1.
Már a folyosóról behallatszott sipító hangja, és ahogy közelebb jöttek egyre hangosabban és élesebben is: ne csoszogj, gyere már, emeld a lábad, húzd ki magad, igazítsd meg a nyakkendődet, mielőtt bemegyünk szavazni, mégiscsak voltál valaki! Aztán előszőr Ő lépett be a nyitott ajtón. Mit belépett, bevonult: világos kis-kosztümben, tupírozott, föltornyozott, festett szőke hajjal, a füleiben hatalmas, aranyozott fülbevalókkal, az ujjain káprázatos gyűrűkkel, és olyan illatfelleggel, hogy a délelőtt áporodott levegője egy pillanat alatt elillant. Csípőjét enyhén billegetve jött közelebb az asztalhoz, látszott, hogy valamikor kívánatos és vonzó hölgy volt, vagy azt a nőt játszhatta. Férje, üveges szemekkel, maga-elé meredve, talán nem is tudta, hol van; mégis egykedvűen bandukolt mögötte. Gyere már – sziszegte fogai között, húzd ki magad! Az asztalhoz lépett, fölemelte fejét, szigorúan körülnézett: itt kell a nemre szavazni? – és a kérdésre meg sem várva a választ vette elő a lakcímkártyáját és a személyi igazolványát is. A férje gyámoltan álldogált mögötte, azt se tudta, hogy mi történik. Az úrinő aláírta az ívet, majd elvette a szavazócédulát és a borítékot, majd hátrafordult: add ide a briftasnidat. Az úriember zavartan elkezdett keresgélni, először a két külső zsebében, de ott nem volt semmi, majd benyúlt a belső zsebébe, egy kicsit kotorászott, az arca földerült és elővette a marhabőrből készült briftasniját és nyújtotta az asszonynak. Végre, mormolta az, ne nekem add, hanem a kisasszonyoknak – sziszegett megint egyet. Az úr, remegő kézzel aláírta a papírt (a tollvégét a kisasszony illesztette a megfelelő helyre), majd ő is átvette a szavazólapot és a borítékot. Elindultak a függönnyel ellátott fülkéhez. Tudod, mit kell csinálni? – jött a suttogó kérdés. A válasz egy rövid, tagadó fejrázás volt, akkor is menj be a fülkébe, de add ide a lapot, majd én kitöltöm, és ha kész vegyok, majd benézek hozzád és együtt bedobjuk az urnába. A férfi bement az első fülkébe, az úrinő a másodikba. Ott elhúzta a függönyt és halkan, szinte csak befelé, elkezdett sírni. Átfutott rajta hirtelen az egész elromlott élete: pedig milyen szépen indult minden. A dunántúli kis kastélyukban az élet mindig olyan vidám volt, a személyzet halkan, szó nélkül tette a dolgát, apjával néha kilovagoltak; mindig szerette hallgatni apját, ahogyan érces hangon eligazítja a parasztokat, ahogy fekete csizmájában, szétvetett lábakkal állva, tömör mondatokban osztja az utasításokat. Meg a fürdés a folyóban, de szép is volt. De az egyik éjszaka veszekedésre ébred, be ne engedd őket, egy éjszakára se, kergesd el mindet, azonnal – hallotta anyját apjával veszekedni, aki nem felelt, hanem becsukta az ajtót. Ő éppen elaludt volna, amikor kerepelő lövéseket hallott kintről, talán egy, vagy több jajkiáltást is, majd csend lett. Reggel ott feküdtek az idegenek a földön, kalapjuk, sapkájuk mellettük, még gyerek is volt közöttük. Azóta nem szereti az idegeneket. Aztán később, az ’átkosban’, még jobban megutálta őket: mert ugyanazok voltak mind, akik elvették tőlük, ami az övék. És most megint jönnek az idegenek, persze, hogy a nemet kell beikszelni. Mind a két lapot kitöltötte, berakta a borítékba külön, külön, le is ragasztotta a borítékot, majd kilépett a fülkéből, megfogta a férje kezét. Odaléptek az urnához és bedobta a borítékokat. Már nem tűnt olyan úriasszonyosnak, háta egy kissé megroggyant: az arca viszont kipirult, szigorúan ránézett a férjére: menjünk!

