2022. december hónap bejegyzései

ÚJÉV-KÖSZÖNTŐ KESERÉDES CSEVERÉSZÉS MÉG AZ ÓÉVBEN…

  • Látom írogatsz…
  • Mint mindig…
  • Aztán miről?
  • Amit látok, olvasok, hallok, gondolok: csak arról.
  • Fölösleges.
  • Ez maradt.
  • Ez ma már semmit sem ér…
  • Hátha mégis…
  • Akkor is megy minden tovább a maga útján.
  • Lehet, de mégis…
  • Nem is olvassák.
  • De igen.
  • És?
  • Elgondolkodnak.
  • És értenek is?
  • Talán, ha nem, vitatják…
  • És van véleményük is?
  • Persze.
  • Meg is írják?
  • Nem mindig.
  • Ez ma módi, csak ez.
  • Tudom.
  • Ők is tudják?
  • Tudják.
  • És?
  • Morognak.
  • Hehe – ma már az sem elég!
  • Jól van, hát akkor?
  • Ígérj!
  • Mit?
  • Hogy jobb lesz.
  • Mikor?
  • Nemsoká’.
  • Hazudjak?
  • Ha az kell!
  • Fessek szivárványt az égre?
  • Ha azt is igénylik?!
  • Írjam, hogy Győzike, Tóth Gabi, „fehér, keresztény” és BÉKE?!
  • Tudod te, ha akarod.
  • Hogy „benne legyek a tévében”?
  • Szövetségeseket keress, pártokat!
  • Azok is kellenek?!
  • Nélkülük nem megy…
  • Nem?!
  • Civileket!
  • Na, ez már jobban hangzik.
  • Akkor?!
  • Hát: írogatok tovább.
  • De most beszéltük meg, az nem elég…
  • Öreg vagyok már.
  • ???
  • Annyi szép is van az életben!
  • ???
  • Meg el is veszíthetem azt a kis nyugdíjamat is.
  • Értelek.
  • Na ugye?!
  • Akkor szeresd a focit, legalább.
  • Szeretném, de az is politika!
  • Nem mondod?!
  • Már a halál is az!
  • Akkor érted már?!
  • Mit is?!
  • Reménytelen vagy.
  • Te is úgy látod?!
  • Írj csak tovább.
  • Azt teszem.
  • Az idők végéig.
  • Nemá’ – bombás-szankciós plakátok ellen mit kék’ tenni?!
  • Azok ellen semmit, az eltervezők, az eldöntők ellen viszont…
  • Ezzel a „legfőbbel”?
  • Le kell váltatni!
  • Hogyan, már az ország költségvetését sem a parlamentben tárgyalják!
  • Tüntess!
  • Minek: az elmúlt években több tüntetésen voltam, mint meccsen…
  • Hol?
  • Nyugdíjpénztárak, rendvédelmisek, orvosok, ápolók, tanárok, média – soroljam még?!
  • És?!
  • Kiforgatja-lex@rja.
  • Megteheti.
  • Meg.
  • Akkor mire vársz még, tapsra?
  • Arra nem igazán.
  • „Naugye”.
  • Arra se.
  • Akkor?!
  • Én kezdjem?
  • Miért ne?!
  • Nemá’!
  • Félsz?
  • Persze, te nem?!ű
  • Qur@ára.
  • Na látod.
  • Olyan jó Vivaldit hallgatni, meg Mozartot is!
  • Igaz.
  • Meg olvasni az ablak előtt Thomas Mannt.
  • Elhiszem.
  • Meg…
  • Akkor BUÉK!
  • Neked is BUÉK!
  1. 12. 30. péntek

#NER #Orbán

 

ELNÖKASSZONY – KEGYELME

Alaposan mérlegelt.

Aztán kegyelmet adott.

Az Elnökasszony.

Tegnap.

Merthogy még mindig zajlik.

„13 év elteltével” is.

Amit sajnálatosnak tart.

Esetükben.

Ha egy nyomozás tart(ana) eddig, az nem (lenne) érdekes…

Az úgyis elévül.

Kegyelem nélkül is.

Persze: ott nincs joga.

Megszólalni sem?!

A tanárnők, tanárok, diákok esetében sem.

Ott nincs eljárás.

