2019. augusztus hónap bejegyzései

A JÁTSZÓTÉREN…

A harmadik kör lefutása után a nagypapa elengedte az unokája kezét és szuszogva leült a kerítés előtti padra. A négy és féléves kisfiú elfutott a hintához, majd odakuporodott a hinta körül trécselő többi kisgyerekhez. Egyszer csak az egyik, a fején hátul lófarokba összefogott, szőkehajú kislány fölpattant és nevetgélve, ugrándozva odaszaladt a padhoz és megszólította a nagypapát: Téged, hogy hívnak? A nagypapa először nem értette, hogy tényleg neki szól-e a kérdés, ezért lopva körülnézett, de mert senkit nem talált maga körül határozottan válaszolt: Rádi György vagyok, a Krisztián nagypapája, és téged hogyan szólíthatlak? A kislány egyik lábáról a másikra állt, ujjaival összefogta kis szoknyáját, kicsit jobbra-balra billegtette a derekát, majd kicsit hadarva, mégis érthetően válaszolt: Bari Lili vagyok, itt lakunk abban a nagy házban; és most kivel vagy itt lenn a játszótéren? – folytatta a beszélgetést a nagypapa, mire azonnal jött a válasz: a Bari Andival, az anyukámmal, csak ő most elment megnézni az új ruhámat a Valival, úgyhogy most a Lajos bácsi vigyáz rám; közben mosolyogva izgett-mozgott tovább. Szép neved van – mondta a nagypapa. Nekem is van nagypapám, nem is egy, hanem kettő – vette föl a beszélgetés fonalát a szőke kislány, akinek a haja hátul lófarokba volt összefonva; csak ők vidéken vannak most, ugye szép a hajam, kibontom, egészen a popsimig leér – és már hozzá is fogott kibontani a haját. Nagyon szép, így is látom – válaszolta a nagypapa, miközben kisunokája is odalépett hozzájuk hallgatni a beszélgetést. Jó, akkor szia – csicseregte a szőke, hátul lófarokba összefogott hajú kislány és már ott se volt. Ő a Lili – mondta kicsit rekedten a kisunoka és már szaladt ő is Lili után.

De jó nekik – suttogta magának a nagypapa és mosolyogva utánuk nézett…

  1. 08. 15.csütörtök

HÁZI FELADAT…

„A példaképem” címmel írjatok holnapra rövid fogalmazást – mondta az osztályfőnök, majd becsukta a naplót, egy „sziasztok”-kal elköszönt.

Másnap mindenki fegyelmezetten ült a helyén és várta az ofőt, hogy kit szólít majd föl fölolvasásra. Általában egy gyereket választott csak ki, aki fölolvasta a fogalmazását és aztán azt megbeszélték. Kőrösi Gyuri – halljuk az érces, szigorú hangot; egy kis moraj hullámzik végig a padsorok között, mert Gyuri, aki nálunk sokkal nagyobb, testesebb, már „igazi felnőtt férfi”, nem a pontos és választékos írásairól, megszólalásairól híres. „Nekem Toldi Miklós a példaképem, mert „bikaerős ultramaszkulin, verekedős, indulatos” és az indulatait nyugodtan szabadjára engedő,magyar férfiember, aki „odabasz”, amikor kell, mert ütni is kell tudni és akarni, nem „nyámnyilákolni”, nekem nagyon tetszik, ilyen akarok lenni, ilyen leszek és ilyen vagyok én is.” – fejezte be és leült a helyére. Az osztályban a csöndet sem lehetett hallani, mindenki szemlesütve babrált a padján. Gyurit mindenki szerette, egyszer Gyuri egy osztálykiránduláson Siklóson oroszlánként védte osztálytárasait, mert azt hitte, hogy a siklósi srácok a lányainkat lerohanják, de aztán szerencsére nem lett belőle nagyobb galiba. És most mindenki arra gondolt, hogy a Gyuri azt írta meg, amit gondolt, és azt jól, és az nagyon jó, hogy leírta és elmondta. Csak mégis…

