Ezen a határon nincsenek lerakva élő, emberi szöveteket széttépő aknák, még csak szír, afgán kisgyerekek ruháit szaggató, alattomosan apró sebeket, majd halálos vérmérgezést okozó szögesdrót akadályok sem. A határrendészet állig fölfegyverzett katonái sem lőnek robbanótöltetekkel a közelbe merészkedőkre.
Lehet, hogy a valóságban ez a határ nincs is. Odakinn, valójában: talán nem is létezik. Az biztos, hogy térképen nem látható. Nemzetközi szerződések se szabályozzák, ez a határ nem országok közé ékelődik.
Ez a határ emberek közé „épül”!
Éppen ezért ez láthatatlan és mégis félelmetesen érzékelhető. És most egyre közelebb kerül.
Ez a határ sajnos: átjárható!
Ez „csak” egy Vörös vonal. Képzeletbeli, de mégsem az!
Ez elválaszt minket. Amit, ha átlépünk, már minden másképp lesz. Ami után már minden világos és egyértelmű lesz. Amit, persze csak együtt lehet átlépni. Mindannyiunknak. Ki önként, dalolva teszi; kinek tennie kell. Mert nem tehet mást!
Mi ez a vörös vonal: mi ez a határ? Mi az, ami végződik az egyik oldalán, és mi az, ami kezdődik a másik oldalon? Mi az, ami van az egyik oldalon; és mi az, ami nincs a másikon? Egyáltalán: mikor kezdődik és mikor válik véglegessé az átlépés? Ez egy vonal? Vagy ez nem is egy vonal, hanem folyamatosan módosuló mezsgye? Egy pillanat? Vagy pillanatok összessége?
Mindig csak később derül ki! Mindig csak később válik világossá és érthetővé! Mindig csak utána lesz kristálytisztán egyszerű, lesz „így lett volna elkerülhető”.
Mert minden attól függ! Mert minden tőlünk függ!
Elmentünk, mert meghívtak. Mert jó volt részt venni, benne lenni. Semmi különös. És már oda is tartoztunk. Az sem érdekes, „Őt” miért nem hívták? „Őt” soha és sehová nem hívták. Ezzel kezdődött?
Százezreket kirúgtak. Százezreket megaláztak. Érdemmé vált az alázat, a kiszolgálás, a lakájjá válás! Nem is kellett teljesíteni. Csak szolgálni. Vagy ezzel?
Ütemesen csattogtak a csizmák a kockaköveken. A tanyákon eldördültek a fegyverek és a dörrenések nyomán cigánygyerekek puffanása hallatszott, majd néma mozdulatlanság látszódott. Lehet, hogy ez volt a kezdet?
Már csak Ők lehettek bírók, ügyészek, újságírók, riporterek, később orvosok, tanítók, színészek, rendezők, majd közszolgák, dolgozók! Némán hátrébb léptünk. Ez is csak a kezdet volt?
Aztán eltűntek az ünnepeink, a költőink, az utca-nevek is megváltoztak. A hamis, a hazug lett az igaz; a kétszerkettő már nemcsak néha lett öt! Ez már biztos nem a kezdet volt!
Aztán lettek a migránsok, aztán lettünk nemzet és hazaárulók, aztán kihirdették és azóta is fenntartják! És már látjuk is a Vörös vonalat!
Még a határon innen vagyunk? Vagy már lépegetünk a senki földjén?
Ki tudja.
Majd észrevesszük.
Észrevesszük?

2016. 11. 11.