(a Krónikás 6. rész)

Ilonka kivitte a „sittet” a kis-konyhába, berakta a mosogatóba, majd visszament az íróasztalához és leült. A háttérben már „ment” a TV, éppen a délutáni híradót vezette föl a hírolvasó: megalakult az „Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom”, amelynek vezetősége éppen most ülésezik – harsogta. Átkapcsolt egy másik, baráti kereskedelmi csatornára, ahol szó szerint ugyanazt kiáltották az éterbe. Megint tovább kapcsolt, a szöveg nem változott, csak a hírolvasó hangja, úgyhogy minden a legnagyobb rendben megy a maga útján – gondolta. Ránézett a forgatókönyvére, ahol az állt, 18 órától kezdődnek majd a háttérbeszélgetések a szakértőkkel, a késő-esti órákban pedig a kormányszóvivő és a belügyi tárca vezetője rodeózza körbe a stúdiókat. A reklám-spotok majd holnap reggel indulnak, az óriásplakátokat pedig a hétvégén kezdik kirakni a szokásos helyekre. Semmi gond, minden a legnagyobb rendben – nyugodott meg újfent.
Mégis hirtelen görcsbe rándult a gyomra, mintha valamiről elfeledkeztek volna. Aztán bevillant: a nemzetközi sajtó, oda alig van ráhatásuk, a Berci is mindig amiatt aggódik, mert persze a lejáratósdi velük szemben is hatásos, meg a tömeg úgysem tud angolul, még magyarul sem rendesen, nem mindig értik a hallottakat, de mégis. Újra ellenőrizni kéne a lobbista-hobbistákat Washingtonban meg Londonban, és rá kellene tekinteni a visegrádiakra is – fűzte tovább gondolatait, ne csak a közpénzt számolgassák, amit kapnak, tegyenek is érte valamit.
Már éppen nyúlt a telefonhoz, hogy keresse Bercit, amikor kettőt csörrent a „Sas” telefonja, ami egyezményes jelük volt: azonnal menjen be. Fölkapta a ceruzáit meg a gyorsírófüzetét, ránézett a lányokra, akik leszegett fejjel dolgoztak, majd belépett az ajtón.
A „Sas” ugyanúgy ült az íróasztala mögött, ahogyan néhány perccel előbb ült, a kezében a kormány félhivatalos lapját tartotta, de biztosan nem azt olvasta, mert az újság lapjai lefittyenve lógtak az asztalra, „olvasójuk” azonban üveges szemmel nézett az íróasztalon álló, bronzból készült Puskás szobrocskára: valahol egészen máshol járhatott. Ilonka ismerte ezt a „nézést”, ami megint szélsőséges amplitúdóra utalt, valami most megint nagyon kilengett! Ezek a kilengések (vagy inkább: kitörések) egyre gyakoribbak lettek, és ami még inkább aggasztotta, hogy egyre szélsőségesebbek is! Se egy telefon, se egy váratlan vendég nem volt a kávézás óta (a „Sas” nem használt elektronikus kütyüket), tehát akkor még mindig a megbeszélés körül jár – gondolta Ilonka.
Nem tetszik, ami mostanában körülöttem zajlik – csapott rögtön bele, valami nagyon nem stimmel, rendet kell vágnom megint közöttük, mert ennek nem lesz így jó vége, számtalanszor elmondtam már: a gondolkodás az én feladatom, nekik ehhez nincs közük, de amikor végre a gondolataimból döntés lesz, majd program és az ütemterv is összeáll, akkor már a cselekvésnek kell következnie, azt már nekik kell! – dörögte megint egyre hangosodva. Ilonka várt, tudta, még nincs vége, még nem jött el az utasítás, addig Isten Mentse megszólalni, az csak olaj lenne a tűzre! Úgyhogy, hallgatott és várt. Mondtam már: minden napra kell Velem egy Esemény, sőt akár több is, amit aztán dokumentálni kell, beszélni, írni róla, orrán-száján nyomni a TV-ben, elemezni, hogyan lépkedtem, mit mondtam, hogyan fogtam kezet, aztán legendává nemesíteni – folytatta egyre emelkedettebben, most meg mi van, napokig nincs hír rólam, ez így nem mehet tovább! – vett most megint levegőt és egy rövid ideig elcsendesült. De ez csak egy pillanatnak tűnt, még talán annyinak sem, és már megint magas hangon belevágott: megmondtam, akkor foglalkozzanak a saját bizniszükkel, amikor az enyémét már rendbe rakták; akkor helikopterezzenek, amikor már van hír Rólam; akkor lövöldözzenek a fácánokra, ha már a Krónika nyomdába került – süvöltötte.
Ilonka még mindig várt, érezte, még nem jött el az ő ideje, még nem kapott utasítást.
Ebbe az „Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom” -ba is azért vágok bele, hogy történjen végre valami, mert események mindig vannak, csak észre kell venni, és azokat Hozzám Kell Igazítani – mondta tovább, mert ahol gólt rúgnak, ott is Én vagyok ott; ahol árvíz van, ott is Én vagyok a gáton; ha leomlik valami és segíteni kell, ott is Én vagyok; ha Olimpia lesz, azt is Én akarom, mert El Akarom Mondani azt az Egy Mondatot: „A Budapesti Olimpiai Játékokat ezennel megnyitom”, ha beledöglünk, akkor is – hanyatlott most már le a keze az újsággal. Ilonka odaugrott a tárgyalónál lévő kancsóhoz, amiben mindig volt friss ivóvíz, vizet töltött egy kristálypohárba és odanyújtotta a „Sas”-nak. Ő, egy kicsit remegő kézzel elvette, majd gyors öblítésekkel azonnal megitta. Így egy kicsit jobb – suttogta halkan, majd most már megnyugodva folytatta: összeállítottam az „Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom” vezetőségét, ne keressen benne ismert neveket, csak kezdő írókat, költőket, történész-hallgatókat, néprajzosokat delegáltam, Ilonka, Új Idők, Új Dalokkal és Új Kobzosokkal Indulnak!
Ilonka elvette a kancsót és elindult kifelé tiszta vizet önteni bele…

2017. 01. 22.