Akkor most te, Pista – hasított a levegőbe az ofő hangja, olvasd föl te is. „Nekem Radnóti Miklós, a magyar-zsidó költő, aki nem tudhatta, „hogy másnak mit jelent e tájék”, neki szülőhazát, „messzeringó” gyerekkort, akinek teste végül nem e földben süppedt el, de aki még ott is, még akkor is írta a „Razglednicák”-at a hitveséhez, hogy „… szememre belülről lebbensz, így vetít az elme;/ valóság voltál, álom lettél újra.”, és ez olyan szép és emberi, és „ha kell, zuhanó lángok közt varázslom/ majd át magam, de mégis visszatérek.”, de nem tért vissza. Gondolkodó, érző ember volt, ilyen akarok én lenni” – szólt Pista és leült. Pista és Gyuri jóbarátok voltak, miközben Pista egészen másképp nézett a világra, de ez egyiküket sem, az osztályt sem zavarta: mindketten az osztály, a közösség kedvelt tagjai voltak…

Ki akarja még fölolvasni? – kérdezte az ofő. Jelentkeztem, tudtam – jött tőle a válasz, akkor mondd! „Nekem az apám! – krákogtam az osztály felé az utolsó padból; nekem az apám, aki nem volt költő, se hadvezér, se hős; aki nem forgatta meg a világot, de nem is dúlta föl; aki midig itt van mellettem; akivel olyan jó beszélgetni az életről, a szerelemről; aki nem szereti a lebbencs-levest, mert ott, a „táborban” annak csúfolt löttyöt kaptak mindig és tífuszt, és mégis hazajött és azóta is próbálja megérteni – és megértetni velem – azt, ami megérthetetlen és talán megismételhetetlen is; és én is úgy szeretek élni, olyan akarok lenni, mint ő” – ültem le végül.

Mindez a múlt században, annak is a ’60-as éveiben történ(hetet)t. Akkor és ott a példaképek mást jelentettek: nem volt hátsó-jelentése és értelme se Toldinak, se Radnótinak, talán még a lebbencs-levesnek sem.

Neked ma ki a példaképed? – tenném föl a kérdést, de inkább nem teszem…

 

  1. 08. 13. kedd

 

HÍVÁSOK…

 

  1. Szijjártó Péter külügyminiszter azonnal fölhívta telefonon Kenderesi Tamást (úszó, aki a VB-én Dél-Koreában egy éjszakai mulatóban…) és minden segítséget megígért neki;
  2. Pintér Sándor belügyminiszter azonnal fölhívta Rézműves Benjámin Dánielt (szatmári cigány bölcsészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatóját, aki rendszeresen ír kisebbségpolitikáról és roma politikai reprezentációról és akit egy kopasz rasszista indítékkal lefejelt…) és minden segítséget megígért neki.

Ja: Pintér nem telefonált!

  1. 08. 12.hétfő

MAGYARORSZÁG 2019.

„A nemzetállamoké, kizárólag a keresztény Európáé a jövő, abban kell gondolkodnunk, nem az internacionalizmusban” – mondta mindent szót hangsúlyozva a politikus és dörgő, ütemes taps volt a válasz. „És vissza kell utasítanunk minden olyan vádat, hogy ez náci beszéd, még ha azt a Pápa mondja is” – folytatta zsebre dugott kézzel, föl sem nézve a papírból.
Mi nem vagyunk nácik, ezt csak az ellenségeink monggyák ránk! – üvöltötte kidagadt erekkel a nyakán; „azér’ mert magyarnak, különbnek tarcsuk lényegünket, mert mi különbek is vagyunk mindenkinél, és mert édes Erdélyt, Triesztet még most is a miénknek akarjuk, mert ami a miénk az a miénk, van az az identitásunk is, ami a legjobb a világon, mert mi magyarok vagyunk, bár még sokan vannak idegenek is köztünk: arabok, cigányok, buzik is, de már nem sokáig, mert azok nem mi vagyunk, azoknak semmi helyük itt; és ha így gondolkodok, akkor mi van?!” és köpött egy nagyot a kocsmában.
És menekül már a szivárvány-táskás lány, a barnább-bőrű sétáló fiú; a menekülteket egy éjszakára befogadó fogadós.
A magyar zsidók éjszaka sokáig forgolódnak az ágyukban: biztos a nagy meleg miatt…
2019. 08. 11. vasárnap