Már.

Lezárult.

Kirúgásokkal.

Miattuk nem szólalt meg.

A TV2-ben sem.

Mindegy is.

 

„Alapos mérlegelést követően úgy döntöttem, hogy különválasztom azon személyek ügyét, akiket a bíróság első fokon felmentett, illetve ahol az elkövetett cselekményt csekélyebb súlyúnak ítélte meg. Az eljárás további elhúzódása SZÁMUKRA ARÁNYTALAN SÉRELMET JELENTENE A KISZABHATÓ BÜNTETÉSHEZ KÉPEST. Az előzetes letartóztatásban töltött idő és a 13 éve tartó vesszőfutás az érintetteket és családjaikat alaposan megpróbálta. Hét személy esetében ezért eljárási kegyelemről döntöttem.” (kiemelés tőlem)

 

Nem vagyok jogász.

Ő igen.

Az igazságügyi miniszter-asszony is.

Aki ellen-jegyezte.

Dávid Ibolya is az volt.

Mármint jogász.

Amikor Árpi bácsi kegyelmi döntését nem ellen-jegyezte.

Tudod ki „volt” ő, ő a: „Nem értek a focihoz…”

A mostani ért.

Ahhoz is.

Hát ő bizony ellen-jegyezte.

A kegyelmet.

Legalább ez az ÉV jólzárul.

Nekik.

 

Nekem is.

Unokáztunk egy jót.

Aranyosak.

Mind.

Szép volt a karácsonyunk.

Ugyan nem volt fehér.

Már évek óta nem az.

Valamit tudhat a természet is.

Vagy „érezhet”.

Viszont együtt voltunk.

Remélem jövőre is.

 

Kegyelem nélkül…

 

  1. 12. 27. kedd

#NER #Novák

https://hang.hu/belfold/kegyelemet-kapott-novak-katalintol-a-budahazy-ugy-het-erintettje-150143

ÉVÉRTÉKELÉSEM

ÉVÉRTÉKELÉSEM

 

A spektákulum szüntelen diskurzus, amelyet a fennálló rend önmagáról folytat, egyfajta öntömjénező monológ; a hatalom önarcképe a korban, amikor valamennyi létfeltételt önkényesen igazgathat…” (Guy Debord: A spektákulum társadalma 24.)

 

Közeleg.

Mindjárt itt lesz.

Ez még nem biztos: de az idei – már lényegében – elmúlt.

Még persze lesznek durranások.

Amilyenek „mindig szoktak” lenni.

Aztán kezdődik az új.

Az is ugyanolyan lesz.

Ugyanolyan?!

 

Mennyi minden történt idén?!

Lényegében?

Semmi.

Minden ment tovább.

A maga útján.

Folytatták.

Amit ígértek.

Azt: be is tartották.

Én meg Te, Mi: nem tartottunk be.

Nekik.

Háború: kihirdetve, hogy „Magyarország kimarad”.

Veszélyhelyzet ezzel szemben: akármeddig-bármeddig meghosszabbítva.

Elnök-kijelölés: fülbevalóval, aztán anélkül.

A választások: lebonyolítva.

Brüsszelezés: kipipálva és maximális hangerővel.

Szólásszabadság: megbélyegezve.

Mert a Magyar Úton Végig Kell Menni: méghozzá bakancs-csattogva.

Hát akkor halad is a MAGYAR.

Bár a talpa már vízhólyagos és erősen büdösödik.

De natürlich tűri.

Mert lett, már van egy Rossink is.

Hát akkor: a „Divatos” sálban szurkolás is kipipálva.

De biztosan történt „jó” is.

Biztosan.

Olyan nincs, hogy nem.

Kizárt.

Úgy nem lehet élni.

Vagy mégis?!

Na, megtaláltam: „öntömjénező monológ”.

Világelsőség.

Hozzá a jelszavak.

Nemzet, család, hit.

Meg testnevelés.

Bár azt csak az udvaron.

Viszont nekünk van a legnagyobb bajszú házmesterünk.

Aki állandóan büntet.

Aztán közpénzből fizeti a bírósági büntetést, amit kap.

Folyamatosan.

Meg a testőrség ruháját is.

Ez most nem egy „öntömjénező monológ”.

