Címke: kép

CSAK EGY KÉP (5.)

(1975-ből)

 

Nézem a képet.

Az autókat, a végeláthatatlan kocsisort.

A Balatonról, talán a Velencei tótól, Győrből, Szombathelyről vagy máshonnan jönnek.

A kocsik világító „szemeit”.

A fényeket.

Amik nem az ostor-lámpákból jönnek.

Azok még nem világítanak.

Nagyon drága volt „korán” fölkapcsolni.

Már akkor is.

De a mi sztrádánk volt!

Amit már akkor is kinőttünk.

1975-ben.

 

De most nem is azt nézem.

Ma április 4-e van!

(Nekem) A felszabadulás napja!

Osztapenko szobrát látom.

Akkor még ott volt.

1951 óta.

Te is tudod: ki volt ő?

„Csak” egy egyszerű bányász.

Aki a II. Világháborúban lövész lett a Vörös Hadseregben.

Aztán 1944 december 29-én – Budaörs felől érkezve – parlamenter.

Aki megadásra akarta rábírni a német katonákat, akiknek Hitler utasításba adta, „Budapest erőd”, védeni kell.

Minden áron!

Osztapenko hősi halált halt, a szovjet aknatűzben.

(Ahogyan Vecsés felől érkezve Steinmetz is.)

A szobor ennek, a parlamenterégnek állított emléket.

Amit ’56-ban ledöntöttek, majd ’58-ban újraöntöttek és ugyanott kiállítottak.

Hogy aztán ’93-ban a Szoborparkba szállítsák…

 

Nézem a képet.

Az Osztapenko szobrot látom.

Április 4-e van…

 

  1. 04. 04. csütörtök

(Kép: múlt-kor)

CSAK EGY KÉP (4.)

(1987-ből)

 

Harmincnyolc éves lettem-voltam én.

„Semmi különös”: túl a váláson, a második fészekrakáson.

Már túl voltunk az első külföldi, a három gyerekkel az NDK-ban eltöltött nyaralásunkon.

Még mindenki – a Dédi is, közeledve a kilencvenhez – élt a nagycsaládból!

Az „átkos”-ban…

 

Nézem a képet.

A Gerbeaud Cukrászdáról.

1987-ből.

Amikor leadja a Magyar Televízió a szomszédok próbaadását.

Amikor elindul a – Ceausescu által kirobbantott – vita a Magyarországon kiadott Erdély történet című könyvről.

Amikor féléven belül másodszor értékeli le a konvertibilis valutákhoz képest 8%-kal a forintot a Magyar Nemzeti Bank.

Amikor Grósz Károly lesz a miniszterelnök.

Amikor felszámolják a szárazföldi telepítésű, közbeeső hatótávolságú szovjet és amerikai rakétákat.

Amikor Tardos Márton vezetésével megalakul a Pénzügykutató Rt. és az MDF is.

Amikor megjelenik Moldova György könyve, az Őrség panasza.

Amikor lemond Gustav Husak.

Amikor a Gerbeaudban békésen sütiznek az emberek.

Nem is sejtik: két év múlva már „átkos”-nak fogják hívni a kort, amiben éltek…

 

Nézem a képet.

1987-ből.

A Gerbeaud cukrászda-kávéházat.

A Vörösmarty téren.

A szomszédban volt a Hanglemezgyártó vállalat központja, ahol Bors Jenő volt akkoriban a vezérigazgató.

A kép a csordultig tele „luxus” kávéházat mutatja.

Feketén-fehéren.

A világító csillárokat is.

Mintha nem is ’87-ben lennénk, hanem száz évvel korábban.

Ugyanaz a „miliő”, a székek-asztalok elrendezése, a hangulat.

Nem, mégsem.

Ez már 1987.

Mindenki egyszerűen öltözve.

Amott egy gyerek is.

Nézelődnek, beszélgetnek.

Tél lehet, talán tavasz kezdete.

Még a terasz nincs is nyitva.

Mindenki melegen öltözve…

 

Nézem a képet.

1987-ből.

Akkoriban már nem a József Nádor téren dolgoztam.

Csincsek Imi bá’ – a szobatársam, aki már a háború előtt is a Pénzügyminisztériumban dolgozott – sokszor mesélt arról: mennyit jártak ki oda kávézni.

A „Miniszter úr” is.

’87-ben már mások is.

Egyszer, évekkel később, egy barátommal én is ott beszélgettem a teraszon; kávézgattunk, nézegettük az elsuhanó lányokat; a jövőt tervezgettük, engem akkoriban rúgott ki a Járai Zsigmond a Pénztárfelügyelet éléről, arra sétált – elfordította a fejét, messze elkerülte a teraszt.

