(124.)

MOTYÓK…

Sétálunk Thesszával. Ahogyan mindig. Ugyanazon az úton haladunk, ugyanott állunk meg, ugyanazokat a bokrokat jelöli Thessza, ugyanúgy hallatszik a gyerekzsivaj az iskola udvaráról és lám, megint mosolyogva kikiabál egy kislány: „milyen aranyos kutyus, hogy hívják?”, és már „ím itt e kő” is…

„Minden táj egy-egy lelkiállapot” – írta Henry-Frederic Amiel és most napsütés van, enyhén fúj csak a szél, alig fáj valamim, elmosolyodom: a mai tea jól sikerült, az íze még mindig itt van a számban, hát kell ennél több? Már a HÉV megállónál, a parkban sétálunk, nemrég vághatták le a gazt, már sárgulnak az otthagyott fűcsomók. Amott egy Coca-Colás flakon a, gyanúsan sötétlő újságlapok, bokor alatt meg egy inget mozgat a szél, mellette egy Spar-zacskó hever tele fölismerhetetlen motyókkal, Thessza odacaplat lelógó füleivel és élénk szaglászásba kezd. Visszafut hozzám, majd megint be a bokor alá, orrával túrja a földet a motyók körül, talán az elhullajtott morzsákat érzi, aztán otthagyja az „élet-jeleket”, a mai „ím itt e kő” -vet és már más izgatja. Vajon kutyám mit észlelhetett a szagokból, az ott heverő motyókból? „Mindenki csak azt érti meg, amit önmagában is megtalál” – ugrik be, ez is Amieltől. „Föl sem merült, hogy emeljük na családi pótlékot” – mondta tegnap a tévében az ügyeletes szószátyár, még ekkora infláció mellett sem. Miért is merülne föl: még jutna belőle olyanoknak is, akik rászorulnak, a mai hatalomnak pedig erre nincs pénze, akkor kevesebb jutna a csókosoknak, a követőknek. Vajon, ha a tévéből ki kellene jönnie, ide, a HÉV megállóba, látná ezeket a motyókat, mire jutna? Biztosan azt gondolná. „úgy kell neki, annyit is ér” …

Az órám jelzi: túl vagyok a második kilométeren, az izzadságfolt a pólómon szintén figyelmeztet, Thessza viszont, ha pirosló lógó nyelvvel is, de továbbra is előre-hátra rohangál, a sarkokon megáll, visszanéz, mintha megszólalna, mintha kérdezné: „mi lesz már, gazdikám?”.

Tényleg: mi lesz már? Olvasom az okos elemzéseket, értékeléseket a helyzetről: az inflációról, a forint árfolyamának az elszabadulásáról, a háborúról, meg arról, mi vagyunk Európa megmentői. Aztán látom a Közlönyben megjelenő újabb (veszélyhelyzeti?) rendeleteket megjelenni, sehol semmi a „motyósokról”. Ezzel szemben a nyugdíjasok nyugdíjemelése halasztódik, az a kis pénz is kell a költségvetéshez. Ami meg kell a csókosoknak. Ilyen világban élünk. „Íme a nyomor problémája. A rabszolgaságot eltöröltük, de a munka kérdését nem oldottuk meg. A törvény szerint nincs többé rabszolga; a valóságban van. Amíg az emberek többsége nem szabad, addig a szabad ember nem képzelhető el, és meg sem valósítható” – ezt is Amiel írta, a XIX. században. Írhatnánk most is…

Sétálunk Thesszával. Ahogyan mindig. Ugyanazon az úton haladunk, ugyanott állunk meg, ugyanazokat a bokrokat jelöli Thessza, ugyanúgy hallatszik a gyerekzsivaj az iskola udvaráról és lám, megint mosolyogva kikiabál egy kislány: „milyen aranyos kutyus, hogy hívják?”, és már „ím itt e kő” is…

2022. 06. 14. kedd száztizedik nap

(123.)

Ma megint hosszan beszélgetek a szobámban Thesszával: olyan se hideg, se meleg; se esős, se napos idő van, ami persze nem tőlem-tőlünk függ, de ilyen az életünk is: az viszont nagyon is, mégsem változtatunk.