Sajnos.

Még karácsony van.

A Tanfelügyelőknek is.

A pedagógusoknak is.

A diákoknak is.

Kinek-kinek milyen.

Megyek havat lapátolni.

Ja: azt most nem kell…

 

Közeleg.

Mindjárt itt lesz.

Ez még nem biztos: de az idei – már lényegében – elmúlt.

Még persze lesznek durranások.

Amilyenek „mindig szoktak” lenni.

Aztán kezdődik az új.

Az is ugyanolyan lesz.

Ugyanolyan?!

 

  1. 12. 26. hétfő veszélyhelyzetben

#NER #Orbán #tanítanék

ELLOPTÁK…

A kis Jézust.

A kiskőrösi betlehemből.

Eltulajdonította.

2022-ben.

Vajon ki vitte el?

Vajon miért?

Egyedül volt?

Vagy többen tették?

 

Már mindent lopnak.

A NER Magyarországában.

Van, aki öt deka élesztőt.

Mert már azt se tudja megfizetni.

Van, aki „csak” – mint a Farkas Flórián – aláír, de nem vesz részt a „Híd a munka világába” programban – Polt Péter szerint – úgy tüntet el milliárdokat.

Van, aki miniszter lesz és „csak” néhány nappal később lép ki a milliárdos vállalkozásából, miközben…

De a kis Jézust?!

 

A keresztény Magyarországon.

Ahol a hittan és a testnevelés.

Ahol: „Ember! Most jöttem a templomból!”

Ahol a pálinka és a pacal mellé „egy keresztény, európai Argentína” kerül.

Ahol a pápát úgy szidják a kormányzati megmondó-emberek, mint az ördögöt.

Ahol készülünk a KARÁCSONYRA!

 

„Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.”

 

  1. 12. 23. péntek

(Kép: Kiskőrös Városért Alapítvány)

“ELMENT”…

„ELMENT”…

 

Emigrált.

Még „2012 február 29-én.

Kanadába.

Ahol menekültstátuszt kért – írta meg annak idején – az akkor még ténylegesen Indexént funkcionált – Index.

Mert egy publicisztikája miatt elüldözték Magyarországról.

A mindig magyarul gondolkodó, magyarul író írót.

A magyar, liberális értelmiség is megtagadta.

Akkor mennie kellett.

Megint.

A holokausztot gyerekként túlélőnek.

Nyolcvan évesen megint mennie.

Kanadába.

Mert – akkor és megint – megjelent a házfalakon a jel.

Nemcsak ott.

Mert azt (merte) gondolta és írta: „A magyar genetikusan alattvaló”.

Nem cáfolták – kiközösítették.

Mint a hatalom József Attilát: „„…ki ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”.

„Vagyis: történeti meghatározottságból adódóan, a (hosszú ideig feudalizmusban élő) magyar társadalom tagjainak kulturálisan meghatározott, jellegzetes viselkedése, hozzáállása a mindenkori hatalomnak való alárendelődés” – magyarázta később.

„Még most sem világos?”

„Még mindig hozzá kell fűzni valamit a gyöngébbek kedvéért?”

 

Szerdán meghalt Kertész Ákos, magyar-zsidó író.

 

  1. 12. 22. csütörtök

(Kép: Magyar Hang)

 

“OLY KORBAN…”

„OLY KORBAN…”

 

amikor összeült a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar közgyűlése, ahol senki nem (mert) akart rákérdezni: „hol van az elnök úr” (aki akkor már tizenhárom hónapja börtönbe töltötte idejét), miért nem választanak új elnököt és a tettestárs utódja államtitkár a kérdésre, hogy van ez, annyit válaszol: „sajnálattal értesült … a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar 2022. december 2-án közgyűlést tartott, de az elnök visszahívása, vagy tisztújítás nem szerepelt a napirendjén”;

amikor veszélyhelyzetben a „zország” miniszterelnöke közpénzen, külön-géppel meccsekre jár külföldre

amikor tüntető, tiltakozó, polgári engedetlenkedő tanárokat – miközben az országban óriási tanár-hiány van – kirúgnak az iskolákból és a miniszterelnök csak a vállát vonogatja: „a törvényeket mindenkinek be kell tartania” (azt csak neki szabad, ő törvényt sértően kordont-bonthat engedetlenül);

