2017. március hónap bejegyzései

Büszkeség és ítélet …

(megint a Momentumról)
És aki lopja a fát,
mert fázik,
és akit bombáznak,
ezért menekül
és aki csak
egyszerűen más…

Valamikor, a nyolcvanas évek közepén hangtalanul baktatunk a Buchenwaldi koncentrációs táborban a feleségemmel, és a három – óvodás és két általános iskolás – gyerekünkkel, miközben Papira, Babukára gondolunk, meg-megállva a szikrázó napsütésben. Odaérünk a Magyarország feliratú, kőbástyához, amelynek tetején kandeláber van, de most nem ég a láng. Alig vagyunk a táborban, az emlékhely környékén csak mi, öten, magyarok. Megállunk az emlékhelynél, szembe fordulunk a bástyával, és akkor a tizenkétéves fiam, Balázs halkan, szinte csak magának elkezdi énekelni a magyar himnuszt, Gergő, kicsit hamiskásan azonnal bekapcsolódik, és elcsukló, rekedtes hanggal mi, felnőttek is csatlakozunk; Viktor még kicsi, nem tudja a himnuszt, de valamit megérez, mert bedugja két kezét bátyjai ujjai közé, megszorítja azokat, és kikerekedett szemekkel, fölemelt fejjel nézi őket és néha-néha rápillant a Magyarország bástyára is.

