„Én úgy szeretnék írni, mint a kígyó
ír a sziklákra görbe vonalat,
mely láthatatlanul sétáit őrzi
s amíg csak él, folyton tovább halad.
De úgy írok csak, mint a hal,
ha olykor a felszínen táncos-magasba csap
s utána tán még ő maga se tudja,
hol bujdokol a szürke víz alatt.”
(Devecseri Gábor: Kígyó.
In: Uő: Margitszigeti elégia, Budapest,
Officina, 1945. 56. – Törzsgyűjtemény)
Írogatok. Talán csak a magam kedvtelésére. Ahogyan látom, amit észreveszek. Magam körül. Azt értelmezgetem. A mélyebb értelmét keresem a történéseknek. Miért úgy történt, ami történt; miért úgy történik, ami megtörténik. Okulásomra. Aztán felrakom a Facebook, Twitter oldalamra. Talán okulásunkra…
Nem vagyok író. Kutató sem. Csak egy „egyszerű”, államigazgatási és vállalkozói tapasztalatokkal is rendelkező, „nyugger” közgazdász. Befolyás, hatalom nélkül. Hisz’ ez nem is „érdekes” – bár a „szerep” miatt fontos.
Nem szeretem a kígyókat. A csúszómászókat. Ez magánügy. Viszont, ha „kígyó írja” azokat a láthatatlan görbe vonalakat?! Amiken nekem-neked-nekünk megbékélhetetlenül tovább kell haladnunk?! Akkor mi van? Undorodva lehajolunk megfogni? Vagy csak kiabálunk és elfutunk? Pedig tudjuk, akkor is tovább halad? Mennyivel jobb, élvezetesebb (lenne) a magasba fröccsenő színes vízcseppekről, az alábukó és kirobbanó halakról írni… Hogyan is írta öngyilkossága előtt Mark Fisher: „van alternatíva – csak nem megtalálnunk kell, hanem létrehoznunk…”.
Írogatok tovább, szeretnék a halakról, de a kígyóról kell…
- 04. 18. kedd