amikor a tanárok-pedagógusok bére az évtized óta nem emelkedett minimálbérhez kapcsolódik és a belügyér-milliárdos miniszter (cinikusan) tisztelete jeléül ingyen-jegyet küld nekik;

amikor korrupció miatt az Európai Parlament alelnökét és több képviselőt, hivatalnokot börtönbe csuknak, azonnal megfosztják minden beosztásától és ezt a magyar miniszterelnök úgy értékeli, ilyen az európai parlament, miközben itthon képviselő, elnök maradhat, vele kávézik, és a legfőbb ügyész szerint is „itthon minden rendben van”;

amikor

 

még élek én…

  1. 12. 21. szerda kétszáz-kilencvenkilencedik nap

#NER #Orbán #Polt

BÁRCSAK…

Megint vége.

Megint jön a következő.

Megint kérlelhetetlenül.

Pedig: lenne mit.

 

Hát akkor kérjünk – „MAGYAR”, többségi, kétharmados módra:

 

  • bárcsak ott lehetnék „ingyért” az újévi Mága-koncerten: ott biztos meleg lesz
  • bárcsak én is (megcsókolhatnám) megszorongathatnám a (legkisebb) magyar (fiú) Messi kezét, mert amihez nyúl, az arannyá válik (és ott ragad)
  • bárcsak a „zén” kisgyerekem is azt suttogná nekem: „anyu, kapcsold le a lámpát a konyhában, mert takarékoskodnunk kell az energiával” és a fűtést nem kellene lejjebb tekernem
  • bárcsak jó és keresztény magyarok élnének csak a hazában, nem „olyanok”
  • bárcsak a Gulyás Gergely döntene a nyugdíj-emelésről is, nemcsak a Miniszterelnökségen dolgozók béréről
  • bárcsak megtalálnám végre a „hetedik krajcárt”, hogy odaadjam a szomszédasszonynak: náluk nagyobb a baj (ja: ez kakukktojás itt)
  • bárcsak megkapná a Cini művésznő a Kossuth-díjat és kifizetné a Pintér úr a ház-kölcsönét, hű de jó élet lenne azután
  • bárcsak az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében lehetne édeshármasozni az apácákkal, legalább megtudnám: mi az az „édeshármasozás”
  • bárcsak megszívlelné az a fránya „unijó” a mi drága miniszterelnökünk önzetlen tanácsait a békéről, a jogállamiságról, a nemzetállamiságról és fölhagyna végre a kupeckedésével
  • bárcsak megint megnyitnák a Puskás Arénát és a nővérek oda is kapnának ingyenesen belépőt, hű, de meg lennének elégedve
  • bárcsak minden nemzeti érdek lenne, ami jó a drága „Magyar-messinek”, vagy fordítva
  • bárcsak még hosszú évekig értékelhetné az évet a drága „Magyar-messi”, s emiatt ne kelljen nekije mindenféle polgári gittegylet zártkörű ülésére járnia
  • bárcsak ne csak a Nézőpont mérné azt, hogy sokkal jobban élünk, mint azelőtt
  • bárcsak jövőre is olyan jókat lehetne konzultálgatni a pedagógusokkal, az orvosokkal, a rendvédelmisekkel, mint idén is – a (semmiről) megoldásról
  • bárcsak tudnák a gyerekek, mi az, hogy „réteges öltözködés”, nem lenne annyi beteg kisgyerek
  • bárcsak lezárnák a schengeni határainkat is, hogy ne menjen el, aki el akar – a románoknak megint milyen mázlijuk van
  • bárcsak ne az adományozókból lenne rászoruló, hanem rászorulóból lenne több adományozó – vigyázz: ez is kakukk-tojás
  • bárcsak rendeznénk Olimpiát, labdarúgó VB-t, nemcsak olyan vizeset, hogy a drága „Magyar-messi” még jobban érezze, mennyire szeretjük.

 

Megint vége.

Megint jön a következő.

Megint kérlelhetetlenül.

Pedig: lenne mit…

 

  1. 12. 21. szerda kétszáz-kilencvenkilencedik nap

#NER #Orbán

„A FOCI NEM POLITIKA. NE LÁSSUNK BELE OLYAT, AMI NINCS. …”

Már unalmas.

