(150.)

LESZEDTÜK…

„Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák,

s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.”

Ady Endre: Sírás és panaszkodás

 

Leszedtük a díszeket, a díszkivilágító égő-láncokat kint is, bent is: ennek is vége lett, már a hetvenkettediknek. Thessza végig ugrált körülöttünk, így „segített”, most már mi is, ő is benn vagyunk a szobában, elraktuk a díszeket: már csak a fejünkben sokasodnak az emlék-élmények; Thessza ledőlt a lábamhoz, én írni kezdek.

 

Jövőre „minden” ugyanígy lesz vajon?!

 

Meglátjuk, ha megéljük. Annyi mindent megéltünk már, mi magyar „ezerévesek”! Akik „imádtunk” vándorolni, hogyan is írta Ady: „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza”. Az a „komp”, amit „hídnak” hazudtak mindig! Most megint kezdik, a „templomból jövő, homárevő” kezdi … Annak idején a „mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok?” – szólt Ady kérdése. Szólhatna ma is! Csak ma a szónok nem „Athén fórumán” szónokol, az ma nem divat, ma megint füstös szobákban valahol „négy-öt magyar összehajol” egy karácsonyi vacsora fölött „S kicsordul gúnyos fájdalmukból/ Egy ifju-ősi könny, magyar könny:/ Miért is?” és a „díszes vendég” szónokká válik hirtelen, a könny eltűnik a szemekből, csak pára marad, de ez már egészen más pára, nem is pára, inkább a mámor-gőz (csillogó ragyogása) fáradt kipárolgása. Mert a szónok megint utat mutat, „új” utat; megint feladatot ad, új feladatot, hogy „regionális középhatalmi státuszt érjen el” Közép-Európán belül a magyar; „összekapcsoltságon alapuló modell” kell, ami megment majd minket; „Magyarországnak ki kell maradnia a blokkosodásból”, azaz nehogymá’ a halódó nyugathoz kössük kompunkat, nem vagyunk mi híd oda, ugyan má’; nekünk „a fokozott állami szerepvállalás a fejlesztésekben, a befektetés- és vállalkozásösztönző adórendszer kialakításában” politikája kell; hogyan is mondta korábban, új középosztály kell a magyarnak, mindegy milyen áron és hogyan, csak épüljön ki, gazdagodjon – persze ehhez segítség kell, az állam, a köz segítsége – ha akarja, ha nem – bármi áron is, árokba taszítottak sokasága, az egészségügy az oktatás lezüllesztése révén.

 

Thessza rám néz, érzi: „valami megint nem stimmel a gazdinál, az utóbbi időben egyre gyakrabban nem stimmel, mi lehet vele? Inkább játszana velem, simogathatna, az neki is jobb lenne, mert a keze olyan jó meleg, amikor azt a fehér foltomat borzolgatja, olyankor nyugodtan becsukhatom a szememet, a fülemet, csak a simit érzem olyankor, hát miért nem ez van mindig?”

 

Idén „minden” ugyanígy lesz vajon?!

 

„És utána, mint a zápor

Jön a többi könny:

Miért is, miért is, miért is?

S nincs vége könnynek és miértnek.

Fölöttük hahota köszön,

Hahotája, akik nem értnek

S akik sohase kérdik s kérdték:

Miért is?”

 

Leszedtük a díszeket, a díszkivilágító égő-láncokat kint is, bent is: ennek is vége lett, már a hetvenkettediknek. Thessza végig ugrált körülöttünk, így „segített”, most már mi is, ő is benn vagyunk a szobában, elraktuk a díszeket: már csak a fejünkben sokasodnak az emlék-élmények…

 

2023. 01. 07. szombat