Megnéztem.
Most nincs jobb dolgom.
A volt-szóvivő Facebook oldalát.
Visszamenőlegesen.
Az elmúlt hat napban.
Negyvennél abbahagytam.
Három(!), írd és mondd 3 darab bejegyzés volt, ami nem Karácsony-Gyurcsány gyalázásáról szólt.
HÁROM!
Hogy mit kezdene Budapesttel?
Mit fog csinálni, ha főpolginak választanák?
Közöd?!
(42.)
(utánzat)
„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”
(Havannában, „csak egy öreg-autó”)
Nézem a képet.
Az „öreg-autót”.
Egyszer, van annak már húsz éve, „élőben” és közelről én is láthattam.
Havannában.
A szivarozó „öregasszonyt” is.
Az autó biztosan megvan még…
Nézem a képet.
Emlékszem, amikor megérkeztünk, a vámos gyanakvóan kinyittatta a bőröndömet, kesztyű nélkül mindent megtapogatott, rácsodálkozott a hordozható laptopomra, aztán persze mégis beengedett minket (is).
Késő este, már inkább éjszaka volt.
És Budapesten kemény tél, viszont Havannában – még akkor, a sötét éjszakában is – izzasztó nyári hőség; a reptérről még majd egy órát buszoztunk, amíg megérkeztünk Varaderoba, a szállodánkba; a medence körül persze „nagy élet” volt, a BÁR nyitva, ahogy lepakoltunk, már rohantunk is körülnézni, meginni az első koktélunkat, utána ki a tengerhez…
Nézem a képet.
És emlékezem.
De szép is volt!
Varaderoban, Havannában, a lakatlan szigeten, még kis-krokodil is volt a feleségem karjában – persze bekötött pofával és akkor már jóllakottan…
Arra is emlékszem, a varaderoi félsziget bejáratánál katona posztolt egy lezárt sorompó előtt, kérdeztem is az okát, „ez csak külföldieknek” engedélyezett terület – persze, hisz’ mi a „castrói Kubában” voltunk, ahol akkoriban volt a kubai konvertibilis peso, meg a „sima” kubai peso is; a munkásokat a „Partagas Cigar Facrtory”-ban szivarral és a nem konvertibilis kubai pesoval fizették ki; már az első sarkon árulni kezdték a „bérüket”, a „ROMEO Y JULIETA Churchill” szivarokat az éppen arra sétáló külföldieknek, itthon kilencezerkétszáz forintért lehetett szálját kapni, ott kinn egy százasért megvehettem volna…
Nézem a képet.
És emlékezem.
Éjszaka minden koromfekete volt, csak a csillagok apró fényei az égen, a sötétségben azt hittem, itt a világvége, aztán – elég sokára, mert akkoriban a biológiai órám öt körül ébresztett – hirtelen, a semmiből a vakító világosság, aztán „bevillant”: az egyenlítő környékén vagyok!
Meleg, később alig elviselhető hőség, szikrázó napsütés, tenger, lágy-finom hófehér homok, boldogság – Varaderoban…
Valamelyik nap dzsip-túrára mentünk, minden család választott egy dzsipet, aztán beállt a konvojba; induláskor a vezetőnk azt mondta: „hozzatok magatokkal ceruzát-tollat-papírt, a gyerekek a falvakban meg fognak veszni értük”, olyan szegények voltak abban az időben, még egy tollnak is önfeledten tudtak örülni…
„Hogyan maradhattak meg mégis azok az öreg luxus-autók mégis?” – kérdezgettük, amikor Havannában megpillantottuk az út mentén álló „csodákat”; „’59-ben, amikor győzött a forradalom és a tehetősebbek elmenekültek a szigetről, persze a luxus-autóikat is hátrahagyva, a kubai kormány egyedül a magántulajdonban lévő autókat nem államosította, maradhattak magánkézben, az USA-ból úgysem érkezhetett semmi, hát mindenki, akinek volt autója, azt bütykölte, a fantáziája és kreativitására volt bízva, milyen autója lesz, az meg nem ismert határokat, hát elindultak azok a luxus-járgányok – bár néha-néha alig lehetett ráismerni…
Nézem a képet.
És emlékezem.