És kontraproduktív is.

Mi a fenének reagálni rá.

Hogy ezt is mondja, meg azt is.

Hisz „csak” egy politikus.

Se nem edző, se nem szakértő.

Egy SPEKTÁKULUM.

Ő a spektákulum – ő.

Mindig és mindenkinek.

Róla és vele.

Most én is.

Látod?!

Olvasod?!

Minek.

Ugyan csak egy perc (lenne), de minek – az is sok.

Hisz’ színek vagyunk csak mi is.

Amikor írunk is, amikor olvasunk is.

Inkább árnyalatok.

Sötét, fekete foltok.

A tollunkból kicsöppenő pacák.

Aztán elkenődünk.

Szétfolyunk.

Elmosódunk.

Végtelenül…

 

Megint interjút adott. A házi-tollnokának. Arra vigyáz: állványnak kell lennie a másiknak. Csak egy golyóstollnak, nem krónikásnak. Szóval megszólalt neki. A „sohasemhazudós”. Megint értelmezte a világot. Ami körülötte forog. Ami „úgy” is forog, ahogy akarja. Ő legalább is úgy gondolja. „Tegnap” azt mondta, „A foci nem politika”. Ma azt: „… Lionel Messi a legnagyobb… Az utolsókból lesznek az elsők. Ennél tisztább keresztény történet aligha létezik… A nyugati világnak először kellett megtanulnia más szabályok szerint viselkedni. Most nem vendéglátók voltak, hanem vendégek, mégis kísérletet tettek arra, hogy rákényszerítsék a szokásaikat a vendéglátókra… ezt a pénzt bármi másra is elkölthették volna, örüljünk, hogy a futballra költötték… van egy sötét ló… Horvátország nem sötét ló… Amit láttam, az arra mutat, hogy helytállhattunk volna… most ki kell jutni a következő Eb-re, és aztán jöhet a vb… 2030-ra a régi fényében ragyoghat a magyar futball… A magyar csapat úgy játszik, ahogy a magyarok gondolkodnak az életről… A futball globális játék, de nemzeti alapon játsszák… Szerencsére akkor nem hallgattunk azokra, akik a sportot hátra akarták sorolni… Mert akkor már mindent rendeztünk, amit rendezni lehet és érdemes – az olimpián kívül.”

Akkor mégis az?!

És a tanárok? És az orvosok? A diákok és a betegek? Az öregek? Velük mi van, velük mi lesz? Mi is menjünk focizni? Mert a pályákat most fűtik? Alulról? Viszont az isibe nehogy hőmérőt vigyél be! A parlamentbe se! Megette a fene az egészet…

 

Már unalmas.

És kontraproduktív is.

Mi a fenének reagálni rá.

Hogy ezt is mondja, meg azt is.

Hisz „csak” egy politikus.

Se nem edző, se nem szakértő.

Egy SPEKTÁKULUM.

Ő a spektákulum – ő.

Mindig és mindenkinek.

Róla és vele.

Most én is.

Látod?!

Olvasod?!

Minek.

Ugyan csak egy perc (lenne), de minek – az is sok.

Hisz’ színek vagyunk csak mi is.

Amikor írunk is, amikor olvasunk is.

Inkább árnyalatok.

Sötét, fekete foltok.

A tollunkból kicsöppenő pacák.

Aztán elkenődünk.

Szétfolyunk.

Elmosódunk.

Végtelenül…

 

  1. 12. 20. kedd kétszáz-kilencvennyolcadik nap

(Kép: nemzetisport)

#NER #Orbán #foci

KONZULTÁCIÓ – KONZULTÁCIÓ?!

KONZULTÁCIÓ – KONZULTÁCIÓ?!

(Avagy: a hőmérő nem iskolaeszköz, nem való az iskolatáskába…)

 

Persze engem nem hívtak meg. Én „csak” egy „olyan” és névtelen nagypapa vagyok, három unokával, akik közül a legnagyobb egyetemista-lány, a középső általánosba jár, a legkisebb még ovis és falmászó! Viszont nekem is vannak tanárnő és tanár rokonaim, ismerőseim, barátaim – így, bár én „sem értek az oktatáshoz”, de hogyan is mondta a belügyér-rendmániás-milliárdos… mindegy.

