Nézem a képét.
A hivatalos oldalról.
Semmi különös: egy „szabályos arc”.
Élénk, kamerába néző tekintet, tiszta szemek; füle mögé fésült, vállra hulló haj; már a szeme alatt és az orra mellett a szájáig húzódó kis „szarkaláb”; a fülben egyszerű fülbevalók – vajon ki lehet ő? Egy pénztáros a Plázából? Tanítónő? Óvónő? Szervezetet vezető igazgató? Talán verseket is szavaló színésznő? Gyereke jövőjéért aggódó anya? Csak egy élni, boldogulni akaró magyar nő?
Ha nem tudnád, ki ő, még, bárki lehetne …
De tudod.
Miközben írok, a háttérben megy a TV: éppen a Gettómilliomos. Láttad te is? Egy „senkiről” szól, aki mégsem az, de az India, ez meg Magyarország, itt nincs (már-megint-még) se gettó, se „legyen ön is milliomos”, itt tanulni kell, tanárok kellenek, nem húsz millió rúpia, „így volt megírva…”
Nézem a képet.
Egy tankerületi igazgatóról. Akinek a jogszabály szerint feladatai vannak. Érvényesíti és érvényesítteti – szakmai iránymutatást nyújtva – a köznevelési intézményekben a hatékony gazdálkodást, értékeli a szükséges feltételek meglétét, biztosítja a gazdálkodási kereteket. És még sok egyéb feladatot is ellát. Ezért kapja a fizetését. Hogy eszközeivel segítse a normális oktatást.
Élve jogaival(?) kirúg hat megbecsült és a diákok által szeretett-kedvelt tanárt. A diákok érdekében. Szerinte ez a diákok érdeke. Lehet, hogy a gimnázium is működésképtelenné válik. A tanár-hiány miatt.
Persze nem állt ki a tantestület, a diákok elé indoklással. Azt nem vállalta. Ha van gyereke, biztosan nyugodtan néz a szemébe. Ahogyan a kamerába is.
Mi, diákok, tanárok, szülők meg vergődjünk a hálóban – hogyan is írta Pilinszky: Halak a hálóban című versében:
„Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.”
De Rábel Krisztina élénken a kamerába néz, tekintete tiszta, fülében egyszerű fülbevaló – nem, ő nem pénztáros a plázából…
- 12. 04. vasárnap
#NER #tanárokért