(9.)
2022-ben közel hetvenezer honfitársunk
már megünnepelte 90 éves szülinapját.
Akkoriban a magyar lakosság egyötöde,
1 980 795 volt idősebb hatvanötévesnél!
Én is köztük vagyok.
Érdekel valakit: hogyan látom, látjuk a világot?
Unokázom – miközben aggódom értük: vajon mi lesz velük, mi lesz belőlük, amikor fölnőnek?!
Rendben tartom a házat, a kertet – egykedvűen és lassabban ugyan, egyre bizonytalanabbul, ágaskodva és imbolyogva a létrán, mégis levágom az elkorhadt ágakat, a füvet, kihívom a mentőt a szomszédhoz.
És közben dühöngök …
Tehetnék mást? Tehetünk mást?!
Olvasom a szakértőt: „… nem lesz tartható további intézkedések nélkül az idei költségvetési hiány. A magas éves átlagos infláció, így szükség lehet nyugdíjkompenzációra …”. Persze, feltételes módban, a kormány még nem hirdette ki. Várnak. Hogyan írjam le, hogy mire? Talán parancsra, előtte még mérnek egyet, összeül a kupaktanács kitalálni valamit? Hogy a „zUkránok” miatt van az egész? Meg azér’, mert nem sokasodunk! Még idecsődítették a fél világot is, hogy ezt a fontos kérdést megtárgyaljuk – miközben gyerekeket lakoltat ki a végrehajtó a gimnáziumból; elsős nebulók még mindig nem találkozhattak a tanítónénijükkel, mert még nincs; minden nap délutánonként elsétálunk Thesszával az iskola mellett, ilyenkor – iskola-időben – mindig nagy zsivaj az udvaron, eleven gyerekek labdáznak, futkároznak, sikonganak kimelegedve, de most csönd van, sehol egy teremtett lélek, se gyerekek, se napközis tanárok…
„… nem lesz tartható…” – rémlik föl a szakértő, még így se?! Hogy közel kétmillió nyugdíjas tíz-tizenegy hónapig 150 milliárdot hitelezett az államnak; hogy pedagógusok menekülni kényszerülnek, mert már a fedélzet is víz alatt; hogy a független színházaknak coki; hogy … minek folytassam.
Kit érdekel, amit egy öreg nyugdíjas írogat a Facéra, írogasson csak, nem fog változni attól semmi sem: ellenzék kéne, az ellenzéknek karizmatikus vezető, nem dadogó-tipegő öregek.
Tényleg: mi a teendő ilyen helyzetben? Várni? Élni az életet? Csöndben sétálgatni, aki teheti utazgatni, hiszen egyszer élünk, csak az adott pillanat a miénk?!
Ez nekem nem elég!
Szemlélődöm hát: leírom, amit látok – értelmezem is, hogy az olvasók, a „meghallók” változtatni is tudják a világot, a világunkat, ami az enyém is.
Unokázunk – miközben aggódunk értük: vajon mi lesz velük, mi lesz belőlük, amikor fölnőnek?!
Rendben tartjuk a házat, a kertet – egykedvűen és lassabban ugyan, egyre bizonytalanabbul, ágaskodva és imbolyogva a létrán, mégis levágjuk az elkorhadt ágakat, a füvet, kihívjuk a mentőt a szomszédhoz.
És közben dühöngök …
Tehetnék mást? Tehetünk mást?!
- 09. 16. szombat