„Ma sírva jött be az osztályba a Robi! Még sohasem láttam sírni. De ma sírt, nem befelé, magában, hanem szinte zokogott. Kimentünk az udvarra. Alig tudott megszólalni: elmegyünk. Csak a kabócák zümmögtek csapatostul. Én lenyeltem egy gombócot a torkomban, és a cipőmet bámultam: ma se pucoltam ki. Ő tovább sírt: elmegyünk. És ezt ismételte és ismételte többször is, akadozva, miközben maszatos, könnyes arcát dörzsölte az öklével. Nincs tovább, anyuék tegnap eldöntötték, zihálta elcsukló hangon. Enyhe meleg szellő mozgatta meg az udvar fáinak zöldülő leveleit. Akadozva, lassan szótagolva kérdeztem: de hát hogyan, miért, mikor, hová? Fölnézett, de rögtön félrefordította a fejét: már hónapok óta fontolgatták. De én nem hittem el. Hiába beszéltek róla egyre gyakrabban, hiába láttam, hogy bújják az internetet, érdeklődnek az ismerősöktől. De most tényleg döntöttek, megyünk.
Becsöngettek. Nem mozdultunk. A körmeit kezdte babrálni: félek, suttogta. A szobám, az ágyam, a kutya, te… Újra fölerősödött a kabócák cirpelése, hogyan lesz ezután?
Mint egy ostor csattanása, úgy harsant az Ofő kiáltása: azonnal gyertek be, különben igazolatlan óra és igazgatói megrovás lesz a vége. Mit képzeltek, kik vagytok ti, hogy elszabotáljátok az órát, folytatta kidagadt erekkel kiabálva.
De mi maradtunk.
Átöleltem a Robit, megsimogattam a hátát és … fölmutattam a középső ujjamat az ablakon kihajoló, gúnyosan mosolygó Ofőnek.
Fölnőttünk, és ez borzalmasabb volt minden fenyegetésnél, ami az iskolától kitelhetett.
tanuló”
írtam pontosan kilenc évvel ezelőtt, „A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 55-dik bejegyzéseként.
A Facebook nem felejt. Megőriz. Emlékeztet. Megrígat…
Mi történt azóta? A „Krónikás” vajon mit jegyzetelt a lapokra? Hisz’ elfutott már majdnem egy évtized! És „itthon”, az óhazában, változott valami?!
Botladozások, útkeresés, kapcsolat-építés – és persze sok-sok nehézséggel indult. London-Liverpool, majd megint London. Ilyen munka és olyan is. Az emigráció nehézségei. Az illeszkedés, majd a beilleszkedés küzdelmei. Barátok és emigráns-társak innen is, onnan is. Meg nem értések: erről is, arról is. Néha-néha hazajönnek meglátogatni a nagyit; van, amikor a nagyi megy ki hozzájuk. Mára – lassan, lassan – alkalmazkodás, (be)illeszkedés.
„Robi” ma már Londonban él, szuperül beszél angolul, befejezte a középiskolát, szakvizsgáját is letette, már dolgozik és nagy tervei vannak: önálló akar majd lenni!
Kilenc év.
És itthon?
Még mindig ugyanazok az „Ofők” vannak, még mindig alig vannak, akik fölmutatják nekik a középső ujjukat…
- 04. 14. péntek