(„Berlinből”…)
Egyszer voltam én is ott.
Annál a falnál.
Kelet-Berlinben.
Akkor már magasabb volt.
Akkor már át sem lehetett látni.
Vissza se…
Talán ’72-ben lehettem ott.
A Közgáz egyetem (a régi, a Marx Károly nevű) tervmatematika csoportjával mentünk Varsóba, egy háromhetes szakmai tanulmányútra, akkor még kosaraztam és a kosár-csapatot – éppen arra az időre – meghívta a berlini egyetem egy meccsre, hát átvonatoztam Berlinbe, éjjel utaztam, reggelre ott voltam, a csapat csak délután érkezett, volt egy „szabad” délelőttöm, hát lófráltam-sétáltam a városban, emlékszem, délkörül az Unter den Lindenen magamban baktattam, rengeteg ember sietett a dolgára, piros lámpához értünk, én jó magyar szokás szerint nem törődtem a lámpával, mentem volna tovább, de hirtelen megragadott egy kéz és visszarántott, valamit mondott is németül mérgesen, egy kukkot sem értettem belőle, viszont mindenki állt, csak állt ott, a sarkon, a lámpa előtt, nem mozdultak, csak néztek rám szúrós szemekkel; később, amikor a fal mellett sétáltam, mellém penderült egy srác, angolul megszólított, hamar megtaláltuk a közös hangot, amerikai diák-srác volt, hívott, menjünk át Nyugat-Berlinbe körülnézni, én csak bámultam rá és irigykedtem, nekem nem volt oda se vízumom, se engedélyem, merszem se, ja: kikaptunk…
És, ha ma Berlinben sétálgatnék, mellém penderülne egy amerikai nyugdíjas, beszélgetnénk, cseverésznénk, hívna-e magával egy magyar-nyugger embert, vagy csak szánakozva nézne rám?
Egyszer voltam én is ott.
Annál a falnál.
Kelet-Berlinben.
Akkor már magasabb volt.
Akkor már át sem lehetett látni.
Vissza se…
- 06. 25. kedd
(Kép: George Robert Vitkos Press)