LUJZA ÉS JENŐ (utánzat)

 

  • Jenő, mi ez a bűz?
  • Bűz? Tényleg.
  • Te Jenő, biztos nem vagy hozzászokva a „minőségi” zöldséghez.
  • Lujza, ezt most miért mondod, hogy jön ide a bűzhöz?
  • Jenő, te nem olvasol internetes híreket? Azt írják, hogy nyilatkozott „a szakértő” és azt mondta, hogy a magyarok rászoktak a minőségi zöldségre és ezért ment föl 30%-kal a zöldségek ára és ez jó, mert ebből lehet fizetni a „horror-bérű” napszámosokat és ez is jó, mert akkor ők is tudnak venni minőségi zöldséget és az majd tovább emeli az árakat és az jó, mert akkor lehet majd robotizálni és akkor nem kell majd fizetni a napszámosok horrorisztikus bérét és akkor ők nem vesznek majd minőségi zöldséget és akkor csökken majd a minőségi zöldségek ára is.
  • Lujza, ez egy nagy marhaság, de hogyan függ ez össze a bűzzel?
  • Jenő, biztosan elcsaptad a gyomrodat és…
  • Lujza! Egész Budapesten, sőt Pest megyében érezni a bűzt, csak nem gondolod, hogy az én gyomromtól?!
  • Jenő, én nem gondolom, de érzem: nem kéne szólnunk a Gulyás Gergelynek, a Miniszterelnökséget vezető miniszternek?
  • Aztán miért kellene pont neki szólnunk?
  • Mert ő legalább mindent olyan szépen megmagyaráz és megindokol: lehet, hogy nincs is bűz, csak mi érezzük?
  • Lujza, ki az a „mi”?
  • Hát a bal meg liberális ellenség, de várjál csak Jenő, most jut eszembe: jesszusom, lehet, hogy már megszállták az országunkat?!
  • Lujza, kik szállták volna meg az országunkat?
  • Hát a migránsok, mert azt írja az internetes portál, hogy azok büdösek és nem is éheztetik őket a határon, csak nem szeretik a magyar minőségi zöldséget, pedig azt kapnak dögivel.
  • Lujza! Nem büdösek! Ez hazugság: mi is büdösek vagyunk, amikor izzadtan érkezünk valahová és nem engednek megfürdeni.
  • És miért nem engedik fürdeni őket?
  • Mert sokba kerül a víz!
  • De Jenő, azt írja az internet, hogy az Unió sok pénzt adott Magyarországnak, hogy segítse az ide érkezetteket integrálódni és abból a pénzből még egy fityinget se költött a kormányunk erre, akkor mire költötte azt a sok pénzt?
  • Lujza, nem tudom, de biztos lett helye annak a pénznek.
  • Te Jenő: nem lehet, hogy a Századvégnek adták, hogy kutassa meg a migránsok szagát és aztán írja is meg egy tanulmányban?
  • Lehet, Lujza, lehet.
  • Jenő, tényleg Európa legstabilabb országa a miénk?
  • Ha te mondod.
  • Nem én mondom, az internet írja, de most kezdek izgulni.
  • Miért izgulsz, Lujza?
  • Mert Szécsény városában minden fideszes képviselő kilépett a Fideszből! Jenő: nem lesz ebből baj?
  • Milyen baj lenne?
  • Hát lecsökken a stabilitásunk.
  • Lujza, ettől nem fog csökkenni.
  • Jenő, ugye te nem „szivárványos táskát” veszel nekem a szülinapomra?
  • Nem azt fogok.
  • Akkor jó, mert nem akarom, hogy engem is megverjenek a kopaszok Bényén a táncparketten, mint azt a lányt meg a barátja nagypapáját, mert aztán nem tudok majd éjjel nyugodtan aludni.
  • Mellettem tudsz majd, Lujza!
  • Jenő, akkor inkább meccsre menjünk!
  • Lujza, miért mennénk mi meccsre?
  • A statisztika miatt! Azt írja az internet, hogy „lassan több a szponzora a Puskás Akadémiának, mint a nézője”, ugye mi nem szponzoráljuk a Puskás Akadémiát?
  • De igen, Lujza: mi szponzoráljuk!
  • Ezt még nem is mondtad Jenő, azt hittem, minden pénzt a minőségi zöldségre költünk! Hogyan szponzoráljuk a Puskás Akadémiát: csekken?
  • Nem, az adónkból!
  • És jó ez nekünk, Jenő?
  • Nem jó.
  • Értem, Jenő.
  • Én már nem értem, Lujza, nem értem…
  • Nyugodj meg Jenő, ne idegeskedj: nem is olyan nagy a bűz…
  1. 08. 10.szombat