Tudod, Thessza, hogy te „magyar” kutya vagy? – fogok hozzá, teszem föl a kérdést, de a kutya rám sem hederít, fekszik tovább a szőnyegen, föl sem emeli a fejét, meg sem érinti, hogy „magyar”. Pedig engem, minket szeret, ragaszkodik hozzánk, az sem érdekli, magyarok vagyunk-e vagy sem. Csak a szeretet számít neki, a bizalom a fontos, akár „pirézek” is lehetnénk, „dakoták is, csak éljünk együtt, „vadászgassunk” együtt a sétáink alatt, simizés legyen, amikor jólesik, ehhez nem kell „magyarnak” lenni. „Mi vagyunk az utolsó őrzői a keresztény és demokratikus berendezkedésnek” – nyilatkozta ma a KDNP(?) frakcióvezetője, mert így lesz „kiszámítható” fejlődése a „magyar embereknek”, de hiába olvasom Thesszának, ez sem érdekli. Mintha tudná: úgy hazugság, ahogy van. Tegnap megnéztem az I. e. 10000 című, 2008-as dél-afrikai, amerikai filmet, amit Roland Emmerich rendezett. Simicskó nem (biztosan Orbán se) látta. Thessza sem nézte meg: neki nem is kellene. Arról szól, hogy mindegy, milyen a bőröd színe, milyen törzshöz tartozol, nem az a lényeg: együtt lehet csak boldogulni. Élni. Persze, akkor még nem voltak „magyarok”.

Ha nem vagy magyar, minek sétálsz a szegedi hídon? Orbán megint megvétózta a döntést, most a „nyíltan háborúpárti vallási vezetőt” védi hamis indokkal, mert a „magyar” vallásszabadságot félti. Vajon milyen bűnt kell elkövetni ahhoz, hogy számára ne azzal kezdődjék a mondat: „MAGYAROK”?

Thessza csak fekszik a szőnyegen, néha-néha kinyitja a szemét, rám néz, nyugtázza: megvan a gazdi és már alszik is tovább. Biztosan nem a „magyarságról” álmodik. A sakk sem érdekli, bár néha-néha szagolgatja a sötét-királyt, a vezért is: viszont a lépéseket se ismeri.

Nem úgy, mint Rapport Ricsi. Aki viszont – a hírek szerint – hamarosan nem lesz „magyar” állampolgár. Amit a Magyar Sakkszövetség elnöke Szabó László (tisztség-halmozó, a kormány kebelbarátja) azonnal, no nem cáfolt, hanem próbált megmagyarázni. Ami érdekes a véleményében, az az, hogy Ricsi „román zászló alá történő átlépése” zavarja őt leginkább, azt tartja hibásnak, károsnak. A sakk, ahogyan a legtöbb sportág is, ma már a pénzről szól, nagyon sok pénzről: ki tudja a tévé-társaságokat, az internetet látogatókat lekötni, a reklámokat közvetíteni. Persze, hogy az élsport. A követhető, közvetíthető, élvezhető élsport. Hogy valaki odakerüljön, már a sakkban is, nagyon sok pénz kell. Előbb persze tehetség, utóbb nagyon sok pénz. Mi vagy az államtól (ilyen, olyan úton) jöhet, vagy a szponzoroktól. Azok meg megkövetelik az árát. A magyar állam, a magyar szponzorok viszont nem a sakkba fektetnek, hanem a – soha meg nem térülő – magyar fociba. Ami nincs. Ami amúgy sem lenne nem fenntartható. De a „király” (annak idején Kádár a sakkot szerette) azt szereti. Azt szeretné olyannak látni, ami (már) soha nem lehet! Mert csapat-sport. Mert önálló iparággá vált, amit Magyarország nem tud eltartani. A sakk viszont egyéni sport: ha megszületik egy tehetség, ha elhivatott szülei vannak a tehetségnek, ha fölkarolják pénzes emberek, akkor talán. Bárhol a világon. Nálunk is. A töredékéből, mint amit a magyar fociba öltek az urak. De erre nem: Mészáros (Orbán), Csányi, Hernádi nem erre költenek. Aztán a román zászlóról kezdenek hadoválni. Meg a „retrográd” Karpovról. Meg a 2024-es „magyar” sakkolimpiáról. Ami persze megint nem a sakkról, hanem a „magyar”-ról szól.

Thessza ezt sem érti, de dél lett hirtelen és nem „sötétség”: mennem kell sétálni, vadászgatni. Majd ott folytatjuk.

2022. 06. 02. csütörtök kilencvennyolcadik nap