Címke: szegénység

„MINDENKI MENTSE A SAJÁT IRHÁJÁT”

Sétálok, ahogy minden nap szoktam, Thesszával, már kívülről tudja, mindig ugyanott lépünk le a járdáról és kerüljük el a kerítésen belülről „acsarkodó-védő-ugató” németjuhász házőrzőt; állunk meg a sarkon, hogy megvárjuk az elrobogó autókat; integetünk az iskola-udvaron játszadozó és Thesszához kiköszöngető nebulóknak, de most szünet van, semmi ricsaj, nincs játszadozás-rohangálás sehol. Már elhagyjuk a bölcsődét-óvodát is, Thessza megint megáll az átkelőnél, de most semmi forgalom, sehol egy biciklis, egy autó; már el is érünk a közúti jelzőlámpához, ni-ni, itt jobbra korábban egy zöldséges, majd virágárus bolt volt, ma csak „KIADÓ” tábla zörög az ablakban; persze megint pirosat mutat felénk a lámpa, hát megállunk, amikor lepillantok a járdára, mert valamit mozgat a szél, lehajolok, egy ötszázas „mozog” a lábam előtt; körülnézek, sehol senki, csak Thessza, meg az ötszázas, lehajolok érte, fölveszem: most mit tegyek, összesodrom hirtelen és a kerítésoszlop tetején lévő „lyukba” teszem, hogy kilátszódjék, pénz van itt, hátha meglátja, akinek szüksége van még a „talált-pénzre” is, de már megyünk is, zöldre váltott a lámpa.

„Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani” – ugrik be Lázár, mára már szállóigévé szelídült „elszólása” és már kavarognak is a gondolatok a fejemben: mikor is mondta, „százéve” talán vagy még régebben, és mostanra tényleg ilyen világot építettek, „maguknak építették” – gondolom magamban és már „oda Buda” a gondtalan-boldog sétának, már megint szemetet-sarat, töredezett-lukas járdát, utat látok mindenütt, de legalább a „hajléktalan-Hotel” most üresen a HÉV megállóban, csak a gyanúsan lengedező papírfoszlányok színe-sokasága jelzi: vége van az éjszakai ügyeletnek; Thessza megáll, félig leül és elvégzi dolgát az egyik „szobában”, lehajolok a fekete zacskóval, összeszedem a szétgurult apró „hurkákat”, „még milyen melegek” és halkan tovább-baktatunk az első nejlon-zacskóval bélelt szemeteshez; már itthon is vagyunk, hisz’ mi el se mentünk innen, megtörölgetem Thessza talpait, már nyújtja is felém, nem akarja elkerülni az elkerülhetetlent; kéz-mosás, kávé-melegítés, aztán lehuppanok az íróasztalomhoz, „Pamukra” nézek és magamnak fölolvasom, ahol kinyílik a könyv: „MINDENKI MENTSE A SAJÁT IRHÁJÁT”…; „fölélesztem” a gépemet és írni kezdek: „Sétálok, ahogy minden nap…”

  1. 01. 06. szombat

CSAK EGY ÉNEKES ÉNEKEL A TÉREN

Nézem a videót.

Lassan potyogni kezdenek a könnyeim.

Biztosan öregszem – már megint egy évvel…

Mégsem azért.

Ott áll, talán most is, a tér közepén, előtte a köveken az üres kalapja és énekel.

Az emberek megállnak, pedig mindenki rohan éppen valahová, talán munkába, vásárolni, talán az unokákhoz, vagy éppen sétálnak az unokákkal, a gyerekkel – mégis megállnak.

Ő „csak” énekel.

Rendületlenül.

Hideg van: sál van a nyakában, sapka-kalap nincs a fején.

„Csak” énekel.

Hangja betölti az „ŰR”-t!

Az idő megáll hirtelen.

 

Már csak a könnyeim…

 

  1. 01. 02. kedd

MAGYARORSZÁG 2019.