„A titánok bukása” első, közel ezer oldalas könyvet vittem magammal (a szakirodalmi műre már nem emlékszem, biztosan azt nem forgattam), a medence partján olvasgattam az évszázad trilógia első kötetét, míg az asszony a tengerparti finom homokban táncolt-tornázott-röplabdázott a többi „lánnyal”; nagy parkja volt a szállodának, hatalmas fákkal, talán a központi épületben (mi kisebb, önálló bungalókban laktunk) néha internet is volt, esténként lestem a magyar híreket…
De azok nem lehettek akkor fontosak, lényegesek, azokra a hírekere szerencsére nem emlékezem…
Élmények, miért ezek jutnak az eszembe…
Nézem a képet.
Az „öreg-autót”.
Egyszer, van annak már húsz éve, „élőben” és közelről én is láthattam.
Havannában.
A szivarozó „öregasszonyt” is.
Az autó biztosan megvan még…
(Kép: bloghu)
(a Notre Dame-ról)
Nézem a képet.
A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.
A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.
Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.
A Notre Dameval együtt…
Nézem a képet.
Az 1250 óta ott magasodó mitikus lényt, a vízköpőt és a művészt.
A legenda szerint „Rouens-i Szent Romanus a keresztje segítségével legyőzi a „gargouille” nevű tűzokádó szörnyeteget (e szót használja a francia nyelv a vízköpőkre is), majd Rouen városában elégeti annak testét – azonban mivel fejét és nyakát megedzette saját tüze, ezeket a helyi templomra helyezik a gonosz elleni védelemként.”.
A groteszk kinézetű és félelmetes – Strixnek nevezett, emberszerű lénynek, unatkozónak tűnő – gonoszt, aki a legendák szerint emberhússal táplálkoz(ott)ik és a nyelvét ölti a Párizsra, a világra.
És mellette a művészt.
A gondolkodó, mélázó-merengő, de szárnynélküli embert.
Párizs fölött!
Nézem a képet.
Akár én is lehetnék ott, a szárnynélküli.
Az, aki nem nyújtja a nyelvét a városra-világra.
Egyszer voltam is fenn!
Másodszor már csak a gyerekek…
Ők „csak” a csodálatos kilátást látták!
A vízköpő gonosztól sem féltek…
Nézem a képet.
Mit nézhet most a vízköpő?
Kajára les vajon?
Még mindig emberhúsra vágyik?
Az megunhatatlan?
Nem kell ahhoz vízköpőnek lenni, nem kell ahhoz a magasba emelkedni, szárnyakkal-szarvakkal rendelkezni…
Nézem a képet.
A hatalmas füleit.
A pihenő kezét.
A kinyújtott nyelvét.
Mellette ott az embert…
Nézem a képet.
Most kinézek itthon az ablakon a kertre: most nem esik.
Nincs mit éppen kiköpni.
Nincs?!
Nézem a képet.
A vízköpő szoborról és Henri Cartier Bressonról.
A kilencvenötéves korában, 2004-ben meghalt francia fotóművészről.
Talán az évvégére a vízköpő szobor már megint látható lesz.
A Notre Dameval együtt…
(Kép: C.C._Dasham)
(ironikus bejegyzés, mégis vedd komolyan…)
Megint választások lesznek.
Most önkormányzati és uniós választások.
Kit válasszak, kire szavazzak?
És miért?!
Természetesen kisvárosunk is „lázban” ég már.
Titokban még a „zOrbán” is itt járt nálunk!
A legnagyobb TITOKBAN!
Csak azok tudtak róla, hogy (gyün) jön, akik: nem sokan voltak (most nem kellett hozniuk még egy embert), de önmaguknak mégis elegen.
Ez egy (olyan) zártkörű dzsembori volt.
Emlékszel arra, amikor a kigyúrt „Kubatov-legények” körül állták-védték a testükkel a fideszes polgármester feleségét, aki népszavazási kezdeményezést akart benyújtani a Nemzeti Választási Irodához és meg akarta előzni az MSZP-és Nyakót? És sikerült neki, aztán elmenekült az újságírók elől, mert nem volt ott akkor semmi látnivaló, minek oda reklám, nem akart ő valójában semmit, de a drága ura és a pártja erre kérte, hát odament kora reggel, aznap nem is kaptak tápot a csirkék!
Nos: így járt itt nálunk a „zOrbán” is!
Persze nem kora reggel, igaz: neki nem kellett megetetni a csirkéit, a birkákat meg mégse bízhatja másra!
Szóval itt járt.