A KERTBEN…

A nap bágyadtan lesett ki a felhők mögül, „ma nem sütök olyan melegen” – gondolta. Az öregember, mintha kitalálta volna tervét, kiült a kertbe, a hintaszéket egy kicsit megbillentette, öléből kivette a legújabb Baranyi kötetet, belelapozott, majd ugyanoda visszaejtette. Fölemelte a fejét: nézte az enyhén mozgó zöld leveleket, hallgatta a szellő susogását és képzelgései elrepítették a kertből.

„Katonának nem kell a fejét törnie. Az ember egyszerűen engedelmeskedik a parancsnak, és vagy életben marad, vagy meghal, de minden magától megoldódik. Könnyebb élni valamilyen rendszer alatt, mint ellene harcolni.” – ugrott be Hemingwaytől (az Akiért a harang szól-ból), mert még mindig a tegnapi baráti látogatás vitája foglalkoztatta, az nem hagyta nyugodni. Ahogyan korábban – ezeken a találkozókon ugyanis mindig –, most is ő volt a kezdeményező, a téma megfogalmazója, és mint általában, fölvetése provokatív, meghökkentő volt. Arról beszélt, hogy valaki – egy másik társaságban – letromfolta, mert állandóan elégedetlen, nincs kibékülve az életével, írásaiban, megszólalásaiban csak a problémákkal, a politikával foglalkozik, miközben annyi szép és jó van a világban, csak észre kéne vennie. Én, marha meg nem veszek tudomást róla, hát élet ez – kérdezte most is magától a tegnapi megválaszolatlanul maradt kérdést.

Mégis kisüt? – pillantott az égre a csöndben; majd kiderül, mosolyodott el magában; ő legalább próbálkozik, én meg itt ülök terpeszkedve és csak morfondírozok, folytatta magában a dohogást. Tegnap is megmorogták a többiek: hülyeség és nagyképűség a világ fájdalmát cipelni, hisz’ az élet rövid, úgysem tudsz változtatni rajta, élvezd ki, használd ki minden percét, unokázz, menj színházba! De éppen ez az – válaszolta tegnap, az unokáimmal mi lesz? Egy pillanatra akkor csönd lett: az már a gyerekeid gondja, majd ők megoldják!

„Így vagy úgy – egy embernek önmagában semmi esélye sincs.” – bukkan föl megint Hemingway, „önmagában”?, dörmögi egyre bosszúsabban, hiszen éppen ez az: akkor kapok örömöt, amikor adok is; amikor nekik jó, akkor jó nekem is, hát akkor?! Ez tényleg egy pillanat, nem tart soká: de mi lesz utána, mi lesz akkor velük, amikor már nem vagy ott, nem lököd őket, vigyázva rájuk a hintán, nem futkosol velük lihegve, de mosolyogva; amikor igaznak hazudják nekik a hamisat, a kétszerkettőt mintegy ötnek mondják; amikor a „kezed járjon, ne a szád”, a „fogadd el, úgy, ahogy van, csak ne gondolkodj”, azt tanítják; amikor mindenki ellenség lett, aki nem állt be a sorba.