De már nem az „átkos” volt.

Ma már inkább a Vörösmarty térre járunk, a könyvhétre…

 

Nézem a képet.

1987-ből.

Abban az évben nagy havazás volt.

Az egész ország megbénult.

Nemcsak ez volt akkor már a baj.

Mégis: éltünk.

 

Nézem a képet.

1987-ből.

Harmincnyolc éves lettem-voltam én.

„Semmi különös”: túl a váláson, a második fészekrakáson.

Már túl voltunk az első külföldi, a három gyerekkel az NDK-ban eltöltött nyaralásunkon.

Még mindenki – a Dédi is, közeledve a kilencvenhez – élt a nagycsaládból!

Az „átkos”-ban…

  1. 04. 03. szerda

(Kép: fortepan)

CSAK EGY KÉP

(1973-ból)

 

Akár én is lehetnék.

A haj, az öltöny, a cipő.

De nem: fehér zsebkendőt nem tettem a zsebembe.

Viszont a kezemet én is ilyen óvatosan-védőn-szerelmesen tettem a derekadra.

De mi nem a Blahára jártunk – a lágymányosi Duna-partra.

Akkor végeztem.

Az egyetemen.

A közgázon.

Akkor még ott volt az aulában a szobor.

(Amikor a legidősebb fiam, harmincvalahány évvel később megkapta a második diplomáját ugyanott, még akkor is ott volt.)

Ma már nincs ott.

De nemcsak ez változott…

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Már lelőtték a balassagyarmati egyik túszejtő fiút.

Már elküldte Magyarország Vietnámnak az ötmillió forintos gyorssegélyt.

Már bemutatták a Petőfi filmet, a ’73-at!

Már vége lett a vietnámi háborúnak!

Megkezdődtek a Varsói Szerződés és a NATO között a tárgyalások a haderők csökkentéséről.

Már Amerika a Watergate-től hangos.

Szeptember 15-én átlépem, mint főelőadó a Pénzügyminisztérium bejáratát…

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Előttem a világ!

Ide nekem a világot!

Pedig „csak” a negyedik emeleten volt a szobánk.

A Papp Gabival.

Mellettünk a Kalmár Tibi bá’ dolgozott.

Velünk szemben a Szalai Erzsi.

Valahol a folyosó végén Bokros Lajos és a Surányi Gyuri.

Meg a Jánosi Feri bá’.

Micsoda tudás halmozódott azon az emeleten!

Pedig akkor már volt Kádár Brezsnyevnél.

Pedig akkor már tartott az Új Gazdasági Mechanizmus „aggasztó következményeinek” a revideálása.

Viszont a Pénzügyminisztériumban Faluvégi Lajos fiatalított.

Frissített.

Új hangok, új szelek fújdogáltak – mégis!

Micsoda idők voltak!

 

Nézem a képet.

1973-ból.

A Blahán a fiatalokat.

A lányt a cigivel.

Ott a Corvin áruház is!

Ott dolgozott Cuni néni, apám testvérének a felesége.

Még megvolt a Nemzeti is.

A Népstadion is.

Nem voltam még szemüveges…

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Nagyot fordult azóta a világ!

Ez a rendje.

Ha forogni kell, forogni fog.

Megállni nem szabad.

És elgondolkodni?!

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Akár én is lehetnék.

A haj, az öltöny, a cipő.

De nem: fehér zsebkendőt nem tettem a zsebembe.

Viszont a kezemet én is ilyen óvatosan-védőn-szerelmesen tettem a derekadra.

De mi nem a Blahára jártunk – a lágymányosi Duna-partra.

Akkor végeztem.

Az egyetemen.

A közgázon.

Akkor még ott volt az aulában a szobor.

(Amikor a legidősebb fiam, harmincvalahány évvel később megkapta a második diplomáját ugyanott, még akkor is ott volt.)

Ma már nincs ott.

De nemcsak ez változott…

 

  1. 04. 02. kedd

(Kép: Urbán Tamás / Fortepan)

CSAK EGY KÉP (2.)

(1966-ból)

 

Tizenhét éves lettem akkor.

Ott laktunk a közelben.

A Fehérvári út 36-ban: apámmal, anyámmal, öcsémmel; a szomszéd lakásban Babukáékkal.

Éltünk.

Reményekkel, a jövőnkbe vetett hittel, bizakodón.

A piac mellett…

 

Nézem a képet.

1966-ből.

Akkor már a „Jóskába”, a József Attila gimnáziumba jártam.

