Éppen elaludtam, De – mint mindig, elalváskor – még egyszer kinyitom a szemem körülnézni, hogy minden rendben van-e. Ez ugyan hülyeség, mert mi ne lenne rendben: elmozdult volna a szekrény, vagy a könyvespolcon nem könyvek lennének? Akkor is ezt csinálom. Minden este. Mint most is.
És akkor megláttam. A szobában. Benn.
Ott ült a fotelomban Orbán Viktor.
Á – gondoltam, biztos későn nyitottam ki a szememet, és már álmodom is. Amúgy is rossz napom volt, semmisem jött össze, és most ez is. De nem, ez nem lehet rémálom – morfondíroztam tovább magamban, hiszen ott áll az ajtó előtt a Hajdú, a TEK-es védőszekrénye.
Jó estét kívánok – mondta pálinkán erősödött, öblös hangon.
Alig tudtam a zavaromat leplezni. A gyűrött lepedőn feküdtem félmeztelenül, pizsamagatyában, félig már kómában. Most mi a francot kezdjek vele: rúgjam ki, mondjam neki, hogy húzzon a πcsába, üdvözölje a „felcsútijónénikéjét”? Magának is – krákogtam szememet dörzsölve, multikulturális szokásomat megtartva, minek köszönhetem a hívatlan „bevándorlását?
Jöttem konzultálni magához, mert mi kíváncsiak vagyunk mindenki véleményére – folytatta rekedtesen. És maga pont jó konzulens lenne nekem, mert több érzékeny vizsgálati csoportba is beleesik.
Miről zagyvál ez itt össze, milyen csoportoknak vagyok én a tagja, még a Kertbarátok Baráti Kertépítő Nonprofit Egyesületébe se léptem be, akkor mi van – jajongtak a gondolatok a fejemben. Orbán úr, ha segítene és megmondaná: milyen csoportok vermébe estem én bele – kérdeztem udvariasan, hiszen mégiscsak egy miniszterelnök tolta be hozzám a képét, így estefelé a melegben.
Tovább a folytatáshoz →