„Büszkeség és jobb-/balítélet – a pozitív nemzetkép” címmel Soproni Tamás, a Momentum Mozgalom alelnöke írt a HVG-be egy „magyarázom a bizonyítványom” (bár olyan jó lett volna) cikket. A politikai pályára most belépett, fiatal szerző azzal indít, hogy ők bizony zuhogó esőben, omladozó betonfalak között, „nem történelmi vagy filozófiai értekezésekben” élték meg „a nemzethez tartozást, hanem egyszerű hétköznapiságában”, a magyar válogatott meccsén, a tovább jutásban; meg máskor is, Puskás Öcsi születésnapján, ahol a cigányozónak és a cigánynak is egyszerre dobbant a szíve (lehunyom a szemem, elképzelem egy pillanatra, ahogyan egymás mellett állnak a Fradi B-közép kopaszai és a cigány-emberek, és nekem is párás lett a szemem). Mert akkor együtt volt a „szimbólum” és a „pozitív nemzetkép”! Ami a rendszerváltás óta nem jelent meg a politikában – írja tovább a magáét a szerző.
(Hát, hogy őszinte legyek: nem tette magasra a lécet! Mert aki akkor nem tudta megvenni a jegyet és nem mehetett be a meccsre, mert gyógyszerre, unokára, lakbérre, meg tudom is én még mire kellett az a pénz? Vagy, aki nem szereti a focit, vagy nem ért hozzá, mint Dávid Ibolya mondta volt fénykorában? Vagy, aki szeretné énekelni a Himnuszt, még a szeme is bepárásodna, de nincs hallása, ezért nem énekel? Vele, velük mi van? Vagy, akik nem mehetnek el a nemzeti ünnepekre, mert oda sem engedik be őket? Ők akkor nem testesítik meg a nemzetet?)
Szóval: „szimbólum” és a „pozitív nemzetkép”, e kettő kell (nekünk). És ez a kettő, ott és akkor megvolt, tehát már minden rendben is volt.
Nekem József Attila, Radnóti, Ady mondják, és napról-napra írják, mindig újra és újra a szimbólumokat, a pozitív nemzetképeket; meg Illyés a Puszták népében, meg Sánta Ferenc Az ötödik pecsét-ben, folytathatnám a sort Szabó István Szerelmesfilmjével, Hubay-Ránki-Vas Egy szerelem három éjszakájával, Kovács András Hideg napok filmjével, de minek, hiszen ma is „… lábamhoz térdepel/egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,/tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,/s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon/a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Pedig ezek a művek nem lelátókon, nem történelmi vagy filozófiai értekezésekben íródtak, még csak nem is ünnepeken, és nem is ünnepekről szólnak!
Mert milyen nemzetképek vannak ma divatban – és válaszol is az alelnök rögtön: kirekesztő jobbról, semmilyen és mégis mindent tagadó balról! Jobbról ömlik a gyűlölet, ami a szerző szerint is „hazavágja a nemzetet”; a balosokat, a „modernizált elvtársakat”(?) meg a hideg rázza minden szimbólumra: legyen az a turulmadár, Árpád-sávos zászló vagy a kokárda, csak mert bepiszkolódtak, kisajátítottak; aztán még tetézik is tehetetlenségüket, mert mindenkit lenáciznak, csak mert Bocskait viselnek, mert meccsre járnak; meg pofán vágták a határon túli magyarokat is: ilyenek ezek, mind – fejezi be ezt a bekezdést az új, ifjú titán, a „Verecke híres útján” jött megmondóember, aki most azt hiszi Dévénynél tör éppen be „Új időknek új dalaival?”, miközben észre sem veszi, hogy éppen ugyanazt teszi, mint a megbíráltjai!
Talán egy pillanatra álljunk csak meg: hogy is van ez, például a kokárdával? A veres, fehér és zöld színű kokárda, ez a köralakú nemzetiszínű kitűző eredetileg, a’48-as forradalomban azt volt hivatva látható módon közölni, hogy a viselője a forradalmi eszméket vallja magáénak: „ki hazafinak tartja magát nemzeti szín pántlikábul rósát visel, mely pántlika zöld, veres és fejérszínû tarka” – írta például Csóka Péter öccséhez, (1848. március 21., V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára)! És amikor Orbánék ezt a szimbólumot kisajátították, akkor mi lett belőle? Hiszen teljesen más értelmet kapott, más jelkép lett, Esterházyval szólva bepiszkolódott (ezért már nem szabad használni!), mert nem a forradalom, a sajtószabadság, a nemzeti összetartozás szimbóluma lett, hanem éppen ellenkezőleg: a vagyunk mi, a jók, a nemzethez tartozók, és vagytok ti, a rosszak, az idegen test a nemzet kebelén szimbóluma! És a Bocskai viselet, a népdalok éneklése? Ugyanígy: a megkülönböztetés, a kiválasztódás, a „magyarabbság” jelképei lettek! S amikor emiatt valakiben rossz érzés támadt, ha valakiben emiatt előjöttek az emlékek, és ez ellen szót emelt – és tényleg ez ellen emelt szót – az azonnal a MAGYART támadta?!, ahogy most is írja az alelnök úr.
Bizony: a nemzet mi vagyunk, mi, mindannyian, akik beszéljük, értjük ezt a nyelvet, akik ismerjük a történetét, a múltját; akik itt élünk és küzdünk magunkkal, a múltunkkal, rémképeinkkel; akik hiszünk vagy nem hiszünk; akik a Fradinak, a Kispestnek vagy tudom is én, kinek drukkolunk; akiket elhurcoltak és mégis visszajöttek; akiket napról napra megaláznak és mégis talpra állnak, és akik napról napra megalázók, azok is; akik „Harmadnapja nem” esznek; aki „Hol lehet altiszt, azt kutatja,/holott a sírt, hol nyugszik atyja,/kellene megbotoznia.” És nincs különbség a Mama, a kedves, a gyerek között!
Pozitív nemzetképet! – hirdeti meg az új jelszót az alelnök úr, és rögtön meg is adja azt: „Magyarországnak nyernie kell. Nemcsak kell neki, tud is. Ez a pozitív nemzetkép alapja.” Tehát nyerni kell és siker kell és ezt tudja is! És a siker legyen mindenkié! Hiszen Böde Dani sikere is mindenkié! Az Oscar-díj is!
Mintha nem ezt akarnánk ezer éve, mintha nem ezt hirdette volna nekünk Árpád, Könyves Kálmán, Mátyás, Kossuth, Kun Béla, Horthy, Rákosi, Kádár, Antall, Orbán és most Soproni! És hogyan? Kivel? Kiért? Mit előbb, és mit utóbb? Kerítéssel vagy anélkül? És ki, mennyi áldozatot hozzon? És ki legyen az átmeneti vesztes? És ki lesz az átmeneti győztes? És miért úgy legyen? És ki kivel beszélje meg? És hogyan határozzunk?
És „Ezer esztendő távolából, /hátán kis batyuval, kilábol” vajon „a népségből a nép fia” végre?!
2017. 03. 12.