2.
Botjára támaszkodva lépett be az ajtón. Mosolygott. Kicsit görnyedten hajolt előre, de mégis fürgén lépkedett. Megjöttem, aranyoskáim – szólalt meg mosolygósan, mit kell csinálnom, mert szavazok én is, ahogy kell. Jöjjön ide a néni – mondja az asztal végénél ülő történelem-tanárnő, kérem szépen a lakcímkártyát, meg a személyi igazolványt. Nekem csak a régi személyim van, tudja, amiben a lakcímem is benne van, hadarja gyorsan és már veszi is elő a régi, még a csillagos borítóban lévő személyit. Az is jó, persze, veszi át a tanárnő az iratokat, itt tessék aláírni. Jaj, aranyoskám, nem látok jól, segítsen nekem, kéri a néni, majd a segítséggel aláír. Megkapja a szavazólapot és a borítékot, átveszi, nézegeti, majd odafordul az asztal mögött ülőkhöz, és hangosan megkérdi: ugye a nem a jó mostan, aranyoskáim? Meglepett csönd, egy motor megy el az iskolai szavazókör előtt, annak a hangja is élesen behallatszik, amikor alig hallhatóan az elnök azt feleli: ha a néninek az a jó, akkor az a jó. A néni odafordul hozzá, aztán melyik karika a nem-es karika, nehogy elrontsam. Az elnök megmutatja, a néni tovább kérdez: és keresztet vagy ikszet rajzoljak oda? Mindegy, jön a válasz, csak a kereszteződés a körben legyen. Mert annyi mindent mondanak mostanában, hogy már alig értem, így a néni, és jól akarok szavazni: mert ez a mi országunk, ide ne jöjjenek idegenek, elég nekünk a cigányokból is, a múltkor is az egyik a kislányomat… Hagyja abba a néni, ezt nem szabad, dörren rá, de inkább csak mosolyog rá megint az elnök, ezt itt most nem lehet. Értem én, jön a válasz, de hát a pap is elmondta az elébb, hogy az ikszet mindenkinek oda kell rakni, és másokat is hívnunk kell, mert jön a veszedelem, már itt is van a határon, de már be is lép a fülkébe és húzza be a függönyt. Nem is telik el egy perc se, és már jön is kifelé dobja is be a levelét az urnába, és mielőtt megint rákezdene, az elnök belé karol, óvatosan segít neki és kivezeti.

3.
Az „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésben, 2016. október másodikára kiírt országos népszavazás eredménytelen, mert 8 272 625 névjegyzékben szereplő választópolgár közül érvényesen 3 338 483 polgár szavazott (a külképviseleti és a levélben leadott szavazatok nélkül, de ha mindenki érvényesen szavazott volna közülük, akkor se lenne meg a szükséges szavazat), ami nem éri el az érvényességhez szükséges 50%-ot, mert csak 40,41 %.
• 4 922 911 magyar ember nem, vagy érvénytelen szavazott (59,59%)
• 3 282 928 magyar ember a kérdésre nemmel szavazott (39,74%)
Ezek az elsődleges tények.
Mit tudunk még
• közel 3 millió 300 ezer magyar ember elfogadta a kormány érveit, szavazatával támogatja gyűlöletpolitikáját, nem akar Magyarországon látni (ma még csak szír, afgán, iraki, afrikai és a jóég tudja milyen nemzetiségű) migránsokat
• a kormány – a miniszterelnök azóta elmondott beszédéi alapján – nem törődik az érvénytelenséggel, a népszavazásra hivatkozva, fölhatalmazva érzi magát az alkotmány módosítására
• a kormány a gyűlöletkampányt nem fejezte be, sőt: egye hangosabban és erőteljesebben kommunikálja a másképpen vélekedők hazaárulását
• a gyűlölet kikerült az utcára…

2016. 10. 03.