Mondom magamban: „megnézem má’, mit is ír a hogy is hívják” oldal, a BELSŐ-PESTI TANKERÜLETI KÖZPONT oldal, mégse járja, hogy őket – nem nézem meg, a véleményüket nem hallgatom meg; nosza és már ott is vagyok, nem másutt, azon az oldalon, ami szerintem a „nem gondolkodom, viszont szó nélkül végrehajtom” emberek oldala; hátha majd megtudok valamit az elbocsájtó levelek indokairól; amiből majd én is, mások is érteni fogunk és amit idézünk, hivatkozunk majd, mert így sportszerű és demokratikus.
„Az iskola dolga, hogy megtaníttassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.” (Szent-Györgyi Albert) – ugrik föl a címlap, ami rögvest gondolkozásra késztet: hisz’ tényleg, már ebből is kiderül, ezér’ írták a „kirúgó-leveleket”, hogy a diákok megtanulják, hogyan szerezzék meg a „kiállás-tudás iránti étvágyukat”; megszeressék az értelmes célért küzdés örömét; mert ki kell állni a tanáraikért; a saját bőrükön kell megtapasztalni a kiállásuk „rózsa-tövis szúrásait”; ez tényleg a tudás iránt étvágy(uk) fölkeltése, hogy a francba nem gondoltam erre?!
Gyerünk tovább – morgom magamnak és már a „Hírek” oldalt böngészem, keresem a leveleket, a híreket a reakciókról, a magyarázó-indoklást és rögtön az első hírben megtalálom: „A magyar népmese napja” volt nemrég, Benedek Elek szülinapja és már meg is van „A SZÁRNYAS KIRÁLYFI” mese: „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán…”
Aztán mégis dühös leszek, hogy talán megint nem lesz szép a mese vége: a rossz mégse fogja elnyerni méltó büntetését, a jó megint csak…
És akkor – hogy-hogy nem – fölugrik egy kép és megnyugszom hirtelen.
- 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap
(Kép: Memento Park)