Iskolába menet …


És akkor megszólal a zongora, majd a hegedű és az egész zenekar és akkor én lassú, hullámzó kéz és karmozdulatokkal, háttal a közönségnek, szinte lebegve, „danse sur les pointes”-ben, mint a hattyú suhanni kezdek a vízen, egy szellő se rebben, nem érzek mást, csak a víz simogatását, Odette vagyok, és nappal hattyú, és vágyom a szerelemre, a szabadságra, de a gonosz varázsló világa fogva tart és nem enged, és becsapta Őt is már, és minden hiába, vége mindennek, pedig milyen jó lebegni, lebegni, lebegni karcsún és kecsesen és fehéren, és meghalni inkább, ahogy az utolsó akkordok is elhalnak, és előrenyújtott jobb lábamra, mint a haldokló hattyú, két karomat, kezemet lassan, lágyan előreteszem…
Anya, nézd ott a nénit, hol kisfiam, hát a lámpa mellett, aki a járdán fekszik, előrenyújtott kézzel, a feje a lábára hajtva, de a pohár, azzal a sok apróval, ami szétgurult mellette, mért esett ki a kezéből…

2017. 03. 11.

Momentum …


Kéne írnom valamit a Momentumról.
A mozgalomról, ami olyan szívszorítóan és szépen indult. Dávidról, aki legyőzte Góliátot. A mozgalomról, ami vállalta önmagát, hogy mást akar, mert ez így nem mehet tovább. A fiatalokról, akik mindennel dacolva, itthon akarják megváltani a világot! A kamerába néző, a riporter szemébe néző tisztatekintetű ifjúakról, akikben lehet hinni, mert akik okosak is, tudják is, értik és teszik is azt, amit jónak tartanak.
Akik egy pillanat alatt bizonyítottak is, hogy lehet és érdemes!
Kéne írnom valamit a Momentumról.
A pártról, ami megalakult. Amit „az első szabad magyar generáció tagjaiként” alapítottak, és persze ezért ahhoz a történethez, hogy ők az első szabad magyar generáció lehettek, nekik semmi közük sincsen! Az se nem érdem, se nem bűn. Azt készen kapták! Mert ezer év óta ők az elsők(?), akik szabadok, ezért nekik – szemben másokkal, nagyszülőikkel, szüléikkel –, szerencséjük volt! Az Ő szabadságuk, elődjeik sikere, hatalmas eredménye! Ez lehetne összekötő kapocs is köztük és felmenőeik között, folytatandó hagyomány is, (ami rámutathatna arra, honnan-hová kellene eljutni), mégsem az! Mert ők, magukat tagadással, elutasítással, kioktatással, oktalan bírálatokkal határozzák meg: a baloldalnak nincs nemzettudata, Gyurcsányból nem kérnek, na, az MSZP-ből végképpen nem, talán az LMP, a többiek, kik is ők?!
Aztán meghallgatom a hivatalos hírharsonák mocskolódásait, megnézem a vidéki Fideszes bér-trollok hazugságait, elolvasom a pártlapok cím-szavait, hogy apák és fiúk, hogy lenézik a vidékieket, hogy a Soros meg a 444.hu emlőin nevelkedő sihederek, és újfent elgondolkodom: kik vagytok?!

2017. 03. 07.

Stációim …

(bejáráson)