Lökött egyet a lábával, a hintaszék hátrabillent majd előre, a könyv az öléből előbb hátra, majd előrecsúszott a combjára: lassan megállt az ölében, ahogyan megállt a hintaszék is…

2019. 08. 09. péntek

PILLANATKÉP

Rozzant kerekesszékében Colát iszik,

melegpár kézen fogva vezet egy picit,

és hajléktalan gyűrött könyvvel kezében

sárga fűbe dőlve, horkanva aluszik.

 

Suhanc botja suhint, Cola messze röpül,

pici sivít, a pár rohan kövek elől,

a gumibot lecsap, álomszilánk repül,

bilincs csattan… a könyv taposva szétterül.

 

  1. 08. 07. szerda

KETTÉOSZTOTT ORSZÁG…

Apuuu – szól a gyerek az apjához, a Híradóban azt mondja a Bakondi Gyuri bácsi, hogy „fokozódott a migránsok aktivitása az elmúlt időszakban a szerb határszakaszon”, akkor most „MI” veszélyben vagyunk?

Az apa hallgat, de abbahagyja az okos-telefonja nyomkodását, fölemeli a fejét, agyában cikáznak a gondolatok: most mit mondjak, nem érti majd a gyerek; ha az igazat mondom, hogy ez úgy fa@ság, ahogy, még a végén eljár a szája az iskolában, aztán megnézheti magát, de valamit csak kell mondanom – morfondíroz magában.

Veszélyben vagyunk? – jön újra a kérdés, az apa elszántan válaszol: miért lennénk veszélyben?, hát mer’ „ŐK” idejönnek és akkor nagy baj lesz, mondd apu, kik azok az „ŐK”?!

Az apának mindene viszket, elkezd vakaródzni, várjál, hozok egy kávét – mondja és kimegy a konyhába, beönti a kávét a kiöntőbe, azt berakja a mikróba, megvárja a csilingelést, akkor kiveszi, a kávét beönti a csészéjébe, kis tejszínnel „színesíti”, majd visszacammog a szobába. A gyerek ránéz, miközben a háttérben zúg a tv, na? – kérdi újfent.

Tudod az „ŐK”, az nem pontos kifejezés, mert „ŐK” is sokfélék, ahogyan „MI” is; vannak köztünk is, meg köztük olyanok, akik…; de apu, ez nem érdekel, ez olyan rizsa – szól közbe a gyerek, most féljek vagy ne féljek? – gyorsítja fel a beszélgetés ritmusát. Akkor ne félj! – nyögi ki magából az apa, de érzi, ez így nem lesz elég. De az nem úgy van – folytatja a gyerek, ha nem készülünk föl ellenük, akkor késő lesz, amikor ideérnek: jobb félni, mint aztán megijedni – és belenéz apja szemébe. Miért, akkor mi lesz, ha ideérnek? – kérdez vissza az apa; jaj, apa, ezt se tudod, mindenki erről beszél, hogy például a kereszténységünket…; – de fiam, te és én nem is vagyunk keresztények, meg nem is gyakoroljuk a vallást – próbálkozik megint az apa; jó, de anyát bántani fogják, meg lövöldözni is fognak, meg minden – hagyja abba hirtelen, mert a tv-ben is abbamarad a Bakondi.

Csönd lesz.

Az apa szájához emeli a kávéját és szürcsölni kezdi. Keserű – állapítja meg magában, de nincs kedve kimenni cukorért.

