Meghívtam magam.
Egy találkozóra.
Ide a dolgozószobámba.
Kávé is volt.
Áttekinteni ezt a (nagy büdös) helyzetet.
Szita Karcsit nem hívtam meg.
Nem is jött el.
Ő a Karmelitába ment.
Áttekinteni.
Ők azt állapították meg: „A veszélyek korában a háború, az elhibázott brüsszeli szankciók és az energiaválság miatt sok település nehéz helyzetbe került”.
Semmiben nem vitatkoztak.
Mindenben – ahogyan korábban is – mindenben egyetértettek.
Abban is, hogy (ők) megvédik a magyar embereket.
Én-mi, itt a dolgozószobámban – kisebb vita után, mert olykor vitázom magammal is – azt állapítottuk meg: a lófa@t védik meg.
Nem a magyar embereket.
Persze rajtam nem volt ronda (narancssárga) nyakkendő.
Sem.
A másikamon sem.
Nem is látszott ki a dudorodó hasam.
A másikamon sem.
A számláinkat tekintettük át.
A fizetendőket.
Megállapítottuk: veszélyhelyzet ide, oda, be kell fizetnünk!
Mindenképpen.
Hiába emelkedtek meg azok qur@ára.
Nekünk ez a célunk.
Pedig éjszaka nem is fűtünk.
Viszont nem is megyünk „olaszba” zabálni.
Bár a maradékot mi is el szoktuk csomagoltatni.
A kutyának.
Viszont (mostanában) nem járunk csomagoltatni.
Sem.
A kuka sincs már minden héten tele.
Szeméttel.
Kevesebb lett.
Hétről-hétre.
Viszont a kerítésről, előle a földről hamar eltűnnek a kirakott, már nem hordott motyóink.
Percek alatt.
Korábban napokig maradtak ott.
Most már nem.
Én-mi így segítünk.
Mert én-mi is áttekintettük a helyzetet.
Itthon, a dolgozószobámban kávézunk.
Miközben áttekintettük a helyzetet.
Havasi Bertalan erről nem közölt semmit.
Sem.
Mert nekünk nincs Havasi Bertalanunk.
Sem…
- 01. 26. csütörtök
(Kép: OV oldaláról)