Mert ide kell(ett) már a (z”ekte”) jelenléte.
Korábban ugyanis a kisvárosunk stabil fideszes kisváros volt, de a legutóbbi önkormányzati választáson csúfosan kikaptak: a polgi ment a lecsóba (értsd: fölbuktatták a megyei pénzügyi górénak), sajátjogon egyetlen fideszes sem jutott a képviselőtestületbe, csak a kompenzációs listáról, minden elvitt egy Egyesület!
Most le kellett „jönnie” közénk, hozta a sámliját is.
Meg a mellényét és a kigyúrt fiukat.
A sajátjai közé.
Még az egyik „birka” elszabadul a végén…
Szóval: megint önkormányzati választások lesznek.
Kisvárosunkban is.
Megjelentek az óriás-plakátok is.
Persze nem mindenkinek.
Csak, akinek volt-van annyi „összekuporgatott” pénze.
A kisvárosunkban sem mindegyik jelölt ilyen „takarékos”.
„Csak”, aki mögött ott áll…
Persze csak kisbetűvel.
Hogy ne is (nagyon) látszódjék.
Hogy kilóg a lóláb!
Szóval: négy polgármester, „polgi-jelöltünk” van.
Kettő úgynevezett „ellenzéki”, akik most vezetik a kisvárost, kettő meg „olyan” függetlenszerű.
Akik (most) elhatárolódnak korábbi pártjaiktól, a pártoktól.
Az egyiküket te is „ismered”, emlékszel: ő az, aki a szivárványosnak látta a lefestett-felújított iskolai kerítést.
És azonnal sipákolni kezdett.
Állítólag a gyerekek védelmében.
A másik iskolaigazgatónő.
Aki, amikor 2022. októberében a város lakói tüntettek a tanárokért, behívta a gyerekeket az udvarról: ne is lássák, hogy értük… ő meg elbújt, a függöny mögé.
Na most ő is ott „csápolt” a „sámli” mögött, kijött a függöny mögül.
Gyerekek nem voltak a közelben.
Vajon látta-megnézte a videót a Radnótiból?
Biztosan nem.
De, ha mégis?!
Mire gondolt közben?
Elsírta vajon magát, mint a Törley Kati néni?
Vagy csak arra: „most kellene az ő szavazatuk is”?!
Szóval: választások lesznek!
„Tiszta lappal”, „Tegyük rendbe a várost!” – hirdetik.
Mintha korábban nem ők „uralkodtak” volna évekig, addig nem mondták.
De ne feledd, ők „ugyanazok”.
Nem változtak.
Megint választások lesznek.
Most önkormányzati és uniós választások.
Kit válasszak, kire szavazzak?
És miért?!
Remélem: segítettem…
(A video https://www.youtube.com/watch?v=sNVCrHPgaZE itt nézhető meg!)
(a „szelfiző” gyerekekről)
Nézem a képet.
Vajon te is azt látod, amit én?!
És ha nem?
Akkor sincs semmi baj…
„Szelfiző” gyerekek.
Öten vannak.
Beállnak, belenéznek a „kamerába”, mosolyra húzzák szájukat, csillog a szemük és várják, amint megszólal: „ott repül a kismadár”!
Négyük lábán nincs „kamera”.
Ott és „nekik” minek.
Hisz’ most nem is „ott” vannak!
Valahol szállnak!
Talán már a Vogue Magazine címlapján?!
Hátuk mögött a „Fifth Avenue”?!
Vagy az Avenue des Champs-Élysées?!
Mindegy is: mosolyognak!
Nézem a képet.
Vajon te is azt látod, amit én?!
„Egy igazságtalan társadalomban nincsenek „jó” emberek” – Erdős Virág mondja a mai Népszavában.
„A Földön 7.593.000.000 ember él, a mobiltelefonok száma viszont már 8.485.000.000, azaz 11,7%-kal több mobiltelefon van a Földön, mint ember.”
Minden embernek – nőnek, férfinak, gyereknek – lehetne „strandpapucsa”.
Még sincs.
Sokszor mosoly sincs.
Az arcukon: amikor szomjasok, éheznek, fáznak.
„Az, hogy privát mentőakciókkal és a „szociális érzékenység” legkülönfélébb civil megnyilvánulásaival ki lehet cselezni az elnyomást, ez ma már nemhogy nem evidencia, de nettó önámítás.”
Ezt is Erdős Virág mondja.