Olvasom a „Szia, Tanárnő” bejegyzését a Facén: ő ott volt az „ismeretlen szempontok és elképzelések alapján összehívott” „az oktatás miniparlamentjeként” (Rétvári Bence megfogalmazása) aposztrofált „izén”, amivel – szerinte – a szervezők célja az volt, hogy megmutassák a közvéleménynek: vannak a renitens elitiskolák polgári engedetlenkedő tanárai és vannak a kisebb intézmények tanítani akaró, hazafiságra nevelő pedagógusai. Micsoda különbség van köztük(?)! És már készen is van a szembenállás, már csak szikra kell, hogy egymásnak ugorjanak. („Minden remek, a belügy már csak egy pohár sört kér.”)

Ráírok a vidéki-ismerős tanárnőre, látta-e a véleményt, azonnal reagál, „köszöni, még nem” és már ömlik is belőle a keserűség, a fájdalom, a „hangos jaj-kiáltás”: „… Nem volt tőlünk senki. Sajnos itt nálunk is az a legnagyobb probléma, hogy bár lenne/van közöttünk sok elégedetlen, aki belemenne, hogy sztrájkoljunk, de már a tavaszi sztrájk előtt is nyomatékosan kérte az igazgatónk, hogy ne tegyük. Sajnos ő a tankerületnek akar minden esetben megfelelni, és nem igazán áll ki mellettünk a tankerülettel szemben, ha probléma van. Mindegy, csak legyen ellátva a feladat. Az nem számít, hogy a legtöbben full 26 órában dolgozunk és ez csak a tanítási óra + még egyéb más. Van olyan kollégám, aki túlórában dolgozik, … de … nem fizetik ki neki a túlórát, mert akkor belefér a 26 órájába a matek. Amúgy … aki 2 év múlva nyugdíjba megy. A saját gyerekeimet valószínűleg én fogom megtanítani itthon, mert ide a fene nem jelentkezett most sem. A másik dolog, hogy mindannyian (köztük én is) féltjük ezt a kicsi keresetet is és ezért sem merünk lépni. Biztos vagyok benne, hogy máshol is sokan ezért nem mernek belemenni az engedetlenségbe.  … egyébként nem lepődtem meg, várható volt, hogy ennek nem lesz semmi pozitív előmenetele. Nekem meggyőződésem, hogy a cél az, hogy előbb-utóbb majd a hiány kezelése az lesz, hogy képesítés nélküli embereket raknak be az üres helyekre, akik az ő szájízül szerint fognak tanítani…”. („lakatlan kő, hever a hátam,/ emlékek nélkül, nélkülem,/ az évmilliók halott hamujában./ Hideg szél fújdogál.” mormolom magamban Pilinszky versét a Hideg szél-t). Nem is merem elképzelni a tizen(öt)nyolc fok (melegben) hidegben, kabátban üldögélő gyerekeket; a dupla pulóverben, rétegesen öltöző és mégis fázó tanárnőt, aki matekot, fizikát, éneket(!) tanít éppen, az ismerősömet. Az igazgatónőt se, aki csak fölfelé néz, a gyerek-szemekbe (talán szégyenében) már nem mer. „Megrázó a helyzet, a helyzeted” – írom ki a szavakat nyögvenyelően magamból, „alig tudok mit írni, talán egyszer majd mégis kiírom magamból (lehet, akkor már késő lesz). Szerintem három út áll előttetek, mint a legkisebb, vándorútra kelt (szegény) gyerek előtt is: elmenni otthonról világot próbálni (pénz, paripa és „fegyver” – kapcsolatok nélkül szinte reménytelen a mai világban); megszerveződni (ez sem egyszerű, hosszú folyamat, az eredmény sem biztos, mégis…); hagyni mindent a francba (ez most pintéri csúnya szó vajon?), menjen minden ugyanúgy tovább, legalább az a kispénz megmarad… Persze én könnyen „vonyítok” innen, mert „vonyítani” még szabad… Ölellek: gy”, még szinte el sem küldtem, jön a válasz: „Sajnos teljesen igazad van. Ugyanígy látom, hogy ez a 3 lehetőség áll előttünk/előttem. Őrlődők, hogy melyiket válasszam majd ha eljön az idő. De megvallom őszintén, félek.  Illetve, ami még nagyon elbizonytalanít, hogy imádok tanítani, és – úgy érzem, azt – viszonylag jól is csinálom. Nem azért tanultam éveket, güriztem, éjszakáztam, hogy egy aldiban vagy lidlben pakoljak kartondobozokat, még ha 3x ennyi pénzért is. Elkeserítő a helyzet! Mi is puszilunk benneteket!”