A padon üldögélt kihalt a HÉV-megállóban, mellette az elmaradhatatlan CBA-s nylonzacskója, ujjai közt a filterig égett cigi, csak bámult maga elé. Elpöccintette az agyonrágott filtercsonkot, aztán fölállt. Kezébe vette a gyűrött, szakadozott reklámújságot és elindult.

A sínek és a bokrok közt megállt.

Letolta a nadrágját.

Aztán lehúzta az alsógatyáját és törökülésbe kuporodott.

Mindenki le van szarva – gondolta és gondosan kitörölte a seggét.

A reklámújság összemocskolt lapjait fölkapta a szél és fölröpítette a magasba, egyre magasabbra és magasabbra.

De jó neki – suttogta maga elé és visszaült a padjára.

Akkor lépett hozzá a rendőr…

2019. 08. 30. péntek

Magyarország, 2015.

homeless-feet_0Búcsúpillantás…

Fekszik a bokor alatt. A földön fekszik. Lomb a takarója, HÉV a rádiója. Szuszog. Talán már alszik is. A levelek rezdülése álommá csitítja gondjait. A haja csomókban arcára simul. Két keze párnája. Körme alatt vastagon feketéllik túrkáló-munkája maradéka. Selymes dzseki feszül vállán. A NIKE matrica jelzi a jobb napokat, a korábbi tulajdonost. Mellette dudorodó Spar szatyor, a szekrény. Körötte literes zavaros folyadékkal teli flakonok. Hátrébb, a távolban, de nem is olyan messze, a bokor alatt gyanús-színű, büdösödő újságfoszlányok.
Megmozdul. A feje lebillen a kezeiről. A keze alatt könyv. Egy könyv. Sima, keményfedelű. Nemeskürty István: Búcsúpillantás, A Magyar Királyság és kormányzója 1920-1944. Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest. Hátán a fülszöveg: „… a két háború közötti negyedszázad kényszerpályákon vergődő Magyarországáról alig tud valamit az 1945 Tovább a folytatáshoz

Végjáték 23.

szegenynegyede_gynKormányzati manipuláció

– Miniszterelnökséget vezető Miniszter úr, Dr. Vukovich Gabriella KSH elnöke keresi
– őt kapcsolhatja
– Vukovich Gabriella vagyok, drága Miniszter úr
– hallgatom, Gabikám
– nem tudjuk tovább halogatni „A háztartások életszínvonala” – című összeállításunk megjelentetését
– pedig jobb lenne, ha meg se jelenne
– már többször módosítottuk a megjelentetését
– miért kell egyáltalán ilyen összeállításokat közölni?
– törvény és uniós előírások szabályozzák a megjelentetést
– hát akkor találjanak ki valamit
– már kitaláltuk, hogy megváltoztatjuk a korábbi évekhez képest a metodikát és így összehasonlíthatatlanná válnak az adatok
– ez jó, ezt csináltuk a költségvetéssel is, de ott nem vált be, mert a szakértők rögtön konvertálták az adatokat
Tovább a folytatáshoz

„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 24.

hajléktalanAnyu ma nagyon finom tízórait csomagolt: két sonkás-zsömlét, két paprikát meg egy banánt is. Gondoltam is, hogy az egyiket odaadom a Robinak és majd a másikat én eszem meg, a banánt meg elfelezzük. Bár a Robi ritkán, de akkor sokat eszik, mégis olyan vékony fiú, hogy szinte át lehet látni rajta, bár a tépett farmer és a tiszta pulóver jól áll rajta.
Ma nehezen jöttem a suliba, mert lesz irodalom óra és azt nem lehet lelazsálni, mert ha csak egy percre elalszom, már nem értem az egészet és akkor a dogaíráson frászban leszek, azt meg nem akarom. Egy verset hallgattunk meg a József Attilától, az éhséget és arról kellett beszélgetnünk, hogy mit akart a költő, meg miért így írta meg, és mi az az éhség. A brancsban rögtön hangosan elkezdtek röhögni: most ezt mi a Tovább a folytatáshoz