(a Krónikás 5. rész)

Ilonka azonnal visszasietett a Titkárságra, ahol a lányok fáradhatatlanul dolgoztak: egyikük a beérkezett leveleket szortírozta; volt, aki a következő program anyagát tette be egy színes dossziéba, és volt, aki a naptárt tekintette át, nehogy valami program ütközzön egy másikkal. A ”Sas” éppen az előbb érkezett meg, már kérte a következő kávéját, amit a kis-konyhából be is hoztak Ilonkának, aki egy kicsit lesimította a szoknyáját és a tálcát fölkapva elindult befelé a „Sas”-hoz.
Ilonka korábban több felsővezető mellett is dolgozott már, éppen ezért nem volt tőle idegen a miniszterek, államtitkárok, nagykövetek világa, élvezte az állandó feszültséget, a vibrálást, a gyomortájékán bele-bele nyilalló görcsöket. Az évek alatt hozzáedződött ezekhez a pillanatokhoz, már el se tudta képzelni az életét ezek nélkül a kis izgalmak nélkül. A legjobban egy volt államtitkár mellett érezte magát, mert ő nem olyan volt, mint a többiek: mellette nem lehetett olyan korán beérkezni, hogy ne lett volna már benn, olvasgatva az anyagokat, figyelve a számítógépét. Vele a nap egy közös kávézással indult, kint, a titkárnői előszobában, amikor mindig átbeszélték az elmúlt napok eseményeit, konfliktusait, meg hogy történt-e valami rendkívüli; meg az aznapi föladatokat is, amit el kellett sikálni. Valahogy mellette olyan családias volt a légkör, nem voltak kiabálások, ordítozások; voltak nevetgélések is, az államtitkár erre is mindig figyelt. A többiekkel nem így volt, mégis örömmel gondol rájuk is.
A „Sas”-sal egészen más a helyzet. Ő egy teljesen különböző kategória. Ő az Ő. Mindig csak Ő van, aki mindent ural. Először is: áthatolhatatlan fallal veteti, veszi körül magát. Nem enged belátni a falon belülre, oda, ahol a magánszférája, azaz szintén csak Ő van. Nála persze minden a falon belül van: ami nem látható! Aztán meg: semmiben nem ismer tréfát, nála nem lehet nevetni, legfeljebb az Ő viccein. Azon persze kell. Harmadszor, félelmetesen főnök, egy igazi „Sas”! Nagyon jól kitalálták a testőrök ezt a „kód”-ot, sokkal jobban kifejezi a lényegét, mint az „Egyes”, a „ZÉRO”, vagy a többi sületlenség. Szóval: megközelíthetetlen; nincs bratyizás, nincs anekdotázási félóra, semmi személyes. Negyedszer: teljességgel kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan. Állandó mozgásban, változásban van. Minden tekintetben. Abban, hogy mi a fontos, ki a barát, ki legyen ellenség. Egyébként ez a legfontosabb: az ellenség! Nála az határoz meg mindent. Az mozgat mindent. De még az ellenség is változik: csak a „Sas”-tól függ. Bárkiből lehet.
Mégis szereti.
Kinyitotta az ajtót és belépett, lerakta a kávét, mellette a két cukorral és a két tejszínes fiolával. A „Sas” olvasott, de ahogy meghallotta a csésze zörrenését, lerakta az újságot, odanyúlt a kávés-tálcikához, két ujja közé csíptette az egyik, majd a másik kockacukrot, gyorsan bedobta a csészébe, hogy ki is löttyent egy-két csepp oldalra, aztán a papírvágóval fölvágta az egyik, majd a másik tejszínes fiolát és belecsorgatta a kávéjába. Aztán elkezdte szürcsölni a kávéját. De mert nem volt elég forró, szúrós tekintettel ránézett Ilonkára, és egy hajtásra, mint a pálinkát, legördítette a torkán. Milyen volt – kérdezte egykedvűen az előtte álldogáló Ilonkától, aki készült kivinni a kávés-tálcát. Szerintem jól sikerült, ültek a poénok, mindenki várja a folytatást, meg persze be akarna kerülni az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom Vezetőségébe – hadarta el gyorsan, mert tudta, hogy a „Sas” halála, ha valaki lassan, választékosan, időpocséklóan beszél. Nem értenek ezek semmit, azt sem tudják miről beszélek – fortyogott tovább a „Sas”, ami nem sok jóval kecsegtetett, és tényleg, hirtelen egy nagyobb vihar szele rángatta meg a hatalmas függönyöket. Ilonka tudta, hogy ilyenkor nem kell semmire reagálni, meg kell várni a robbanást, hogy ki ellen irányul, mert mindig valaki ellen irányul, és akkor jön a cselekvés. Ezek azt hiszik, hogy érdekel engem, hogy mit gondolnak – kezdett hangosabban kiabálni, ami már majdnem dühöngéssé fokozódott a következő mondatoknál, beleszólnak, meg „aforizmáznak” nekem, mi a francnak, vegyék észre, hogy a díszleteknek kuss a neve, folytatta tovább a zsörtölődéssé enyhült dühöngését. Oda kell figyelnem erre is, már közöttünk is ott vannak – zárta le hirtelen a duzzogását.
Ilonka elkapta a pillanatot, megfordult és kiment a szobából: ma nem küldünk senkinek sem selyemzsinórt.

2017. 01. 19.