A belügyér-rendész-milliárdos közben „célokat fogalmaz meg, szervez és optimalizál”, úgy érzi, ez a feladata. A többi kalap-kabát és réteges öltözködés! Ja, meg hazafiságra nevelés: Németh Szilárd módra. Vajon a csúnya beszédből, a káromkodásból értenének? „506/1903

Tekintetes kultúrmérnöki hivatal/ Pécsett/ Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 sz. hivatalos átiratukra, melyben azt kérdik, hogy a Nagy-berki község határában lelt régi sarkantyúval mi történjék? hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk./ Budapest 1903 aug.11.

Teljes tisztelettel/ lófasz a seggükbe/ dr. Réthy László/ m. kir. érem- és régiségtári igazg. Helyettes/ (Réthy László = Lőwy Árpád)”

De hőmérőt ne vigyen a gyerek az iskolába. Minek. Akkor is annyi. Rendeletileg szabályozott. Mert vészhelyzet van. Katarban is. Ott viszont meleg is van…

  1. 12. 19. hétfő kétszáz-kilencvenhetedik nap

(Kép: Szia, Tanárnő)

#NER #Orbán #tanítanék 

(CSAK) MAGYAR SZEMMEL NÉZVE

Vége lett.

Az argentinok nyerték. Nagy cirkusz volt. Egy hónapig. Két hétig egész naposak. Akkor tizenegytől este huszonkettőig. Aztán mindig ismételték. Ment, mint a hurok-film. Közben a reklámok is. Meg a hírek. Meg az „értékelések”. Mindig magyar szemüvegen át. Mert a világot csak így lehet nézni. Magyar szemmel. Ugyan Magyarország megint nem volt ott (1986. óta egyszer sem jutott ki VB-re), de akkor is. Vajon miért nem? Lehet erről beszélni? Szabad? Akkor miért nem beszélnek erről a stúdióban? Magyar szemmel? Ja, mert már beszéltek? A kapufa, a bíró, a tészta, mert nem „kis pénz- kis foci” van a pakliban.

Persze ez nem politika. Ez foci: magyar szemmel.

Neked (is) volt kedvenc csapatod? Melyik volt, megmondom: ki vagy! „Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország”? Vagy a szerbek? Vagy „csak” egy szedett-vedett és színesekből (is) álló? És ki volt a kedvenc játékosod? Cristiano? Messi? Továbbra is a DZSUDZSI?! Na ugye: Laidouni!? Megmondom: ki vagy!

Magyar szemmel.

Legközelebb már negyvennyolcan lesznek. 2026-ban. Addig még élni kell. Valahogy. Fűteni, krumplit-cukrot-tojást találni a boltban. Ja: meg rávalót. Mert „EMBER”, nemcsak a templomból kell kijönni, a nyugdíjból is! De te bízzál benne: mi, MAGYAROK, ott leszünk! Hidd el – a nézőtéren, a lelátón biztosan ott! Cristiano, Modric, Messi már biztosan nem. Legföljebb ők is a lelátón. Mint most a Csányi. Meg mellette az éppen a templomból kijövő. Majd ők is szakértenek. Mint a Bognár Gyuri. Tudod: akitől majdnem te is szívrohamot kaptál. Viszont ő magyar. Igazi.

Vége lett.

Végig néztem. Amikor a vesztes csapatok nézői között pásztázott a kamera és a sok síró gyereket, lányt, férfit láttam, velük könnyeztem. Legközelebb hosszabb lesz. Azt még meg kellene élni…

  1. 12. 19. hétfő kétszáz-kilencvenhetedik nap

(grafika: M4 Sport)

#NER #Orbán #foci