1. Megszülettem. Anyámnak alig volt teje. De ez, akkoriban, a negyvenes évek végén nem számított különlegességnek. Valahogy mindig csurrant valami, ha nem, akkor kaptam mást, máshonnan. Így hát megmaradtam. Úgy mondják: még szép is voltam. Persze, ki nem szép (még ha csúnya is), amikor még csak egy kis „csecsszopó”, akiben majd (talán) megnő az értelem. Sokat sírtam: nappal is, meg hangosan, erőszakosan éjjel is; éhes lehettem, vagy már akkor készültem az életre és próbálgattam a hangomat, ki tudja. Apám mindenesetre a lábujjára madzagot kötött, a másik végét a bölcsőhöz erősítette, és úgy „ringatott” álomba, vagy legalább is csendességbe.
2. Az egyik első(?), valódinak gondolt élményem, hogy anyám berobog a szobába, ahol én a telefon mellett ülök, vagy talán félig fekszem éppen a fotelban és rámrivall: mért nem veszed föl, nem hallod, hogy csörög? Nem hallom. Úgy hatéves vagyok akkor. Aztán orvoshoz be, orvostól ki, és ez így megy sokáig. Fülszúrás, lékelés, üvöltően fájdalmas lüktetések minden szívdobbanásnál, félelem, mandula ki, mandula csonk marad, majd a csonk is ki. Ébredés a kórteremben, jobbkézzel azonnal nyúlok a fejem mellett lévő, a falból kilógó fülhallgatós rádióhoz, teszem a fülemre: a balon hallom, a jobbon semmi. Belép az ajtón anyám, majd közvetlenül mögötte Babuka, hozzák a madártejet, hallasz?, az egyikre, legalább annyi. Annyi.
3. Tavaszi napsütés, nyárias meleg van, ezért már lehet pántos, rövidnadrágban rohangásznunk a lakások előtti gangon. Persze csak mi, kisgyerekek meg az „anyuk” vagyunk otthon, a nagyobbak iskolában, a még nagyobbak dolgoznak. Mi, kicsik most lerohanunk a ház négy oldalával „befalazott” földszintre, a köves udvarra, ami mindenoldalról középfelé lejt egy kicsit, oda, a rácsos lefolyóhoz, az nyeli el a kis, színes golyóinkat. Az udvar egyik sarkában most is ott ágaskodik a kétkeresztléces poroló, amire imádunk fölmászni és ami a legjobb foci-kapu a földkerekén. Focizni kezdünk éppen, amikor nyílik a bejárati kapu és egy nagy fadobozt cipel be három ember, viszik némán, látjuk, hogy föl a harmadikra, ahol mi is lakunk, megállnak a lépcsőház mellett, az első lakásnál, leteszik a fadobozt és bemennek. Ott Ilus néni lakik, akitől, ha kinn van, mindig kapok csokit, amikor elszaladok az ajtaja előtt. Meghalt, ugye tudod – mondja Peti mellettem, aki éppen egy nagyot rúg a labdába, az mi, kérdem és minek az a nagy doboz, az koporsó, abba teszik bele Ilus nénit és temetik el a föld alá örökre, de már el is fordul tőlem és rohan a labda után, Én nem mozdulok, csak állok ott a belém szorult kérdésemmel: Ilus néni örökre ott marad?
4. Nyár van. Indulunk a „Nyári napközi” táborba: apu visz bennünket a Moszkva térre, onnan indulunk a külön-villamossal a Hűvösvölgybe, a rádió-tv táborba. Öcsém is velem együtt, ma számháború van: Ő a kékekkel én a pirosokkal; engem gyorsan leolvasnak, megyek az „elfekvőbe”, közben látom a számát, megsúgom valakinek, Ő is kiesik, jön Ő is velem. A rohadt spiclivel.
5. Iskolaudvar, salakos, de van két kézilabdakapu is, választunk, én vagyok az egyik, Farkasinszky a másik. Mi ketten vagyunk a legjobb focisták, mi választunk embereket. Ő kezdi és mindig a legjobbakból választ, én meg pont fordítva, a gyengébbekből, hogy ők is játszhassanak. ha nem így lenne, akkor ők soha nem állhatnának be. Csak nézhetnének bennünket. Viszont ők soha meg nem állnak, nem veszekednek, hanem izzadnak, futnak, ugyan többszőr lemaradnak. Néha nyerünk is. És haverok leszünk. A gyengébbek és én. Azóta is.
