#metoo
„Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.”
József Attila
Kiss László 55 évvel ezelőtt nemierőszakot követett el, ezért megkapta büntetését, mégis cselekedete tavaly újból nyilvánosságra került: először tagadta(?) a vádakat, majd 48 óra elmúltával lemondott a szövetségi kapitányi posztjáról. Akkoriban több hasonló ügy is felszínre került. Később Gyárfás Tamás is lemondásra kényszerült, amit többen összefüggésbe hoztak a Kiss-üggyel.
Érdemi intézkedés és látható változás az uszodák környékén azóta sem történt!
Néhány napja Sárosdi Lilla (azóta többen is jeleztek hasonló „inzultusokat”) „nyilvánosság elé tárta” az Őt ért zaklatást, amit Marton László úgy 20 évvel ezelőtt követett el vele szemben. Marton László tagadott, majd néhány nap elteltével – növendékek és tanárok tiltakozása után(!?) – fölfüggesztette oktatói tevékenységét a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és éjfélkor – átmeneti jelleggel – lemondott a Vígszínházban betöltött főrendezői posztjáról is, bár továbbra is fönntartja, hogy „a személyemmel kapcsolatos állítások valótlanok”. Más személyi konzekvenciákról mostanáig a közvélemény nem tud, csak suttogó propaganda és találgatások hallatszanak a háttérben.
A „story” egyre jobban sztorisodik, dagad, a címlapok színesednek.
És ez így nem jó!
Mert tanár és diák(lány); orvos és nővér; főnök és beosztott; edző és sportoló; munkafelvevő és munkát-kereső; egyáltalán: a hatalommal (akárcsak fizikaival) bíró és a kiszolgáltatott gyengébb viszonyáról közszájon forognak „zaftos” esetek, szexuális történetek, amiket a hallgató férfiak gúnyos-nyálas röhögése kísér, amit a nők lesütött szemű félrepillantása követ.
A katarzis, az erkölcsi és érzelmi megrendülés, majd a megtisztulás és utána a változás eddig még mindig elmaradt!
Mert a konkrét esetekben mindig jöttek a – sokszor jogos, indokolható, mégis sunyi és félrevezető, félrevivő – kérdések, magyarázgatások, értelmezések: „… miért pont most mondta el és miért nem fordult (akkor) az igazságszolgáltatáshoz…”; „… miért ült be az autóba …”; „… nem kellett volna olyan kihívóan viselkedni …”; „… mert a hittan nem kötelező az iskolákban …”; „… biztos van valami a háttérben …”; „… biztos valaki kinézte magának az (igazgatói, szövetségi kapitányi, főszerkesztői stb.) állását …”; és máris megnyugszik mindenki, hiszen kibogozták a kibogozhatatlant; lezárhatják végre az ügyet, megint minden mehet tovább úgy, ahogy eddig!
Közben meg tovább szervezik a szervezők a „gólya-táborokat”, a „kamurolandok”, az „ungárpéterek”, az „ifjknézyjenők”, az újraéledt „bárók”, „újgazdák és újgazdagok”, „helyi kiskirályok és országos öltönyösök” meg a többi (valós vagy képzelt) hatalommal bíró önkényeskedő, „tiszteletreméltó nagy-ember” tekintélyével, intellektuális fölényével és ragyogásával behálózó továbbra is (vissza)él „sármos” hatalmával.
Mert ez a rend!
Mert mindenki azt gondolja: ez a rend! Mert, ha ez öröktől fogva így volt, akkor örökké így is lesz: az erősebb kutya „baszik”, a gyengébb, az áldozat meg tűri, sőt élveznie is kell, ha az erősebb úgy akarja. Mert tényleg: az áldozat is részese akar lenni a táncnak, és ha ennek az az ára, hogy az évezredek alatt kialakult és mára már elfogadott hagyománnyá kövesedett szokásoknak meg kell felelnie, akkor megpróbál megfelelni; mert taggá akar válni, mert be akar Ő is kerülni. No induláskor, kezdéskor nem ebbe a rendbe mert Ő „csak” színész; egyetemet végzett orvos, tanár; esetleg újságíró; vagy egyszerű dolgozó akar lenni; mert nem tudja, ehhez először áldozattá kell válnia. És ha nem csinálja jól, mert nem „úgy” vállalja, vagy egyáltalán nem vállalja, akkor még neki lesz bűntudata, Ő érzi majd magát bűnösnek, hogy elrontotta a játékot, széttörte a „hiszen ez működik és így is kell működnie” üveg-világot, miközben nem is törte szét, csak a keze lett véres az üvegszilánkoktól, hogy alig tudja elállítani a vérzést.
Mert most is ez a rend!
Csak a legnagyobb tisztelet hangján tudok beszélni, írni Sárosdi Lilláról és a többiekről, akik megszólaltak és megszólalnak majd ezután. Mégis (azt hiszem ezt gondolja és kéri Sárosdi Lilla is): Ne Róla, ne Marton Lászlóról beszéljünk, írjunk, kommenteljünk; ne azt kutassuk, mi történt akkor és éppen ott az autóban, a szobában a szoknya alatt vagy a nadrágban, hogy sötét volt-e vagy világos, hogy volt-e ott más is, vagy nem!
Azt kutassuk inkább, arra keressük a választ: hogyan lehetne megváltoztatni ezt a rendet, hogyan lehetne megálljt parancsolni a mindennapi életben mindennapossá váló szexuális és egyéb erőszaknak, mi kell ahhoz, hogy gyerekeink, unokáink ne kiszolgáltatottan lépjenek be egy a gyengébbeket megalázó világba.
2017.10.21.
