„Az én szememben a hazafias érzést
a legjobb esetben is csak
a helyi szokások táplálhatják:
a lóverseny, a vadászat, a yorkshire-i puding,
az amerikai szendvics és a Coca-cola.
Manapság azonban ezek
a helyi specialitások nemzetközivé váltak.”
(Charlie Chaplin)
Megint kezdik.
Hogy „HAZAFISÁG”, „IDENTITÁS”, „MAGYAR”.
Újból és újból rázendítenek.
Mindig „van válámi, válámi van, de nem az igazi…”, mert, ha akarnak – és persze akarnak – találnak is apropót.
Azt hiszik, ha nem „piszkálják”, ha nem öntenek rá olajat – gyorsan hamuvá (porlad) válik.
Pedig: így is, úgy is azzá válik.
Hát ezér’ újfent újrakezdik.
Most a Nobel-díj a „soros” – apropó.
A Szoboszlai meg a Fradi.
Mintha akinek tényleg van „identitása”, az ne tudná, ne érezné.
A bizsergést.
Elég csak olvasnia róla.
Nézni a híreket, a meccseket.
Meghallgatni a velük készült interjúkat.
Ahogy beszélnek – magyarul.
Minden „akcentus és affektálás” nélkül.
De ez az „újra-kezdőknek-rázendítőknek” nem elég!
Szerintük másképp kell kimondani: „olyan” hangsúllyal, „olyan” érzéki-nyomatékkal kell rebegni!
Azt, hogy „MAGYAR”!
Hogy ez a „kis” nemzet két Nobel-díjast is adott a világnak!
Meg a Szoboszlait is!
Aki „hű” meg „hí” meg a „legnagyobb”!
Most olvasom a nemzetisport publicistáját: a „Magyarság, eredet – Csinta Samu publicisztikája”-t, a Nobel-díj és az olimpiai aranyérem „azonosságáról (és különbségeiről)”.
Szerinte ebben a „kinyíló világ”-ban „a hazafiság sokak számára értelmezhetetlen fogalommá vált … hazához fűző érzelmi viszonyulást is alapjaiban kell újra kell értelmezniük”.
„Talán indokolt lenne az időben korábbra eredeztetés is, hiszen a kommunista rendszerek „purifikációs” módszerei sokakat űztek messzire az otthontól, ölték ki, de legalábbis ásták mélyre a ragaszkodás érzését. A magyarságérzetét talán kevésbé, a sérelmek, a mellőzöttség, a rendszer megtagadásának parancsszava azonban sokakban bizony hasonló érzelmi szakadást is előidézett.” – írja Erdélyből a szerző.
Most más „parancsszavak” csattannak az éterből, a Tik-Tokról, a kormányzati médiákból.
Most (is) a „politikai kurzus” mondja ki: „LÉGY HAZAFI!”.
Azt is: hogyan légy és ki lehet az.
Mert „akárhogy és akárki” nem lehet.
Fájjon Trianon, sirasd, hogy „Mária országa” mára kisebb lett; üvöltsd, ahogy a torkodon kifér, hogy „BRÜSSZEL”, hogy az egész világ a magyarok ellen van; hogy csak MI, MAGYAROK látjuk, tudjuk (na jó: még a türkök)!
„Aki nem képes, nem akar sorsközösséget vállalni a magyar sportsikerekkel és kudarcokkal, aki álságosan racionális érveket sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy miért nem indokolt használni a „mi győztünk” kifejezést, az Karikó Katalin vagy Krausz Ferenc „tudományos magyarságát” is bármikor megkérdőjelezheti” – írja a szerző.
„Samukám” és mindannyian többiek: nem erről van szó!
Nem attól magyar valaki, hogy te vagy ti azt mondjátok rá: mert sikert ér el!
Az azeri világbajnok birkózó, mert magyar címeres mezt viselt magyar?
És Rapport Ricsi nem?
A Janics Natasa magyar?
A kézilabdázó Perez is?
És akik itthonról kritizálják a rendszert, akik civil szervezetek tagjai, akik kiállnak a pedagógusok mellett, a „fekete nővér” mellett, azokkal mi van?!
Akik csak annyit mormognak, hogy nem jönnek ki a segélyből, a nyugdíjból, akik nem tudnak beszélni a gyerekükkel, unokájukkal, mert már régen elmentek egy másik földrészre: ők nem magyarok?!
Hogyan is írta Faludy: „A falak nem védik meg a városiakat, ha a városiak nem védik a falakat.”
Hát védjük meg azokat a falainkat, amik még megmaradtak!
Én nem dőlök be nekik, a magyarkodóknak.
Te se dőlj be.
- 10. 07. szombat