(Kép: fortepan)