2023. szeptember 29. nap bejegyzései

NYÍLT LEVÉL

Nagymamák, nagypapák, dédik és dédipapák, hozzátok fordulok, nektek írok most!

 

Leéltük már az életünk javarészét: ki így, ki úgy; kezdetben álmodozva-hitben, később a munkába feledkezve-törődve; több rendszert is kiszolgáltunk vagy „csak” alkalmazkodva megélni próbáltunk; voltunk fenn is és lenn is; napon és árnyékban; rettegően-reménykedve, talán tevékenykedően is egy jobb-szebb világért.

Tettük, amit tennünk kellett: rövid szoknyában-nadrágban rohangáltunk a gangon; kisdobosokként-úttörőkként nyakunkba tettük a kék-piros nyakkendőt és hallgattuk a Donnál elesett apákról-nagyapákról, vagy a Vörös Hadseregről szóló legendákat; megtáncoltattuk az Ofőt az iskolai orsós-magnós bulin, aztán magunkhoz vontuk/engedtük a osztálytárs lányt/fiút és megcsókoltuk a folyosó végén, ahol már nem égett a körte a lámpában; később elkerültük a kmk-t (a közveszélyes munkakerülést), mert mindenkinek volt/lett munkája; megtaláltuk a párunkat és családot alapítottunk, gyerekeink születtek és becsülettel fölneveltük őket; kiabáltunk a Népstadionban a meccseken, mert azok tényleg azok voltak; csápoltunk, együtt énekeltünk Freddie Mercuryval a „Tavaszi szél”-t hallgatva; olvasgattunk Adyt, József Attilát, Jack Kerouac-t, Berkesit is;

Láttuk, amit észrevettünk, mert nemcsak néztünk, ahogy a dal mondta; meghallottuk, amit meg akartunk, a sorok között elolvastuk, amit olvasni akartunk; éltünk, ahogy tudtunk és boldogultunk is!

Mi jöhet még: rohanunk az unokákhoz, amikor hívnak; alig várjuk a gyerekek jelentkezését; aggódunk, amikor a postás csönget, megszólal a mobil – most vajon ki ment el?

 

Hát nekem (nekünk) ne hazudozzon a képembe (képünkbe), ne hadováljon össze-vissza a háborúról, a béke akarásáról, miközben csak a háborút kirobbantóval kvaterkázik, üzletel; ne hazudja azt, hogy „nem engedhetjük meg magunknak, de meg kell tennünk”, mert jövőre majd egyszámjegyű lesz az infláció (mondta már nyárra-őszre-télre is), miközben ő pofátlanul emeli a saját és vazallusai bérét-jövedelmét, garázdálkodik a közpénzzel, mintha az a sajátja lenne.

Tele hassal, húszezreseket számolgatva, máskor fürdőlepedőbe „csomagolva”, szuszogóan lépcsőt mászva, rád vigyorogva és – hogy értsed – többször is elmondja: „a nyugdíjasok nagy többségben támogatják a nemzeti kormányt”.

Én bizony nem támogatom!

Az unokáim miatt, akiknek nincs tanítónénijük, kémia tanárjuk, napközi-felügyelőjük; a sorstársaim miatt, akiknek hónapokat-éveket kell várniuk, míg sorra kerülnek a rendelőben; a nyugdíjastársaim miatt, akiknek alamizsnát szór, miközben belőlük (is) él!

Mennyi lehet még hátra?

Nem tudom, de mindegy is, meg kell szólalnunk, ki kell mondanunk: EZ ÍGY NEM MEHET TOVÁBB, ELÉG VOLT!

 

„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;”

 

írta a költő Lager Heidenauban, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. júliusában: még tőlem-tőlünk nem vettek el mindent…

 

  1. 09. 29. péntek, Pomáz, valahol a Pilis lábánál…