Mengele a „Halál Angyala”

Ma megfogalmazást kellett írnunk házi feladatként történelemből, de mi ezt irodalomnak fogjuk föl, mert ott szoktak írni, a történelemről meg sokat beszélnek. De most nekünk mégis írni kellett, mégpedig a háborús életről, és ezt így első látásra nagyon érdekesnek találtam, mert a „World at Arms – Wage war for your nation!” játékban a Robi mindig nyer, és arról sokat lehet beszélni és írni. De nem ez lett a tárgy, hanem hogy a papi meg a mami, a nagy-nagyősök miket meséltek: hogyan éltek, mit csináltak, jártak-e meccsre, volt-e telefonjuk, hány szobás kéróban laktak, mit ettek, meg minden ilyesmiről. De aztán az Ofő, azt mondta, hogy inkább azt írjuk meg, hogy ma hogyan gondolnak arra az időre, meg mi maradt meg bennük. Nekem már nem élnek a nagy-nagyőseim, mert már meghaltak. De a Robinak még él az egyik, „Drága Mamának” hívják és néha szokott vele is dumálni, bár már nagyobbat hall és nehezebben érti a mai nyelvet, de azért ha elkezd beszélni, abba sem tudja hagyni.
Nekem mákom volt, mert apám megőrzött valami írást, még a 60’-as évek végéről születhetett, amit nemrégen ő, vagy valaki más írt, már nem tudom, és most azt lemásolom: „Akkoriban már igazán jól éltünk, minden évben le tudtunk menni a Balatonra, és még télen is egyszer-egyszer eljutottunk Galyatetőre karácsonykor. Akkor voltam először igazán szerelmes, a gimnázium kitágította a világot, szólt a Beatles meg a Rolling Stones, meg a Felkelő nap háza. Krakkó is itt volt csak a szomszédban. Rengeteget jártunk színházba, Major, Latinovits, Ruttkai, Kálmán György, felejthetetlenek voltak. Mindent elolvastunk, mindent filmet – Jancsót, Fellinit, Szabót – megnéztünk, Merle: Az üvegfal mögött letehetetlen sláger volt, a forradalom jelképe. Tudtuk mit akarunk, s tudtuk, el fogjuk érni! A háború nekünk felszabadulás volt, a tavasz a nagy ünnepek időszaka. Mindenre képesnek éreztük magunkat.
Akkoriban Babukával (anyám nagynénikéjével), második anyámmal és Bandi bácsival egymás melletti lakásban laktunk a Fehérvári úton, a harmadik emeleten: mi anyámmal, apámmal, öcsémmel az egyes lakásban, Babukáék a kettesben. Nekünk két szobánk volt, nekik másfél. Nekünk volt egy kis erkélyünk is, ami a Fehérvári útra nézett, nekik nem. Nekünk külön volt a WC-nk a fürdőszobától, nekik benn volt. Nekünk volt TV készülékünk (később ők is vettek), általában nálunk néztük a TV-t. Mindketten nyugdíjasok voltak már, de Babuka egy iskolában portás is volt, Bandi bá pedig a Hadtörténeti Intézetben (múzeumban) teremőrködött. Nem a pénz miatt dolgoztak, hanem a tevésért. Amióta éltek, dolgoztak, már amikor tehették.
Egyik nap, talán kedd lehetett, mert TV-s nap volt, amikor hazajöttem a József Attila gimnáziumból Babuka és Bandi bácsi is már otthon voltak. Anyámék és öcsém még nem voltak otthon. Áthívtak magukhoz, ami jóval kecsegtetett, mert mindig kaptam konyakos meggyet. Ők a kanapén ültek, én a pianínó forgatható székén forgattam magam, Cézár, az utcán talált német-juhász kutya lábuknál szunyókált. Fölhallatszott a villamos csilingelése is, a játszótérről (velünk szemben volt egy játszótér is) a gyerekzsivaj, időnként a töltésen elrobogó vonat zakatolása mozgatta meg a nyitott ablakokat. Bandi bá komoran nézett maga elé: Gyurikám – mondta, megmutatom hova dugtuk el az értékeinket – adta meg az alaphangot. Azzal behozta a konyhából a hokedlit, odavitte a függöny jobb széléhez, nehezeket nyögve, a pianínóba kapaszkodva fölmászott rá, majd a karnistartó tetejéről levett egy vászonzacskót. Ebbe van minden ékszerünk, még amit Husikától kaptunk, az is – mondta aztán. Én döbbenten állítottam meg a szék forgását. Akkor Babuka benyúlt a retiküljébe és megmutatta a másik, útravaló zacskót is: ezt én mindig magamnál hordom – és megtapogatta a pénzes motyót, ez még nagyon kellhet. Szinte alig jutottam szóhoz: de hát mitől tetszenek félni (soha sem tudtam tegezni Őket!), ma már ilyen nem lehet, ez teljesen kizárt, az már nem jöhet vissza, olyan nincs – mondtam szinte kikiabálva magamból a rettenetet. Te ezt nem értheted – mondta Babuka, amikor visznek az úton és leköpnek, amikor a vagonból vizet kérsz, és csak pénzért adnak, amikor Mengele hidegen rád néz… A csönd bántóan éles volt. Arra gondoltunk a Bandival – folytatta, veszünk neked egy keresztlevelet, hogy segítsünk. Mintha gyomorszájon rúgtak volna, mintha Popencsenkó adott volna egy jobb csapottat, a levegő is kiment belőlem. Csöngettek. Öcsém jött be: sziasztok, hol a csoki?”
tanuló