(még egyszer egy képről)
Ott álltok. Parancsra. Teljesítve! Kék sapkában, pirosban. Előre nézve. Vagytok, akik vagytok. Néztek a semmibe. „Mert a parancs, az parancs.” Olyankor nem gondolkodsz! Teljesíted. Adod az arcodat. Felemelt fejjel! Vagy nem. Nyitott szemmel. Vagy szemlesütve. Olyankor kizársz mindent. Se szél, se nap. Se férj, se feleség. Anya-apa sincs. A gyerek se. Olyankor. Egy, csak egy leány szeme éber. Ott, középen. Talán érdeklődő is. Nézi az „ellenséget”. Akitől a parancs szerint védeni kell. Az objektumot. A tanárnőtől. Akit kirúgtak. Mert szólni mert. Mert nemcsak tanította, tette is, amit tanított. Kiállt érte. Vállalta. Ott, középen, a lány tudta ezt. Vagy nem. Mindegy. Kihívóan visszanézett. Belenézett az „ellenség” szemébe. A többiek nem. Csak ott álltak. Üres, üveges tekintettel. De Te nem. Te ott vagy. Vajon mire gondolsz? Mert láthatóan gondolsz valamire. Társaid nem. Ők csak állnak ott. Szóval: mire gondolsz? Az iskola-nélküli jövőre? Hogy az „ellenség” mér ősz, Te meg nem? Hogy a parancs eligazít? Hogy jobb „itt” állni, mint „ott”? Hogy szolgálsz és védsz? Bátran?
Mit mondotok majd holnap a gyereknek, amikor megkérdi: „anyu-apu, miért”?
- 04. 27. csütörtök