Akkoriban kezdtem „csajozni”, megszólítgatni a „visszanéző” lányokat.

Talán már csapni is kezdtem a szelet egy szőke, frufrus lánynak azosztályból, aki később az első feleségem lett.

Akkor már nem „sarok-fogóztam” a BEAC pályával szemben a jégen.

Akkoriban mentünk a Függetlenségi Parkba tiltakozni az amerikaiak vietnámi háborúja ellen, a „hős vietnámi nép” mellett.

Nem tudtam (még), hogy Rákosi Mátyást a krasznodari száműzetéséből – egészségi állapota miatt – Arzamasz városába engedik költözni.

Akkor még nem érdekelt és érintett meg, hogy Dubcseket a Szlovák kommunista párt első titkárává választják.

Ahogy az sem, hogy a családi pótlékot kiterjesztik a tsz tagokra is.

Házibulikra jártam, kosaraztam, minden sport-közvetítést megnéztem.

50 fillérért fagylaltot nyaltam a sarki Rege cukrászdában.

A szobámban tanultam, sakkozgattam és közben a spejzből elcsent barack-lekvárt kanalaztam…

 

Nézem a képet.

1966-ból.

Talán anyám megy ott a kosárral.

Nem ő az, biztosan nem: apám is ott lenne mellette.

Szombaton reggelente.

Viszont az a kockás szoknya ismerős.

Meg a svájci sapka is.

A szakadt, lelógó napvédő-ernyők is.

A mérlegről nem is beszélve.

Meg a súlyról.

A kopott, agyontaposott, csúszós kövekről.

A „volt”-ról.

A „lett”-ről…

 

Nézem a képet.

1966-ból.

 

Megint beugrik a „JÓSKA”.

A gimnázium a Feneketlen tó partján.

Az OSZI, Palotás tanár úr, Vera néni arca.

Akik örökké tanáraim, nevelőim, formálóim voltak.

Szerencsémre.

Az osztály: Mari, Adri, Jóska, Pista, Kriszti.

Tihanyi Laci, ahogy éppen szaval.

Fehér Gabi.

Még nem ballagunk, nem búcsúzunk, keresgéljük a hangunkat, feszítgetjük a korlátokat: csak boldogan élünk.

 

Nézem a képet.

1966-ból.

Tizenhét éves lettem akkor.

Ott laktunk a közelben.

A Fehérvári út 36-ban: apámmal, anyámmal, öcsémmel; a szomszéd lakásban Babukáékkal.

Éltünk.

Reményekkel, a jövőnkbe vetett hittel, bizakodón.

A piac mellett…

 

  1. 03. 30. szombat

(Kép: fortepan)

CSAK EGY KÉP

(1984-ből)

 

Már kétéves lettél akkorra.

Héthónapos korodtól minden nap vittünk a bölcsibe, anyád nem tudott otthon maradni veled, mert a GYES kevesebb volt, mint a fizetése.

Akkoriban kilencvenöt filléres jegyes-tejet kaptál; kis, dátumozott gyufásdoboznyipapíron ikszelt mindig a tejes.

Ott laktunk a Fazekas utcában.

Szombatonként mindig jött hozzánk egy kislány: matematikából-történelemből készítettem föl az érettségire, az egyetemi felvételijére.

A Kacsa utcában állt a Trabink…

 

Nézem a képet.

Az Erzsébet hidat, a kígyózó-tekeredő kocsisort.

Az Astoria felé.

Ladákat, Zsigulikat, Trabantokat, amott egy „bogárhátút” is látok.

A csuklós-buszokat.

A Metro-aluljárót.

Már nincsenek villamosok.

Viszont sok ember van az utcán.

Biztosan mennek munkába…

 

Nézem a képet.

„Nem öklendek és nem üvöltök,/ kidőlt kupámba újratöltök/ jövőnk vörösborából” – írta Baranyi Ferenc abban az évben.

Ma mit ír?

És hol jelenhet(ne) meg?!

„… csalárd, ki visszaél a csenddel/ három nappal halál előtt.” – ezt is akkor írta.

Bacsó „Te rongyos élet”; Abuladze „Vezeklés”; Koltay „István a király”; Mészáros „Napló gyermekeimnek”; Sára „Pergőtűz”; Xantus „Eszkimó asszony fázik” is akkor születtek.

 

Nézem a képet.

Nemcsak azt látom.

Már nem is azt látom.

5392 forint volt az átlagbér.

18,50 a benzin literje.

Női harisnyanadrág 37 forint.

Közveszélyes munkakerülés – teljes foglalkoztatás.

Szakszervezeti üdülés – akinek…

Magyarország-Ausztria 3-1, Népstadion 45 000 néző.