6. Benn vagyunk az osztályban, a VIII/a-ban, leoltják a lámpát, kezdődik a vetítés, az első pillanatokban teljes a sötétség, gyorsan hátra-ülök, Eszti mellé, már előre kinéztem, van ott egy üres szék, és Eszti kis cicije már gömbölyödik, már most izgatóbb, mint a film. Először a kezét fogom meg, nem száraz, inkább kicsit nyirkos, izzadt; majd óvatosan fölcsúsztatom a kezem a karján, csak a mozigép zümmög, mi még levegőt se veszünk, fölértem a vállához, az ujjam becsusszan a vállpántja alá, a blúza alá, melle egy kicsit megemelkedik, Ő kissé előre dől. Másnap Krasznai tanár úr kiküldi a lányokat levegőzni az udvarra. Csak mi, fiúk maradunk benn a teremben. Krasznai tanár urat nagyon szeretjük, mert mindig mindent meg tudunk vele beszélni. Meg Ő mindig őszinte. Mit gondoltok, ha nincs kerítés az almáskert mellett, akkor mehettek a fákhoz megdézsmálni? – jön a kegyetlen kérdés, és mert ti erősebbek vagytok a lányoknál, akkor már mindent szabad(?), akkor értjük egymást.
7. „Beszél a fákkal a bús őszi szél…” dadogom magamban egy padon ülve a Feneketlen Tó partján kezemben egy füzet amibe írom a házi feladatom mert másnap biztosan én jövök a Vera néninél felelésre már csak nekem nincs egy jegyem se ebben a félévben mellettem ül Mari a rövid szoknyájában frufrus szőke hajával némán figyel rám nem szól semmit mert írom amit érzek és olvasok „Egyik kezemben édes szendergőm/Szelídeden hullámzó kebele…” és ugyanazt érzem amit Petőfi is érzett akkor ott Koltón „Nem bírom tovább/Sajnálom magam, s sajnállak téged/s sajnálom azokat, kik úgy szeretnek,/mint mi,/hirtelen öleléssel, s nem lassú vággyal/ölelnek, s ölnek, mint a méreg,/s izgatottan várjuk remegését a földnek…”
8. Már egy törülközőn fekszem a Sportuszoda medencepartján, előttem egy Közgazdasági Szemle, fölöttem a tiszta ég, szikrázó napsütés, az utolsó vizsgán is túl vagyok már: okleveles közgazdász, tervmatematikus lettem. 6 év közgáz-egyetemi tanulás van mögöttem és most vége. A „hova menjek dolgozni” kérdés hamar eldőlt: Juszt Lajos keresett, olyan frissen végzett közgazdászokat, akik tervezést, elemzést is tanultak, egy kis matematikai vénájuk is van, én meg pont kéznél voltam (a végzés előtti szakmai gyakorlatot is ott „dolgoztam le”, még matematikai statisztikai tudásom is hasznosult egy előrejelzés-korrelációszámításnál) és Ő „fogadott” magához a Pénzügyminisztériumba, a VIII. Társadalmi Közös Fogyasztás főosztályra lépek majd be. Két nap múlva. És onnan kezdve minden megváltozik.
9. Fekszem Aya Napán, a szálloda úszómedencéjének a partján, olvasgatok, élvezem a nyarat, Viktor a medencében úszik, én fölnézek, rengeteg csinos lány mindenütt, az egyik különösen vonzó, barna, hibátlan teste van, kedves arca, hullámos haja, nézem egyre … és Ő nem néz vissza.
10. Jövünk ki a Jad Vasem múzeumból, némám, magunk elé meredve csak, nincs más: le kell ülnünk az Igazak kertjébe, a fák hűsítő lombjai alá. A huszadik század végén járunk, már jóval a magyar rendszerváltás után is. Vagy tízen vagyunk, köztünk heten egyetemi tanárok, professzorok, a haza elmés ékességei. Egyikük megszólal: nem is volt holokauszt! (Aznap éjjel apám megint kiabált az őrökkel.)
11. Hiszen szabad vagyok már. Azt írok, mondok, amit csak akarok. Ha akarom, szidhatom a miniszterelnököt, a házelnöknek a bajuszát is húzogathatnám, meg válaszolhatok is a kérdésre, amit levélben kapok, egyre sűrűbben. Igaz, ha más a véleményem, akkor rögtön hazaáruló vagyok, migráns-párti magyargyűlölő. Meg szavazhatok is négyévente: igaz, szavazatom nem ér annyit, mint másé, de sebaj. Meg le se csuknak, nem is jön értem a fekete autó, a gyereket se fenyegetik: igaz, csak szemből nem.
12. Szóval: megöregedtél, öreg vagy már, nem kell neked a nagyok dolgába beleszólnod, foglalkozz te csak az emlékeiddel, rendezd az irataidat, püföljed csak dühödten a laptopodat, a többit bízd a fiatalokra, a nálad idősebb seggnyalókra. Fölértél!
2017. 03. 06.