„… a rendszernek a keretein belül a szolidaritás minden szelíd gesztusa kétes és kontraproduktív. Aki ételt oszt, aki adományt gyűjt, vagy teszem azt egy jótékonysági aukcióra felajánlja a saját verse kéziratát, az a szenvedést nem megszüntetni akarja, csak elviselhetőbbé tenni.”
Nézem a képet.
Vajon te is azt látod, amit én?!
Gyerekeket.
Akik kicselezik a valóságot.
Akik fricskát mutatnak a „rohadt-korrupt-hazug” világnak.
Akik boldognak mutatják magukat.
Legalább egy szelfi idejéig…
Nézem a képet.
Vajon te is azt látod, amit én?!
És ha nem?
Akkor sincs semmi baj?!
„Ebben a könyvesboltban a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árulunk.”
(Kép: IdeaSpot)
(Az Opéra Garnier-ről)
Nézem a képet.
Párizsból.
A Rue Auber, a Rue Sribe, a Boulevard Haussmann, a Rue Halévy utcák között épült Operaházról.
1989-ben álltam ott.
Éppen, ahonnét a fényképezőgépet elkattintották…
Nézem a képet.
Érzem a lüktetést, hallom a gépkocsik duruzsolását, a tűsarkú cipők ütemes koppanását, a „szabadság” mindent betöltő zsongását.
Akkor „már” egy svájci-belga-magyar vegyesvállalatnál, a Dentalcoop-nál dolgoztam.
Fantasztikus volt!
Csak az eredmény számított, semmi más.
Ha a javaslatom eredményt hozott, akkor az nekem is siker volt.
És mindig, inkább többnyire eredményt hozott!
Bővülést, új és újabb rendelők megnyitását, a bevételek és a profit gyarapodását.
A tulajdonosok megelégedését.
És nekem is azt!
Akkor csak az számított.
Akkoriban már Moszkvában is nyitottunk egy új rendelőt.
Ott is vegyesvállalatként hoztuk létre.
Persze, hogy Párizsba kellett összehívni az igazgatósági ülést – moszkvai javaslatra.
Valahogy én is bekerültem a „zutazó” keretbe.
Az ülés valahol az Avenue de l’Opera-n, egy kávézóban volt.
Én egy órával előbb sétáltam arra …
Nézem a képet.
Ami Párizsban készült.
1989-ben érzem magam.
Negyven éves voltam akkor.
Tele voltam ötletekkel-tervekkel.
Futott velem a világ!
És még Párizs is!
Az első csiga-rák vacsora.
Az este a Moulin Rouge-ben.
Az első sorban ültünk az asztalnál, éppen a színpad előtt, a svájci tulajdonos a feleségével, előttünk – egy kissé megemelve – a színpad, persze a lányok, az egyikük lenyúlt, lekapta a szemüvegemet, azzal táncolt tovább, én attól kezdve csak foltokat láttam; a tulajdonos odahajolt hozzám: „és akkor nyitunk még rendelőt Szombathelyen, Szentgotthárdon, számold ki…”, „de Tamás, éppen most?”
Nézem a képet.
Ami Párizsban készült.
1989-ben érzem magam.
Akkor még nem születtek meg az unokáim.
Most a legidősebb(!) unokám már „jár-röpdös” Párizsba: az Olimpiára készül, ott lesz önkéntes segítő!
Most ő szabad, érezheti magát szabadnak!
Repül(ne) is Párizsba, amint és amikor lehet, egyszer és mindenkorra!
Nézem a képet.
Hogy jutottunk idáig?!
Mikor és mi tört el hirtelen?
Pedig Budapesten is csodás Operaház van!
És milyen igazgatója…
Budapesten is ott az Andrássy út, a Lánchíd, az Alagút, kávézók, éttermek, kerthelységek!
A tavaszi szél vizet áraszt…
És mégse…
Nézem a képet.
Párizsból.
A Rue Auber, a Rue Sribe, a Boulevard Haussmann, a Rue Halévy utcák között épült Operaházról.
1989-ben álltam ott.
Éppen, ahonnét a fényképezőgépet elkattintották…
(Kép: Mayra Torres)
(1963-ból)
Nézem a képet.
A Blaha Lujza térről.
A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.
A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.
Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…
Nézem a képet.
Tavaszodott?
Nyárelő volt?
És mennyi volt éppen az idő, hány óra lehetett?
