(Az Opéra Garnier-ről)

 

Nézem a képet.

Párizsból.

A Rue Auber, a Rue Sribe, a Boulevard Haussmann, a Rue Halévy utcák között épült Operaházról.

1989-ben álltam ott.

Éppen, ahonnét a fényképezőgépet elkattintották…

 

Nézem a képet.

Érzem a lüktetést, hallom a gépkocsik duruzsolását, a tűsarkú cipők ütemes koppanását, a „szabadság” mindent betöltő zsongását.

Akkor „már” egy svájci-belga-magyar vegyesvállalatnál, a Dentalcoop-nál dolgoztam.

Fantasztikus volt!

Csak az eredmény számított, semmi más.

Ha a javaslatom eredményt hozott, akkor az nekem is siker volt.

És mindig, inkább többnyire eredményt hozott!

Bővülést, új és újabb rendelők megnyitását, a bevételek és a profit gyarapodását.

A tulajdonosok megelégedését.

És nekem is azt!

Akkor csak az számított.

Akkoriban már Moszkvában is nyitottunk egy új rendelőt.

Ott is vegyesvállalatként hoztuk létre.

Persze, hogy Párizsba kellett összehívni az igazgatósági ülést – moszkvai javaslatra.

Valahogy én is bekerültem a „zutazó” keretbe.

Az ülés valahol az Avenue de l’Opera-n, egy kávézóban volt.

Én egy órával előbb sétáltam arra …

 

Nézem a képet.

Ami Párizsban készült.

1989-ben érzem magam.

Negyven éves voltam akkor.

Tele voltam ötletekkel-tervekkel.

Futott velem a világ!

És még Párizs is!

Az első csiga-rák vacsora.

Az este a Moulin Rouge-ben.

Az első sorban ültünk az asztalnál, éppen a színpad előtt, a svájci tulajdonos a feleségével, előttünk – egy kissé megemelve – a színpad, persze a lányok, az egyikük lenyúlt, lekapta a szemüvegemet, azzal táncolt tovább, én attól kezdve csak foltokat láttam; a tulajdonos odahajolt hozzám: „és akkor nyitunk még rendelőt Szombathelyen, Szentgotthárdon, számold ki…”, „de Tamás, éppen most?”

 

Nézem a képet.

Ami Párizsban készült.

1989-ben érzem magam.

Akkor még nem születtek meg az unokáim.

Most a legidősebb(!) unokám már „jár-röpdös” Párizsba: az Olimpiára készül, ott lesz önkéntes segítő!

Most ő szabad, érezheti magát szabadnak!

Repül(ne) is Párizsba, amint és amikor lehet, egyszer és mindenkorra!

Nézem a képet.

Hogy jutottunk idáig?!

Mikor és mi tört el hirtelen?

Pedig Budapesten is csodás Operaház van!

És milyen igazgatója…

Budapesten is ott az Andrássy út, a Lánchíd, az Alagút, kávézók, éttermek, kerthelységek!

A tavaszi szél vizet áraszt…

És mégse…

 

Nézem a képet.

Párizsból.

A Rue Auber, a Rue Sribe, a Boulevard Haussmann, a Rue Halévy utcák között épült Operaházról.

1989-ben álltam ott.

Éppen, ahonnét a fényképezőgépet elkattintották…

 

2024. 05. 11. szombat

(Kép: Mayra Torres)

 

(1963-ból)

 

Nézem a képet.

A Blaha Lujza térről.

A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.

A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.

Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…

 

Nézem a képet.

Tavaszodott?

Nyárelő volt?

És mennyi volt éppen az idő, hány óra lehetett?

Az emberek – láthatóan – nyugodtan mentek a dolgukra.

Vajon Kádár már bejelentette a részleges amnesztiát(?): „Az erre vonatkozó törvényerejű rendelet szerint kegyelmet kapnak mindazok, akik a „személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek”, az „ellenforradalmi cselekmények” miatt elítéltek, valamint akik 1957–63 között követtek el államellenes bűncselekményt”.

Akkor már márciuson túl voltak.

Talán már a nehezén is…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Harmadikos gimis voltam akkor.

A Jóskában.

Már szerelmes is.

Egy szöszi kislányba.

Az osztályból.

A Feneketlen tó partján sétáltunk, a Budai Parkszínpad előtt volt a padunk.

Kora-délutánonként ott üldögéltünk.

A „MI PADUNKON”.

Ott írtam a fogalmazást a „Beszél a fákkal a bús őszi szél”-ről.

A térdemen volt a barna noteszem – abba írtam.

Másnap Vera néni fölszólított.

Utána neki is csillogott a szeme.

Pedig nem voltam „jó” magyarból.

József Attila a következő évben jött.

Őt a „rakodópart alsó kövén” olvasgattuk – összebújva…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

A Fehérvári úton laktunk.

A 36-ban, a negyediken.

Mellettünk laktak Babukáék Bandi bá’-val.

Meg Cézárral, a B törzskönyves, Móricz Zsigmond térnél a Posta előtt talált német juhásszal.

Én jártam vele kutya-iskolába: az alapkiképzést megkapta.

Egyszer, néhány évvel később, amikor megígértem, ha veretlenül, 100 pont feletti átlaggal megnyerjük az NB III.-as kosárlabda bajnokságot a Közgázzal, annyit iszom banketten, amennyi belefér – soha nem ittam korábban, a vidéki meccseinket szegény Bujtor Pista hiába töltögette stikában a Colámba rumot –, úgy berúgtam, taxi vitt hazáig, Cézár éppen lent volt Babukával, én kiszálltam a Taxiból és azonnal kijött belőlem minden, csak Cézár félrehajtott, csodálkozó „pofájára” emlékszem…

Szóval: ott laktunk a Fehérvári úton.