Zolika igazat mond …


• Na, Kovács Zolika, Lázár Janika, Havasi Bercike, mit tanultatok ma az iskolában?
• Hogy mindig igazat kell mondani, vagyis azt, amit igaznak tartunk
• És amikor az nem PC, akkor is?
• Akkor azt először gyorsan le kell tagadni, hogy az nem úgy volt, meg nem úgy hangzott el, meg mit kérdezősködnek mindenféle firkászok
• Még akkor is, ha azt igaznak tartjátok és komolyan gondoljátok?
• Akkor utólag azt kell mondani, hogy elírás történt: valakik, lehet, hogy terrorista betolakodók vagy más etnikailag vagy kulturálisan nem homogének elírták a leiratot
• Pedig most háború van, és ha nyernétek, „végre visszatérhetünk a politikai korrektség megbénító kényszerétől megszabadult, egyenes, őszinte beszédhez”, ahogy azt a cserkészcsapatotok főparancsnoka szokta volt mondani
• Hm, a tanító bácsi erről nem mondott semmit
• És Te, mit gondolsz?
• Kicsi vagyok én ehhez még, meg bizonytalan, mert a Krisztián bácsi meg más nagyon okos bácsik is bizonytalanok: mondanak, írnak ezt is, azt is
• Pedig valahová kell állni, ezt azért már megtanultad, nem?
• Szerencsére nincs annyi népszavazás, meg különben is vannak, akik gondolkodnak helyettünk
• Nem ússzátok meg!

2017. 03. 03.

Bolondok …


Kiengedték végre. A Tomit. Szerintem nem is volt semmi baja a fejének, de hát én nem vagyok orvos. Meg aztán nem is kérdeztek. Egyszerűen bezárták. Mert egyik este leült a rakodópart alsó kövére és nézte az elúszó dinnyehéjakat. És akkor éppen mínusz 9 vagy 10 fok volt, de lehet, hogy még kevesebb. Ő meg átfagyott rendesen, már a bajusza is annyira deres volt, hogy le lehetett volna törni belőle egy darabot. Kihívták a mentőket, azok meg odavitték. Aznap éjjel ugyanis már máshol: menhelyeken, melegedőkben nem volt hely. Olyan hideg volt akkor és annyian fagyoskodtak odakinn. Csak ott volt, ezért odavitték. Aztán ott tartották, ott ragadt. És most kiengedték.
Ott, benn jól éreztem magam – mondja most nekem, hogy újra leültünk kávézni, a bolondok közt nem is volt rossz. „Kétszáznyolcvanketten voltunk bolondok. Csináltam egy nagy körkérdést. Meginterjúvoltam őket a politikai kérdésről” – hadarta, mint aki siet valahová és mégis el akar mindent mondani; hogy kire szavaznának, kit választanának meg szívesen fő-ápolónak; tudod mit mondtak, hogy aki most is a fő-ápoló, mert azt már ismerik, tudják mikor és hová fog ütni, meg rúgni, meg kit fog lekötözni, vagy bezárni, mert vele biztonságban vannak.
Egy pillanatra elhallgatott, mint aki végig akarja gondolni, mit is mondott valójában.
Aztán hadarva folytatta: később azt kérdeztem, hogy mi a legjobb nekik idebenn, tudod mit feleltek, hogy mindig ugyanaz van, hogy semmi rendkívüli nem történik, hogy tudják, mi a jó, mi a rossz, és ezt már el is tudják fogadni, mert ettől is biztonságban vannak.
Kinn már tavaszodott, csak enyhe szellő borzolta össze a lányok haját, egy-egy autó suhant el az ablak előtt, minden olyan békés volt.
Mindig reggeli után beszélgettünk, akkor volt egy kis időnk magunkra, nem figyeltek ránk az ápoló őreink, mondta tovább a magáét, a Lali volt a legjobb haverom, ő néha zsidózott egyet, meg „megy a vonat Auschwitzba” kiáltotta bele a szobába, de olyankor kacsintott nekem, hogy tudjam, dehogy gondolja ezt komolyan, de ezt kell mondania, hogy higgyenek neki, mert hát az ápoló őreink mindig jelentettek a fő-ápolónak, az meg tovább az orvosnak, az meg a főorvosnak, aki meg beírta a papírunkba, hogy ez marad, és persze ezt akartuk, mert ez jutalom volt nekünk.
Hát ez nem semmi – gondoltam magamban, hogy így is lehet élni.
Persze másról is beszélgettünk magunkban, amikor csak mi voltunk a rácsozott ablakú, vaspánttal bezárt, hullóvakolatú tizenhatágyas teremben, hallottam monoton hangját megint, hogy kitől, mit vettek el, hogy megint ki nem kapta meg a csomagját, hogy mit kell leadni a látogatóknak, mielőtt bejönnek hozzánk, hogy látták a fő-ápoló Jaguár, ezüstszínű autóját, hogy az milyen szép, és mennyibe kerül, és miből tudta megvenni, de legalább bejöhettek látogatni, zárta le hirtelen a mondatot.
A számhoz emeltem a kávéscsészémet, megittam az utolsó kortyot is, nem tudtam, mit mondjak.
Visszamegyek – mondta Ő végül, olyan elköszönők-tőled-szerűen, ott benn őszintébbek, szerethetőbbek élnek, ha bolondok is…

