VÁLASZTÁS UTÁN

A csapból is a választási eredmények értékelése és elemzése folyik (itt, itt, itt, itt,), még sincs föloldozás, megnyugvás. De hát érthető: az életünkről, (ha van még) a jövőnkről, beletörődő maradásunkról, vagy leendő „kitántorgás”-unkról van szó. Ezért az 1:8 nekünk mégsem nyolc, nem egykönnyen felejthető kisiklás, hanem újabb, még durvább jelzés: így ne tovább! A pofon most még jobban fáj, mert az előzetes illúziókeltés, a csodavárás vakká tett sokakat, még a földön járókat is.De az igazi megbeszélés megint elmarad(t): „az idő szorít, most megint jön egy újabb választás, majd megint még egy”. Szóval: most megint „nincs időnk” körbeülni az asztalt, hallgatni a „mesét”, komoly szóval értékelni a vereséget.

Pedig kell!

A kutyák tisztességesen elrendezik: megverekszenek a falkavezérségért, az első falatért, a szukáért. Még a második és a harmadik helyért is. Aztán így megy ez, míg nem jön egy erősebb fiatal, aki legyőzi a falkavezért. A „pártcsik” nem verekszik: dönt. A megmondó-ember nem vitatkozik: kinyilatkoztat. Aztán minden megy a maga útján tovább – a következő vereségig.
Pedig ez így nem mehet tovább!
A kormányváltó szövetség(?) politikáját, cselekedeteit, akcióit nem a baloldali(?), demokratikus pártok vezetői, még csak nem is a vezető testületei határozták meg: ők (jól-rosszul, tehetségesen vagy tehetségtelenül, értve vagy félreértve) követték – az alapvetően liberális – megmondó-emberek javaslatait (utasításait). Ez persze nem mentesíti a „pártcsikokat” alapvető és meghatározó felelősségüktől, mert végül is a döntéseket ők hozták meg, a lehetséges alternatívák között mégiscsak ők választottak! Tehát le kell vonniuk magukra nézve a konzekvenciát! Ez egy szükséges, de nem elégséges lépés.
Mert ettől még nem fog semmi megváltozni, ettől még nem fogunk nyerni a hollandok ellen (de még a finnek ellen sem). Ahhoz több kell, sokkal több: új, vagy/és teljesen megújult véleményformálói szakértelmiség!
A Policy Agenda a fentiekben már hivatkozott tanulmánya részletesen elemzi a választások eredményeit és bemutatja, hogy míg a fővárosban kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok a kormánypártok és a kormányváltók között, addig a községekben a kormányváltók már csak a harmadik erőt képviselték! A kormányváltók éppen ott szerepeltek a legrosszabbul (a harmadik helyre csúszva, még a Jobbik mögé is), ahol a legnagyobb a baj, ahol a legnagyobb a munkanélküliség, a nyomor, a kilátástalanság, ahol esély sincs a fölzárkózásra. Ahol viszont még valahogy mennek a dolgok, ott a rájuk-szavazók aránya is magasabb volt! „Szinte teljes konszenzus van a politikai elemzők között, hogy a baloldal látványos vereségének oka, nem tudott érdemben szólni a szegényekhez.” És ezt lehet finomítani, cizellálni, magyarázni a média egyoldalúságával, a gazdasági helyzettel, de attól ez még a legdöntőbb, meghatározó tény marad!
Hogyan lehetséges ez? Miért nem volt a szegényekhez szóló, az ingerküszöbüket átlépő üzenete a kormányváltóknak, egy magukat szolidárisnak, baloldalinak, a leszakadókért felelősséget érzőnek definiált pártszövetségnek? Nem voltak ötletek, kidolgozott, kiszámolt, megvalósítható javaslatok?
De, voltak. Csakhogy a véleményformálók, a liberális mainstream, a háttér-elit nem kért belőle. Érdemi, szakmai alapon zajló vita nélkül, erőből, a „nem-létező” médiafölényét kihasználva (ATV, ÉS, Beszélő) csípőből lesöpörte. Mert még mindig hisz a visszarendeződésben, mert még mindig van veszítenivalója, már középosztályosodott ugyan, már érzi, hogy csúszik egyre lejjebb és lejjebb, de még nincs teljesen elveszve.
És ennek a megmondó értelmiségnek most egy szava sincs, hogy bocsi, ne haragudjatok, újragondoljuk, kezdjünk hozzá másképp, „Szabad-e Dévénynél betörnöm/Új időknek új dalaival?” Dehogy, éppen ellenkezőleg, az érvelés ugyanaz: folytatni kell, az irány nem változik, megy minden tovább, ugyanúgy, mint eddig. A Galamus internetes portálon most publikál Mihályi Péter egy választást értékelő sorozatot. Az első részben négy okát sorolja a választási vereségnek: ez egy jobboldali ország, a választási rendszer visszásságai a Fideszt segítették, a választást megelőző év gazdasági változásai összességében kedvezően hatottak az életszínvonalra, a globalizálódott világ és benne Európa a nehéz helyzetben nem tudott velünk foglalkozni. Ennyi. Semmi több. Egy szó nincs arról, hogy hiba volt semmit sem mondani a községekben élőknek, hogy bocsi: nem vettük észre, nekik is kell holnap enni adni a gyereknek. Közel húsz éve mást se mond csak versenyképes (alacsony) bért, versenyképes (tanult, szakképzett) munkaerőt, alacsony költségvetési újraelosztást (kevesebb közkiadást), ami már így együtt kész ellentmondás, majd jön a választási csodálkozás: nini, már megint nem kellettünk. Ez a duma már nem elég, hogy előbb még ezt kell megcsinálni, aztán meg azt és csak végül jön, ha jön egyáltalán a községi ember. Vegyék már észre, kedves megmondó-emberek: lejárt a lemez, nincs visszatérés a 89’-es kezdetekhez, a reformdemagógiához.
Valami egészen más kell!