„Temetném a munkát” – Hofi Géza a szilveszteri műsorban…

 

Nézem a képet.

Már kétéves lettél akkorra.

Héthónapos korodtól minden nap vittünk a bölcsibe, anyád nem tudott otthon maradni veled, mert a GYES kevesebb volt, mint a fizetése.

Akkoriban kilencvenöt filléres jegyes-tejet kaptál; kis, dátumozott gyufásdoboznyipapíron ikszelt mindig a tejes.

Ott laktunk a Fazekas utcában.

Szombatonként mindig jött hozzánk egy kislány: matematikából-történelemből készítettem föl az érettségire, az egyetemi felvételijére.

A Kacsa utcában állt a Trabink…

  1. 03. 24. vasárnap

(Kép: Facebook)

„BOLDOG BÉKEIDŐK” …

Gyerekkoromban sokat hallottam ezt a mondatot: „bezzeg azokban a boldog békeidőkben”!

Soha nem értettem, mindig az „öregedő idősebbek”, a már komoly munkát végző felnőttek mondták sokat nekem, s olyankor én a szürkülő-homályosodó, fekete-fehér képekre, a korabeli Híradó felvételeken darabosan-szakadozottan mozgó, furcsa ruhákban-kalapokban sétáló, a kerthelységekben üldögélő-szivarozgató emberekre gondoltam és olyan „áporodottan-letűntnek”, „soha-vissza térőnek” gondoltam az egészet Később, amikor már az iskoláimban tanultam arról a korról, hozzá-igazítottam a hallottakat, de az alaphangulat, az eredeti-korábban kialakított ítéletem nem változott.

Most az öcsém átküldött egy képet.

Színes a kép, nem fekete-fehér, nem is szürkülő-homályosodó, nálunk készült a „Roziban”: az öcsém ül a pianínónál, előtte kotta, biztosan játszik is valamit; apám-papi nyugodtan, mosolyogva áll mellette és mond neki éppen valamit, talán énekli is a dalt, mintha a karja is lágyan a ritmust jelezné; az öcsém figyeli őt, kezei a billentyűkön (azok a billentések), talán akkordokat keres – minden olyan békebeli, „boldog békeidős”. A könyvespolcokon video-kazetták, könyvek, az Év Versei kötetei, a Révai Nagy Lexikona sorozat, a pianínón a lámpa és mellette a magoknak-bogyóknak-csokiszeleteknek a kis-tálkája – mind megvannak még.

 

Itthon-otthon vagyunk, biztonságban, együtt, és tényleg: mindennek a „nevét is, virágát is tudom”.

 

Mikor történt, milyen alkalomból jöttünk össze: Babuka-Bandi bá’ is ott voltak vajon, Ági is, Barbara meg Ádám a gyerekeink is; biztosan nem karácsony volt, akkor látnám a fát is, a díszeket; talán születésnapja volt Vikinek, Gergőnek vagy Balázsnak, nem, inkább nekem lehetett, mert apám pulóvere a telet jelzi; mindegy, miről beszélgettünk vajon, sportról, politikáról, munkáról-iskoláról is; Mari akkor is nagy traktát csinált, mindent, ami a szemnek-szájnak ingere, és a „buli” után én vittem haza Babukáékat?

Mindegy: tovatűnt szép emlék már, olyan „boldog békebeli”.

 

És ha megmutatnám az unokáimnak, Dórinak, Krisztiánnak, Eriknek, ők is ugyanazt gondolnák-éreznék, amit én gondoltam-éreztem annak idején: „áporodottnak-letűntnek, soha vissza nem térőnek”? Hisz’ ez is a „múlt században” történt (a „kép” azt idézi), igaz, már nem az „átkosban”, de már a „kiegyezés után”, bár a háború előtt, amikor „Magyarország előre megy, békét akar”, szuverenitást és elfelejteni azt a világot…

 

„Boldog békeidők”, suttogom és írom magamnak, ez már a múlt, a múltam…

  1. 01. 25. csütörtök

KÉP

Ő és a szobor.

A háttérben fény és árnyék.

Tegnap ült oda a kislány?

Ma reggel?

Holnap is ott lesz?!

Akkor is lesz fény és árnyék a háttérben.

 

Csak úgy odaült vajon?

Mert egyedül a fájdalom még rosszabb?

Még ha neki van is szandálja?

Csak másolja?

Mert ebben a korban…

Neki is fáj valami?

Mert APU nincs ott, vele, mert dolgozik?

Nem akarnak vele sétálni, játszani?

A reggeli fésülésnél ANYU véletlenül meghúzta a haját?