Bambán bámultam magam elé, és se azt nem tudtam kinyögni, hogy ne menj, se azt, hogy jól teszed…

2017. 03. 02.

Gyerek-csevej …

I.
• Be, én homogén vagyok
• Be, és akkor, mi van
• Be, de én etnikailag vagyok az
• Be, én azt se tudom, mi az
• Mert Te össze-vissza vagy keveredve vérileg és múltilag
• Tényleg: Anyu sokat mesél, meg énekel, és én nem is értem, mert …, de olyan szép és megnyugtató
• És miről szólnak a meséi meg az énekei?
• Gyere föl hozzánk és hallgasd meg, Neked is tetszeni fog
• Jövök, menjünk már…
II.
• Be, nekem van …
• Be, nekem is
• De még nem is mondtam, hogy mi
• Én se
• De én az apukámtól kaptam
• Én is
• Meg az anyukámtól
• Az enyém is adott nekem
• De nekem anyu azt is mondja, hogy okos vagyok
• Azt nekem is mondja az anyukám
• Meg, hogy ügyes is
• Pedig nem is vagy
• Most ezt mért mondod?
• Mert mérges vagyok Rád
• Mért vagy mérges
• Mert én nem vagyok olyan, mint Te
• Miből gondolod?
• Mert Neked szép göndör, fekete hajad van, a füled mellett is hosszú, göndör fürtök lógnak le kétoldalt, a szemed is állandóan csillog, mindig mosolyogsz, meg segítesz a másiknak, ha kéri, ha nem, meg mindenkivel tudsz beszélgetni, játszani, még olyankor is, amikor ők bántanak Téged
• Te is szép vagy, Téged is szeret mindenki
• Segítesz megírni a leckét?
• Persze, mi a volt föladva?
• Barátságok …
• Ugye mi barátok vagyunk…

2017. 03. 02.

Köz-száját járatja …

Minden vélemény számít!


