Anyu ma nagyon finom tízórait csomagolt: két sonkás-zsömlét, két paprikát meg egy banánt is. Gondoltam is, hogy az egyiket odaadom a Robinak és majd a másikat én eszem meg, a banánt meg elfelezzük. Bár a Robi ritkán, de akkor sokat eszik, mégis olyan vékony fiú, hogy szinte át lehet látni rajta, bár a tépett farmer és a tiszta pulóver jól áll rajta.
Ma nehezen jöttem a suliba, mert lesz irodalom óra és azt nem lehet lelazsálni, mert ha csak egy percre elalszom, már nem értem az egészet és akkor a dogaíráson frászban leszek, azt meg nem akarom. Egy verset hallgattunk meg a József Attilától, az éhséget és arról kellett beszélgetnünk, hogy mit akart a költő, meg miért így írta meg, és mi az az éhség. A brancsban rögtön hangosan elkezdtek röhögni: most ezt mi a fenének tanuljuk, ez nem a mi gondunk, meg ezen már régen túl vagyunk: nem élünk mi Afrikában. Az Ofő nem kiabált rájuk, bár amikor mi röhögünk, akkor mindig ideges lesz és kéri az ellenőrzőnket, hogy beírjon.
És akkor elkezdtünk beszélgetni a versről. Az Ofő elmondta, hogy „József Attila költeményében nem a falusi élet idilli egyszerűsége a téma, hanem a nyers valóság, a nehéz paraszti sors világa. Ezt a cséplőmunkások ebédszünetébe sűríti a költő. A fegyelmezett, zárt versforma kötöttségében néhány jellemző, találó vonással rajzolódik ki az életkép. Ehhez a képhez illik a vers hangneme, a reális, tárgyilagos közlőmód.” Ebből persze semmit sem értettünk, se a nehéz paraszti sors világot, se az idillt és még a tárgyilagos közlő módot se. Az életképet viszont igen, mert azt mi is tudunk csinálni az Ipadunkkal, csak nem szabad mozogni közben, mert akkor homályos lesz a kép.
A Gabi, a Selmeczy azzal kezdte, hogy ezek biztos büdösek, mert „Átizzadt szennyes ing/ hűl a vállukra.” és hogyan lehet úgy enni, hogy közben „Elfáradt por kering/ fölötte, mint az őszi köd meg pára,/s rászáll az emberek hajlott nyakára,”. A Lázár folytatta, hogy milyen ember az olyan, akinek „Kenyér s uborka az ebédjük mára/s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba/s hogy jót harap s hozzáharap megint.”, ezek annyit is érnek, nem kár értük. Megszólalt a Rogán is, akinek kígyóbőr hátizsákja van és mindenki irigyli tőle, hogy mit is esznek ezek: „szívják, rágják a port, szénaszagot/s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.” és ő is alamuszin befelé röhögött a branccsal együtt.
És akkor megszólalt a Robi, hogy lehet ez ma is probléma, persze nem a brancsnak, mert tegnap látta a hosszú sort a külvárosban, mert keresett floppit és csak ott volt, ahol emberek vártak kajára. Meg este látott a TV-ben egy riportot a hajléktalanokról, akik vagy esznek, vagy mosnak, a kettő együtt nem lehetséges, mert a KENYSZI (Központi Elektronikus Nyilvántartás a Szolgáltatást Igénybevevőkről), ami 2012-ben került bevezetésre, és ahelyett, hogy segítené a hajléktalan-ellátás átláthatóságát és hatékonyságát, nap mint nap megkeseríti a hajléktalan emberek életét. A minisztérium ugyanis egy olyan szabályt vezetett be, amely szerint egy hajléktalan ember egy nap csak egy nappali melegedőt használhat, illetve ha többet használ, akkor is csak az az intézmény kap utána normatívát, amelyik először regisztrálta. És a riportban megszólalt egy ember, aki elmondta, hogy „Amikor egy hajléktalan ember bemegy egy nappali melegedőbe, akkor azonnal elkérik az adatait és ellenőrzik a TAJ-számát. Ha besárgul a neve, akkor aznap már egy másik nappali melegedőben is regisztrálták,” és akkor már nem is kap semmit: se mosdást, se teát, se semmit. A Vona közbeszólt, hogy ez a besárgulásos dolog ez jó, de ezt mi nem értettük.
És akkor megint csönd lett, ez a József Attila mindig csöndet csinál az osztályból, még a brancsból is.
tanuló