Még nem kapott fagyit?

A testvére sincs ott vele, mert isiben van?

Spenót lesz ebédre?

De szomorú ez a világ!

 

Ő és a szobor.

A háttérben fény és árnyék.

Tegnap ült oda a kislány?

Ma reggel?

Holnap is ott lesz?!

Akkor is lesz fény és árnyék a háttérben.

 

Ha csak ez lenne a baj…

  1. 06. 12. hétfő

(Kép: drivepedia)

 

 

KÉP

Megint csak egy kép.

1920-ból.

Magyarországon – valahol.

Ez már nem „AZ” lehetett.

Csupa férfi.

Bajusszal.

Pedig már akkorra – először a történelemben – képviselőnő is bekerül a magyar parlamentbe.

Németországban már új neve van a Német Munkáspártnak: Nemzetiszocialista Német Munkáspárt.

(Már ő vezeti.)

A csehszlovák nemzetgyűlés elfogadja az alkotmányt, a nyelvtörvényt is és 20%-hoz köti a nyelv jogainak az érvényesítését; a magyar képviselő, Körmendy Ékes Lajos kijelenti: a magyarok akaratukon kívül kerültek a csehszlovák államhoz.

Horthy Miklós már kormányzó – már családjával be is költözött a budai királyi palotába.

Talán még nem írták alá a trianoni békediktátumot.

 

És kik ők, ott a képen?

A békésen sörözők?!

A mosolygósan a lencsébe tekintők?

Mire gondolhattak éppen?

Ott, abban az erdei vendégházban, vendéglőben?!

Doberdóra?

Hogy legalább vége van?

 

Kik ők?

Talán tanárok?

Talán szervezkedők, akik meg akarják változtatni a világot?

Melyiket és hogyan?

Talán „csak” barátok, akik összejöttek sörözni a „szabadba”?!

 

És a háttérben?

Azok a gyerekek?

Akik nem tudják, milyen sors vár rájuk?

Megérik-e és hogyan a következő békét?!

Sapkában, sapka nélkül?!

 

Nem tudják.

Nem tudták.

Aztán megélték.

 

És majd száz év múlva, amikor a rólam-rólunk készült digitalizált képet nézi majd valaki, ugyanezt fogja kérdezni: ki volt ő, kik voltak ők, vajon tudták…

 

  1. 04. 05. szerda

(Kép: József Sebestyén)

SZÉP…

Tegnap kirándultunk.

Akár Münchenig is mehettünk volna.

Annyit mentünk.

De most nem oda mentünk: csak „ide”, Szabadkígyósra”.

Megnézni a Wenckheim-kastélyt.

Tudod hol van?

Nem messze a román határtól.

Még nem jártunk ott.

De „arrafelé” igen.

Néhány éve is ott jártunk.

Arrafelé.

Azóta semmi sem változott.

Na jó: ez így nem igaz.

Új utak épülnek.

Csomópontok is.

Viszont a falvak, házak, sörözők…

De nem erről akarok „mesélni”.

Hanem a KASTÉLYRÓL!

Ami 1875 és 1879 között épült.

Ott, Békésben.

Ma megint „vármegyében”.

Ybl Miklós tervei alapján.

Mert Wenckheim József Antal – talán az Egy magyar nábob – fölépíttette.

Érzed a különbséget?!

Hatalmas!

Szóval: megnéztük a Kastélyt.

A könyvtár-szobát.

A szalont.

A fürdőszobát a süllyesztett-csempézett kád-medencével.

A pipákat.

A toronyba is fölmásztunk.

Neked legyen mondva: a lépcsőzés.

Viszont a végén a kilátás!

Bárcsak ilyen lenne az ország előtt is…

 

  1. 04. 02. vasárnap

KÉPEK…

Az Erzsébet hídról.

Meg az Lánchídról.

1943-ból.

1952-ből.

Az egyik Buda felől.

A másik Buda felé.

Az egyiken éppen Pestről érkezik egy villamos, amott meg Pestre biciklizik valaki.

A másikon autók, teherautók és egy busz a pesti oldalon.

Párok sétálnak a hídon, emberek bóklásznak a téren.

Béke.

Nyugalom.

„Fecseg a felszín, hallgat a mély.”

Pedig már a Donnál…

Pedig már lesöpörték a padlásokat is…

Igaz: a másikat még nem robbantották föl.

A legtöbb magyar aranyérmet hozó olimpia sem történt meg még Helsinkiben.

Hídak.

Ha mesélni tudnának…

 

  1. 03. 27. hétfő

(Képek: ilyenisvoltbudapest)