Az emberek – láthatóan – nyugodtan mentek a dolgukra.
Vajon Kádár már bejelentette a részleges amnesztiát(?): „Az erre vonatkozó törvényerejű rendelet szerint kegyelmet kapnak mindazok, akik a „személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek”, az „ellenforradalmi cselekmények” miatt elítéltek, valamint akik 1957–63 között követtek el államellenes bűncselekményt”.
Akkor már márciuson túl voltak.
Talán már a nehezén is…
Nézem a képet.
1963-ból.
Harmadikos gimis voltam akkor.
A Jóskában.
Már szerelmes is.
Egy szöszi kislányba.
Az osztályból.
A Feneketlen tó partján sétáltunk, a Budai Parkszínpad előtt volt a padunk.
Kora-délutánonként ott üldögéltünk.
A „MI PADUNKON”.
Ott írtam a fogalmazást a „Beszél a fákkal a bús őszi szél”-ről.
A térdemen volt a barna noteszem – abba írtam.
Másnap Vera néni fölszólított.
Utána neki is csillogott a szeme.
Pedig nem voltam „jó” magyarból.
József Attila a következő évben jött.
Őt a „rakodópart alsó kövén” olvasgattuk – összebújva…
Nézem a képet.
1963-ból.
A Fehérvári úton laktunk.
A 36-ban, a negyediken.
Mellettünk laktak Babukáék Bandi bá’-val.
Meg Cézárral, a B törzskönyves, Móricz Zsigmond térnél a Posta előtt talált német juhásszal.
Én jártam vele kutya-iskolába: az alapkiképzést megkapta.
Egyszer, néhány évvel később, amikor megígértem, ha veretlenül, 100 pont feletti átlaggal megnyerjük az NB III.-as kosárlabda bajnokságot a Közgázzal, annyit iszom banketten, amennyi belefér – soha nem ittam korábban, a vidéki meccseinket szegény Bujtor Pista hiába töltögette stikában a Colámba rumot –, úgy berúgtam, taxi vitt hazáig, Cézár éppen lent volt Babukával, én kiszálltam a Taxiból és azonnal kijött belőlem minden, csak Cézár félrehajtott, csodálkozó „pofájára” emlékszem…
Szóval: ott laktunk a Fehérvári úton.
Közel a töltéshez.
A Fehérvári úton akkoriban a szélén futottak a villamossínek, középen volt az autók útja.
Ott is lógtak a villamosokon.
Mindkét oldalon.
Egyszer, egy kocsi parkolt a sínek mellett, az éppen jövő villamosról lesodort valakit.
Aki meghalt.
Kiabálás, aztán szirénázás, aztán csönd.
Nekünk arra nézett az ablakunk.
Akkor láttam először leterítve fekete lepellel egy halott embert…
Nézem a képet.
1963-ból.
Rengetegen az utcán.
Persze: autó alig.
Villamos és busz.
Földalatti.
Meg a gyaloglás.
Bottal, gyerekkel, aktatáskával, ridiküllel.
Vagy támasztják a lámpaoszlopot.
Még nem „ostor-lámpa”-oszlopokat.
Azok majd később épülnek.
Majd húsz év múlva.
Átellenben a „CSEMEGE ÁRUHÁZ”.
A Népstadion nincs a képen.
A Nemzeti sem.
Pedig akkor még megvolt…
Nézem a képet.
1963-ból.
A Blaha Lujza térről.
A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.
A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.
Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…
(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)
„Kedveskéim.. !
Sajnos a május 11-re meghirdetett találkozót el kell halasztani, mivel nem tudom hogy melyik nap kerül sor az ” interjúra „. Azt meg végképp nem szeretném elszalasztani. Holnap megírom a levelet, és el is küldöm Magyar Péternek. Természetesen ti is elolvashatjátok. Mivel nem hiszem hogy lesz ideje az én levélkémet olvasgatni, attól még megkeresem az egyik állomásán, és ” elkapom a grabancát ” 5-6 percre.. 😊😉 Annyi előnyöm van, hogy ismeri az oldalt. Ha gondoljátok, írjatok ti is kérdéseket kommentben. Örülnék neki.” – írta oldalára minap Marika Néni.
Tényleg, mit kérdeznék?
Érdemes lenne kérdezni tőle?
„Kérdezni mindig érdemes” – gondolkodom el, „hiszen már az első válasznál eldől …”.
