Rohanunk. Közben ömlenek ránk a hírek. Élni is akarunk. Ismerni, megismerni minél többet. Hát szelektálunk: kevesebbet mélázunk, kevesebbet állunk meg, kevesebbet emeljük föl a fejünk, hogy körül nézzünk. kevesebbet (is) gondolkodunk.
Keveset olvasunk. Azt is felületesen tesszük. A hosszabbakat, az elemzőket (általában) ki is hagyjuk. Nincs elég időnk.
És dühöngünk. Mert nem értjük. Miközben anélkül, a „megértés nélkül” nem is mehet.
Pedig mindig van választás!
Most például az, hogy tovább olvasod-e ezt a bejegyzést. Ami máris hosszabb annál, amit rám szántál. Nem is humoros. Nem is bombasztikus. Aztán én nem is vagyok valaki: nem ígérhetek békét, sem rezsicsökkentést, nyugdíjkiegészítést sem, nem rúgom már a labdát sem úgy, mint a „zaranylábúak”,
Mégis.
Megint a kezembe került egy vers, egy Baranyi Ferenc vers. Nem ma írta. Mégis. Olvasd el, egy pillanatra tedd le a kezedből a sörös kriglit, még a meccs sem kezdődött el. Rajta. Ízleld minden szavát. Aztán … nem bánom, menj vissza a tv elé…
BARANYI FERENC
SZÓ, SZÓ, SZÓ
„Hanem legyen a ti beszédetek: úgy, úgy;
nem, nem; ami pedig ezen felül vagyon,
a gonosztól vagyon.”
(Máté evangéliuma 5,37)
Őrült rendszer, de van benne beszéd:
a képviselő kertel össze-vissza,
a pap acsarkodón hirdet igét –
vicsorogni birkáit megtanítja.
A kormány is verbálisan igéz,
tagjainak rugóra jár a szája,
szökőárban is fújják: „Semmi vész!
Naszádunk száll! A kontinens csodálja!”
Értetlenül feszengnek a szavak:
nem azt közlik, amit jelentenek –
boldog amelyik szorul a szájban.
Mert szűz csupán kiejtetlen marad,
ezért a szem forog a nyelv helyett
s mélyén tűzvészt idéző gyertyaláng van.
- 10. 11. kedd kétszáz-huszonnyolcadik nap