Persze nem rögtön, 23-án mentünk le a pincébe, az később történt. Akkor este még mindig csak hárman voltunk otthon. Azt hiszem, akkor este, bár nekünk is volt külön-külön ágyunk, mindhárman együtt aludtunk a nappaliban, anyámék széles ágyában. Ezt mindig nagyon szerettük, különösen, amikor „apu” is otthon volt, reggelente odabújni hozzá: maga volt a mennyország. De most csak hárman voltunk: Csupi volt középen, én az ablak-felöl, ami „apué” volt, anyu meg a másik oldalon. Sokat forgolódtunk, vagy gyorsan aludtunk el, már nem emlékszem, de mi, gyerekek, biztos gyorsan. Anyámat nem hiszem, hogy hamar ledöntötte az álom.
Reggel aztán kezdődött minden elölről: mi randalíroztunk, anyám telefonált, a rádió az ablakban. A furcsa az volt, hogy délelőtt nem mentünk sétálni, pedig minden nap, amikor így voltunk otthon, a délelőtt sétával, vásárlással telt. A Ráth György utca sarkán volt egy zöldséges, anyám mindig ott vett zöldséget, gyümölcsöt, krumplit; alig lehetett elférni a kisboltban: élivel kellett be és kijönni onnan. De nagyon szerettünk odamenni: jutott egy dió vagy egy mogyoró nekünk, gyerekeknek.
De aznap, 24-én, nem mentünk az utcára. Megebédeltünk, aztán lefeküdtünk aludni, persze csak mi, gyerekek, de a nappaliban mindig az ablakban volt a rádió: hol zene bömbölt belőle, hol meg egy hang, hogy nemsokára Nagy Imre fog beszélni. Meg Kádár János. Aztán meg mégis a Szepesi György hangját hallottuk: őt már én is ismeretem, vagyishogy tudtam, hogy ki a csoda, egy riporter, aki mindig meccseket közvetít és kiabál végig, nagyon szerettük hallgatni, olyan volt, mintha látnánk is. Szóval Ő szólalt meg a rádióból, vagy nem is onnan, nem a Bródy Sándor utcából, de mégis Ő beszélt: hogy jó lenne, ha megint a focimeccseken lehetne szurkolni, meg nem kellene balhézni, meg mindjárt itt az olimpia is, az egész sport-társadalom arra készül. Meg ilyesmiket mondott, pedig Ő nem ilyesmikről szokott beszélni.
Egyszer csak csöngettek, rohantunk ki, az előszobába, anyám alig ért utol engem, öcsém csak úgy totyogva rohant: Bandi bá’ állt az ajtóban. Hurrá, kiáltottuk, Babuka is jön, kérdeztük izgatottan, mert Babukát nagyon szerettük, mindig volt valami csokiféle a ridiküljében. Nem, most csak én jöttem, mondta Bandi bá’, de engedjetek már be. Bejött, gyorsan becsukta az ajtót, levette a kabátját, katonai egyenruhában volt: már nem jutottam vissza a laktanyába, nem engedtek be, mondta és lehuppant egy székre. Menjetek játszani, szólt ránk anyám, hagyjatok beszélgetni Bandi bá’-val. Megpusziltuk, majd mi berongyoltunk a nappaliba, ők meg kiültek a konyhába.
Még aznap este megérkezett apánk, úgyhogy aznap éjjel már öten aludtunk: mi az ágyainkban, anyámék az övékében, Bandi bá’ meg kinn, a cselédszobában. Aznap még nem kellett lemennünk a pincébe, az óvóhelyre.
De akkor már minden olyan furcsa, szokatlan volt. Lehet, hogy csak most gondolom így. 60 évvel később, de azt hiszem, már akkor is furcsa volt: Bandi bá’ nem szokott ott aludni nálunk, különösen nem egyedül, Babuka nélkül.

2016. 10. 21.

Még nem voltam 7 éves se. Apám éppen külföldre ment a munkája (a DIVSZ gazdasági igazgatója volt) miatt, Bécsbe kellett utaznia, anyámmal és öcsémmel voltunk otthon a Déli pályaudvarhoz közeli lakásban. Hatalmas lakás volt, (lehet, hogy csak azért, mert én kicsi voltam akkor még) persze nem a miénk, a DIVSZ-é volt Igazi budai, nagypolgári lakás volt: a három szoba mellé, a konyha mögé még egy „cselédszobát” is építettek. Az ötemeletes ház harmadik emeletén laktunk, pont a lépcsőház túloldalán, a nyitott körfolyosó végén. Mindig a fal mellett igyekeztem menni, mert féltem lenézni a belső udvarra. A kövezett udvaron egy nagy poroló állt, sokat ugráltunk alatta és rajta is, a házmester bácsi (vagy néni, már nem emlékszem) emiatt sokat kiabált velünk. A gangon haladót, végig-körben, díszes, inkább még csicsásnak is mondható vaskorlát védte. Egyszer be is akadt a kantáros nadrágom, de nem szakadt el, hanem odarántotta a fejemet a korláthoz, úgy fölvágta a homlokomat a halántékomnál, hogy össze is kellett varratni. De ez, talán félévvel később történhetett.
Szóval, hárman voltunk csak otthon. Ilyenkor anyám mindig idegesebb volt a kelleténél, meg persze mi is jobban randalíroztunk. A lukas zoknikból – egymásba göngyölve azokat – összemesterkedtünk egy rongylabdát, és az egész falat beborító (mert a gyerekszobával közösre volt építve) cserépkályha előtt, azzal fociztunk. De öcsém még alig múlt három éves, úgyhogy ő csak sikongott, meg ide-oda futkározott, foci címen. Elég meleg lehetett, mert anyám kinyitotta a nagyszoba ablakát, az a Greguss utcára nézett. Egy idő múlva azt vettem észre, hogy anyám, még a szokottnál is ingerültebben szól ránk, de mi rá se hederítettünk. Csupi öcsém tovább sikítozott, én meg tovább rugdostam a gólokat: hol az egyik falhoz, hol meg a másik kapuba, a függönyre. Persze nekünk – apám munkája miatt – telefonunk is volt, ami aznap sokat csöngött. Ez nekem csak most tűnik föl, akkor csak az volt furcsa, hogy anyám mennyit szaladgál be a konyhából a nappaliba, ahol a telefonunk volt. Egy idő múlva a kisasztalt odahúzta az ablakhoz, a másik asztalról átrakta a rádiónkat – aminek három billentyűje, meg két nagy gombja is volt, amit szerettünk csavargatni – és felhangosította. Nem értettük, hogy ezt miért csinálja, hiszen a rádióban hol zene szólt, hol meg egy hang azt mondta, hogy a tüntetést nem engedélyezik. Aztán meg azt, hogy engedélyezik. Majd megint szólt a zene. És ez így ment, egész nap.
Apám meg nem volt itthon.
Másnap, vagy harmadnap jött haza, nem maradt kinn, pedig a Kongresszus vagy valami más miatt fontos lett volna, de Ő hazajött. Nem maradt kinn…
Aztán együtt, az egész család, meg a ház többi lakója is, leköltözött a pincébe.

2016. 10. 20.