„MI” vagy „ŐK” zakatol benne, „MI” vagy „ŐK”, hogy lesz ebből „MINDENKI”…

2019.08. 04. vasárnap

STAFÉTA (14.) A morgolódó emberségről …

Beszélgetni kell Velük.

Nagyon sokat beszélgetni.

Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.

Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

 

  • Papa, olyan régen beszélgettünk.
  • De most végre tudunk, kis-unokám!
  • Annyi mindenről kéne pedig…
  • Kezdjünk hozzá…
  • Most szünet van az isiben, de sokat találkozunk a többiekkel.
  • És olyankor mit csináltok?
  • Beszélgetünk, sétálunk, este elmegyünk egyet lógni, tökjó az egész.
  • És beszélgettek is, vagy csak lógtok?
  • Mindig van valami: most például az kérdezte a Zsófi, hogy nálunk is olyan morgósak, elégedetlenek-e az ősök, mint nála.
  • És, Te mit feleltél?
  • Hallgattam, aztán elgondolkodam
  • Az jó, s jutottál valamire?
  • Nem is tudom, nálunk is sok a veszekedés, néha kiabálás, de azért nagyon jó otthon a hangulat: apu amikor hazajön, és nem ül a számítógéphez rögtön, elmondja anyunak, hogy mi történt odabenn, anyu meg a konyhából válaszolgat neki, aztán a vacsi közben is megy a csevegés.
  • Zsófi ilyenről nem mesélt?
  • A Zsófi apukája most keres munkát, mert megszünt a munkahelye, az anyukája meg ápoló-nővér, sokat panaszkodik, meg náluk lakik a nagyijuk is.
  • Nem lehet egyszerű nekik.
  • De apu is sokat morog, hogy nem hallgatják meg, amit javasolni akar, hogy az nem illik bele a „kocepcióba”, meg ilyesmi.
  • És anyád olyankor mit felel neki?
  • Hogy ne morogj mindig, nézd a dolgok szép oldalát: papa, mi a dolgok szép oldala?
  • Hogy van munkája, meg szereti amunkáját, meg ott vagy Te is neki.
  • Ezt értem, de hogy lehet egy dolognak egyszerre szép és nem szép oldala?
  • Ez jó kérdés, kisunokám, ez jó: mert minden attól függ, merről nézzük!
  • Ezt nem értem, papa.
  • A dolgokat sokfelöl is nézheted: elölről, hátulról; a nappal szemben is; közelrő vagy távolról, olyankor mást és mást veszel észre.
  •  
  • Meg olyan is van, hogy csak valamit akarsz látni, s csak azt veszed észre, amit akarsz, mást nem.
  • Igen, akkor nem is lehet tudni, hogy valójában milyenek?
  • Hű, nem ide akartam kilyukadni, amit látsz, azt Te látod, ha más nézné, nem biztos, hogy ugyanazt látná, ebben igazad van!
  • Jaj, ez nagyon nehéz nekem.
  • Szóval: akinek van munkája, pénzt keres, az emiatt elégedett és boldog (is) lehet; nekem itt vagy Te, kisunokám, van nyugdíjam, lakásom, akár én is lehetnék boldog, elégedett ember.
  • És nem vagy az?
  • Nem! Elégedetlen vagyok, sőt morgós! Valaki azt írta: „ … az előrelépéshez egyenesen elengedhetetlen, hogy kellő irritáció, frusztráltság és elégedetlenség legyen bennünk, másképp egy helyben toporognánk.”.
  • Mi az a irritáció meg frusztráltság?
  • Hogy valami ingerel, nem hagy nyugodni, csalódott leszel, esetleg csüggedt. De ha olyankor legyőzöd a csüggedésedet, harcolsz ellene, akkor…
  • De papa, harcolni, én?
  • jaj, ezt csak úgy mondtam: Neked „csak” el kell gondolkodnod rajta, észre kell venned, szóvá kel tenned: de látom, ezt is teszed!
  • Papa, jó veled beszélgetni.
  • Veled is, kisunokám, Veled is…
  1. 08. 02.péntek