Közel a töltéshez.

A Fehérvári úton akkoriban a szélén futottak a villamossínek, középen volt az autók útja.

Ott is lógtak a villamosokon.

Mindkét oldalon.

Egyszer, egy kocsi parkolt a sínek mellett, az éppen jövő villamosról lesodort valakit.

Aki meghalt.

Kiabálás, aztán szirénázás, aztán csönd.

Nekünk arra nézett az ablakunk.

Akkor láttam először leterítve fekete lepellel egy halott embert…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

Rengetegen az utcán.

Persze: autó alig.

Villamos és busz.

Földalatti.

Meg a gyaloglás.

Bottal, gyerekkel, aktatáskával, ridiküllel.

Vagy támasztják a lámpaoszlopot.

Még nem „ostor-lámpa”-oszlopokat.

Azok majd később épülnek.

Majd húsz év múlva.

Átellenben a „CSEMEGE ÁRUHÁZ”.

A Népstadion nincs a képen.

A Nemzeti sem.

Pedig akkor még megvolt…

 

Nézem a képet.

1963-ból.

A Blaha Lujza térről.

A zsúfolt villamoson kapaszkodó emberekkel.

A Rákóczi úton a gyalogos átkelőn, a villamos-megállóban baktatókkal.

Ma már nem lóghatnak ott, a villamoson; nem igyekezhetnek ott, a megállóban…

2024. 05. 10. péntek

 

(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)

(az 1968-ból)

 

Nézem a képet.

Fekete-fehérben.

Akkor (még) minden fekete-fehér volt.

Ma nem az.

Tényleg nem?

 

Nézem a képet.

Karcos, töredezett is.

1968-ból.

Minden fekete-fehér.

A fények-árnyak.

A tócsák is.

Akkoriban nemcsak a képek, minden fekete-fehér volt.

Barát volt csak és ellenség.

Szocializmus vagy kapitalizmus.

Rosszul emlékezem: akkor – 1968-ban – valami már színesedett.

Akkor indult az „Új gazdasági mechanizmus”.

Rákosi (mégsem) nem jöhetett haza.

Kádár János Komáromban találkozott Dubcek elvtárssal.

Prágában tavasz lett.

Párizsban diáklázadás tör ki.

Gagarin lezuhan a gépével.

Elkezdem az egyetemet…

 

Nézem a képet.

A kisfiút a biciklijén.

A CA 02 12 rendszámot.

A megállóban álló buszt és már érzem is a gombócot a számban: mindjárt hányingerem lesz a benzin szagától.

Amott egy nyitott ablak, de senki nem áll ott.

A Harminckettesek terén, a bérház második emeletén.

Akkoriban még nem sétáltat senki kutyát a téren.

Se ott, se másutt.

Városban nem dívott kutyát tartani…

 

Nézem a képet.

1968-ból.

Akkor kezdték meg a Coca-Cola magyarországi gyártását a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai üzemében.

Első „szerelmem” a Bölcső utcában lakott, édesanyja éppen ott dolgozott, hozott haza „mutatóba-kóstolóba”, megkínált vele, de nem kértem, mert alkoholosnak(?) gondoltam.

Abban az évben érettségiztem a „Jóskában”, anyám izgatottan várt otthon a szóbeli után, főzött éppen a konyhában, amikor megérkeztem, kilépett elém, „mondd már, miért nem mondod”, izgatottan törölgette kötényébe a kezét, majdnem sírva fakadt, én gonoszul nem szóltam egy szót se, ahogy apám szokta: nyugodtan levettem a cipőmet, majd ránéztem, „kitűnő”.

Aztán augusztusban „közös internacionalista kötelesség” a „szocializmus védelmére”.

Ősszel az közgáz, sakkozás a zsibongóban, Pach Zsigmond Pál előadáson megajánlja a jelest, Szamarasz Oresztész beszélgetve tanítja a polgazd-ot a Gellért hegyen és kosárlabda edzések…

 

Nézem a képet.

Fekete-fehérben.

Akkor már nem is volt olyan fekete-fehér.

Zeffirelli Rómeó és Júlia, Fábri A Pál utcai fiúk, Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat – soroljam még?

Könyvek, színdarabok, végeláthatatlan beszélgetések – pezsgés!

Az Illés-együttes: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”, „Amikor én még kissrác voltam”, az Illés klub megnyitása a Fehérvári úton…

Ma színesebb a világunk itt, kis-hazánkban?

Ma alakulnak új klubok vagy inkább megszűnnek?

Ma mi van az „Üvegfal mögött”: színes(ebb) világ?

Azt hiszem nem: megint fekete-fehér…

 

Nézem a képet.

1968-ból.

A XIX. Olimpia, a mexikói – hisz’ októberben volt – ugrik be hirtelen.

Apámra gondolok, aki Vitray Tomi bá’-val, Szőnyi Jancsi bá’-val „élőben” közvetített Mexikóból.

Ott ismerkedtek meg Vali nénivel, aki korábban operaénekes férjével menekült oda ki a gázkamrák elől, s akinek később Budapesten a Radnóti Razglednicák verses lemezét adtam karácsonyi ajándékba.

Aztán Fenyő Gyuri ugrik be: aki kinn segítette apámékat, majd később a Pénzügykutatóban is dolgozott.

Micsoda év volt!

Pedig az a kép csak egy fekete-fehér, karcos-gyűrött kép.

 

Nézem a képet.

Fekete-fehérben.

Akkor (még) minden fekete-fehér volt.

Ma nem az.

Tényleg nem?

 

2024. 05. 04. szombat

(Kép: Osztopáni Zsuzsanna)