Halk suttogás, izgatott várakozás: „mindjárt jön”, „már itt is van”, „az a mosoly az arcán”, „de szeretem…” – duruzsolás az egész terem. Bemutatsz majd Neki? – kérdi az egyik a bennfentes másiktól, ha lesz mód, majd utána, az állófogadáson, az aperitif és a pogi között, súgja vissza a másik. Az arcuk fénylik, a tenyerük nyírkos, pedig nem is gyerekek, nincs is elviselhetetlen meleg odabenn: de ez a pillanat, ez a varázs! Ők a hívők. A hívek. A gondosan, többszőr is ellenőrzött kiválasztottak. Most éppen vállalkozók, most éppen kis és nagytőkések, vállalati vezetők: az aktuális „biodíszlet”! Akik most itt lehetnek, és akik most itt akartak lenni.
És akkor megérkezett. Mindenki fölpattant a helyéről, a telefonok elkezdtek villogni, ahogy az exponálás megtörtént, a hátul levők nyújtogatták a nyakukat, hogy megpillantsák, lássák Őt; hogy esetleg láttassanak: mi is itt vagyunk! És Ő bejött, pontosabban bevonult a terembe. Az első sorban is már álltak, és Ő mosolyogva, felsőtestét egy kissé előre-döntve, nyelvével a szájaszélét nyalogatva mindenkivel egyenként lejattolt. Majd a másik oldalról fölment a színpadra, megnézte az asztal közepén lévő kártyákat, szembefordult a publikummal, rájuk emelte tekintetét, azonnal csönd lett a teremben, és Ő akkor kigombolta a zakóját, komótosan leült és egy kicsit zavaróan láthatóvá vált a hasán azonnal, egy kissé szétnyíló inge alatt a nadrágot szétfeszítő hasa.
A háttérben, zöld alapon, fehéren virított: „DINAMIKUS GAZDASÁGOT, BEFOLYÁSOS ÉS EGYSÉGES NEMZETEI KAMARÁT”. Gyorsan lementek az „előzenekarok”, az elnök, a „pirospöttyösseggű” és a halk szavú végrehajtó előadásai. Talán nevetettek is néha, lehet, hogy mondtak is valamit, de a várakozás miatt ez senkit nem érdekelt.
Várták Őt, az Ő megszólalását!
És már jött is: a lámpákat hirtelen fölkapcsolták, a fények a vártnál még erősebbek lettek, a színpad, pontosabban a pulpitus máris fényárban úszott. A semmiből azonnal előjöttek az operatőrők, a kameramanek, a segédoperatőrök, a riporterek és teljesen betöltötték az első sor és a színpad közötti teret. Hang nélkül dolgoztak, csak a kezük meg a kamerájuk járt. A testek párolgása, az izzadság enyhén savanyú illata szinte robbanássá fokozta a várakozás feszültségét.
És akkor megszólalt.
Mindenről mondott valamit. Kijelentő módban. És azt komolyan gondolta. Akkor. Ott. Abban a pillanatban. (Atán később, máskor majd mást gondol. És akkor meg azt mondja majd.) Nagyon kellett figyelni, hogy majd, amikor idézik Őt, mikor és mit fognak Tőle idézni. Mert lehet, hogy amikor majd beszélnek a „szájával”, amikor idézik majd Őt, amikor majd hivatkoznak rá, akár már másnap, vagy harmadnap, már nem is az lesz a véleménye!
És a hangszórókból fölzúgtak szavai: „kulturális egyneműség”, „etnikai homogenitás”, „az olimpia egy bordatöréssel”, „5 százalék feletti növekedés”, „az alapjövedelem egy valószínűtlen ötlet”, „védekeznünk kell a migráció ellen”, „brüsszeli politikával szemben”, „olcsó energiáért meg kell harcolnunk”, „tudunk mi küzdeni remény nélkül is”, „hogyne tudnánk, ha még remény is van”!
Aztán hirtelen vége lett, és bementek gyorsan a másik, pincérekkel agyonzsúfolt terembe, a fehér abrosszal leterített asztalokhoz, ahol a szendvicsek, pogácsák, röviditalok sokasága várta a pusztítást. Ez fantasztikus volt, megint megmondta a tutit – hallatszott mindenfelől, ez megint nagyot fog szólni, te hogy értetted az etnikai homogenitást?, hogy mi magyarok, csak magyarok, senki idegenszívűt; és az egyneműséget?, hát hogy a mi kultúránk a legjobb, amit másoknak kell követnie; hát azt, hogy az olimpia?, fogunk mi még rendezni, meglátod!
És a szemek csillogtak, az ital fogyott, a szendvicsekből is alig maradt az asztalokon: ez jó buli volt…

2017. 03. 01.