Ma lenne kilencvenöt éves.
Az APÁM.
Aki már húsz éve nincs velünk.
Amikor rá gondolok: mindig tud nekem újat mondani.
Emlékszem arra a napra, megszólalt a mobilom (érdekes, már akkor sem szerettem a váratlan, ismeretlen hívásokat), öcsém volt, éppen külföldön voltak, azért volt ismeretlen a szám: „meghalt apu, most hívtak a kórházból”, talán még mondott mást is, de az már a feledés homályába veszett, „majd jövök haza, addig intézd a dolgokat”. Kimentem a kertbe, talán közben mormoltam-mondtam valamit Marinak, „apu elment…”, aztán ki a kertből, föl a hegyre … egy óra múlva értem vissza. Másnap be a kórházba, hosszú várakoz(tat)ás, most „nem ér rá a doktor úr, majd később aláírja a papírokat”, aztán megkapom a félig üres fekete bőröndöt, egy szakadt, kockás füzetből kitépett papírdarabot: „234/1 Radnai János 2002. 07. 27. 13 óra 50 (Exit), 2 db pizsama nadrág, 4 db pizsama felső, 4 db póló, 3 pár zokni, 1 db hajkefe… Leltározta: S Mária, Ellenőrizte: S-né M Csilla”, „itt írja alá!”…
Micsoda élete volt!
Hányszor és hányszor kellett talpra állnia?! Újra és újra kezdeni, fölépíteni valamit?! Aztán ápolgatni, pátyolgatni, megvédeni?! Kerülni az útvesztőket, elkerülni a kijárat-nélküli labirintusokat?! Csömörről eljutni Tokióig, Mexikó Cityig – és mindig vissza. Miközben a poklot is meg kellett járnia…
„Kicsi fiam, olyan nehéz” – súgta egyszer, már nagy-beteg korában. „Apu, tényleg nagyon nehéz” – de akkor nem feleltem neki, csak simogattam a kezét, amitől mindig olyan jó volt a simogatást kapni …
Mindig tudta, mit akar. És tette is, amit kellett. Abban a kis falu kis házában, ahonnan elindult, aztán az iskolában, a Tisza Kálmán téren; aztán akkor is, amikor túl kellett élnie; aztán a haza-úton, mert haza akart jönni és hazajött; aztán a – kis és a nagy – családban is; aztán a nyelvtudásban, a főiskola elvégzésében, a csapat-építésben és összekovácsolásban; a sikerekben is; mindig…
„Tegyed, ne kutasd!” – mondta nekem, amikor kérdeztem, mi legyek az egyetem után, „tegyed”. Már nem tudom kérdezni, már nem hallgathatom mindig nyugodt hangját, ahogy – mikor vidáman, mikor kissé korholóan – megszólal és mondja, ahogy gondolja. Pedig most is mondja, tudom, hogy mondja…
Ma lenne kilencvenöt éves.
Az APÁM.
RADNAI JÁNOS.
Aki már húsz éve nincs velünk.
Amikor rá gondolok: mindig tud nekem újat mondani.
- 01. 09. hétfő
(Kép: újnépszabadság)