Tényleg, mit kérdeznék?
Talán ezeket:
Nem kérdeznék többet.
Magyar Péter eddigi „története”, „munkássága”, „magán és közszereplései” azaz „cselekedetei” önmagukért beszélnek.
(az 1968-ból)
Nézem a képet.
Fekete-fehérben.
Akkor (még) minden fekete-fehér volt.
Ma nem az.
Tényleg nem?
Nézem a képet.
Karcos, töredezett is.
1968-ból.
Minden fekete-fehér.
A fények-árnyak.
A tócsák is.
Akkoriban nemcsak a képek, minden fekete-fehér volt.
Barát volt csak és ellenség.
Szocializmus vagy kapitalizmus.
Rosszul emlékezem: akkor – 1968-ban – valami már színesedett.
Akkor indult az „Új gazdasági mechanizmus”.
Rákosi (mégsem) nem jöhetett haza.
Kádár János Komáromban találkozott Dubcek elvtárssal.
Prágában tavasz lett.
Párizsban diáklázadás tör ki.
Gagarin lezuhan a gépével.
Elkezdem az egyetemet…
Nézem a képet.
A kisfiút a biciklijén.
A CA 02 12 rendszámot.
A megállóban álló buszt és már érzem is a gombócot a számban: mindjárt hányingerem lesz a benzin szagától.
Amott egy nyitott ablak, de senki nem áll ott.
A Harminckettesek terén, a bérház második emeletén.
Akkoriban még nem sétáltat senki kutyát a téren.
Se ott, se másutt.
Városban nem dívott kutyát tartani…
Nézem a képet.
1968-ból.
Akkor kezdték meg a Coca-Cola magyarországi gyártását a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai üzemében.
Első „szerelmem” a Bölcső utcában lakott, édesanyja éppen ott dolgozott, hozott haza „mutatóba-kóstolóba”, megkínált vele, de nem kértem, mert alkoholosnak(?) gondoltam.
Abban az évben érettségiztem a „Jóskában”, anyám izgatottan várt otthon a szóbeli után, főzött éppen a konyhában, amikor megérkeztem, kilépett elém, „mondd már, miért nem mondod”, izgatottan törölgette kötényébe a kezét, majdnem sírva fakadt, én gonoszul nem szóltam egy szót se, ahogy apám szokta: nyugodtan levettem a cipőmet, majd ránéztem, „kitűnő”.
Aztán augusztusban „közös internacionalista kötelesség” a „szocializmus védelmére”.
Ősszel az közgáz, sakkozás a zsibongóban, Pach Zsigmond Pál előadáson megajánlja a jelest, Szamarasz Oresztész beszélgetve tanítja a polgazd-ot a Gellért hegyen és kosárlabda edzések…
Nézem a képet.
Fekete-fehérben.
Akkor már nem is volt olyan fekete-fehér.
Zeffirelli Rómeó és Júlia, Fábri A Pál utcai fiúk, Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat – soroljam még?
Könyvek, színdarabok, végeláthatatlan beszélgetések – pezsgés!
Az Illés-együttes: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”, „Amikor én még kissrác voltam”, az Illés klub megnyitása a Fehérvári úton…
Ma színesebb a világunk itt, kis-hazánkban?
Ma alakulnak új klubok vagy inkább megszűnnek?
Ma mi van az „Üvegfal mögött”: színes(ebb) világ?
Azt hiszem nem: megint fekete-fehér…
Nézem a képet.
1968-ból.
A XIX. Olimpia, a mexikói – hisz’ októberben volt – ugrik be hirtelen.
Apámra gondolok, aki Vitray Tomi bá’-val, Szőnyi Jancsi bá’-val „élőben” közvetített Mexikóból.
Ott ismerkedtek meg Vali nénivel, aki korábban operaénekes férjével menekült oda ki a gázkamrák elől, s akinek később Budapesten a Radnóti Razglednicák verses lemezét adtam karácsonyi ajándékba.
Aztán Fenyő Gyuri ugrik be: aki kinn segítette apámékat, majd később a Pénzügykutatóban is dolgozott.
Micsoda év volt!
Pedig az a kép csak egy fekete-fehér, karcos-gyűrött kép.
Nézem a képet.
Fekete-fehérben.
Akkor (még) minden fekete-fehér volt.
Ma nem az.
Tényleg nem?
(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)