„… egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is.”
Megint elment egy év.
Milyen volt – gondolkodom el egy pillanatra, miközben kis szobám ablakából kilesek a kertbe, semmi mozgás, csak az eső kopog egyhangúan, csendesen. A kutya lábamhoz bújik, majd lehuppan puhán és elnyúlik kéjesen.
Milyen volt – mintha ő is ezt kérdezné?
Milyen lesz, nem ez inkább a kérdés – morgom vissza neki.
Hiszen mi bajom lenne: család, kaja, meleg megvan, „… néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Hát akkor? Olvasgatok, írogatok, utazgatok, igaz, már egyre kevesebbet, de a síléc is mozog még, ha akarom. A telefon ugyan már ritkábban csörren, sokan idén is elmentek: ki így, ki úgy. Olyankor gyakran gondoltam apámra, halk szavára; finom ujjai simogatására, és az örökké fülembe csengő mondatára: „kicsi fiam, olyan nehéz”.
Milyen volt – nem hagy el kutyám kérdése, milyen lett volna. Mint a többi, ez is elment, elrohant, alig vettem észre. Közben villognak a digitális képek a notebookomon: az unokák, a születésnapok, Svájc, talán az ott egy tüntetés; megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi szorongás, ami persze már az enyém.
Milyen volt: hiszen itthon vagyok! És vajon otthon is? Hiszen nem úgy mennek a dolgok, hiszen nem enyhül a kín, ami persze az öregedés, az elmúlás, a megváltoztathatatlanság gyötrelme, gyötrődése is. Mert hiába minden. Hiába minden?
Milyen volt – dühödten rágom, nem tudom kiköpni, se lenyelni. Olyan, amilyen, elment ez is. Mint a többi. Keserédes Unikum, csak nem elég hideg. Olyan magyaros, olyan „igyuk már meg”, olyan „átkosos”, jó az úgy: se nem elég, se nem hideg, legyünk túl rajta.
Milyen, milyen; ment minden a maga útján, ahogy az szokott: a reggelek, az esték, a dühöngések, a remények, amik mindig reménytelenségbe fordultak: sűrű kígyózó ember-sorok a hidegben meleg ételre várva; talán majd jön valaki, aki érti, tudja, mondja, megcsinálja; a francba: talán majd a gyerek.
Milyen volt, majd jön a másik.
Majd jön.
2017.12.31.
2017. december hónap bejegyzései
Járj utána…
(Tizenegyedik lecke – Timothy Snyder)
„Járj utána magad is a dolgoknak.
Tölts több időt hosszabb cikkek olvasásával.
Támogasd az oknyomozói újságírást,
és fizess elő a nyomtatott sajtóra.
Vedd észre, hogy ami az interneten található,
nem kis részben ártó szándékú.
Találd meg azokat az oldalakat,
amelyek a (részben külföldről érkező)
propagandakampányokat elemzik.
Vállalj felelősséget azért,
hogyan kommunikálsz másokkal.”
Mindenkinek van egy igazsága. Tényleg mindenkinek van egy igazsága? Mert története mindenkinek van. Amibe beleszületik, amit aztán tovább ír, amit élvez, amit elszenved. Amit később az igazságának gondol. De vajon tényleg úgy történik, úgy történt minden? Vajon tényleg csak az történhetett meg vele?
Próbálunk eligazodni, nem eltévedni. Amit lehet megtanulni, aszerint élni; később azzal főzni, amink van, amit találunk: otthon, az iskolában, a földön, a kukában, a barátainknál, az ellenségeinknél, az interneten. Vagy elszívunk egy füves cigit, elalélunk egy whisky mellett, hajkurászunk csajokat.
Ez a „normális” élet. Ez lenne a normális élet?
Minden csak viszonyítás kérdése, hogy mit teszünk a nevezőbe, hogy mi van a nevezőben?! Mert amikor biztonság van, amikor bízol a holnapban, amikor késsel-villával ehetsz, nem puszta kézzel téped, „zabálod” a falatot és a családnak is lesz holnapra, meleg is; amikor nemcsak az „éhe a Szónak,”, hanem az „Éhe a Szépnek” is „ hajt titeket” és úgy érzed: érdemes, akkor minden rendben van. De, amikor mindez hiányzik: a ma, a holnap bizonytalanná válik; a gyerek egy másik földrészre kényszerül és azt se tudod, látod-e még valaha; amikor magadban mormogod csak „tövit töröm s a gallya jut” vagy még az se; amikor már azt se mered megkérdezni, ez vajon az igazság; már nem is kutakodsz, nem is kételkedsz, a bizonytalanság, a közöny, a cinizmus lett állandó kísérőd, akkor bizony már nagy a baj, a zsarnok megint győzött!
100 nap múlva megint választás lesz. A kormány meg akarja mutatni a világnak: Magyarországon demokrácia van! Mert törvény van: négy évente országgyűlési képviselőket kell választani, akik majd választanak miniszterelnököt, aki majd kormányt alakít. Ez az aktus a demokrácia igazi biztosítéka! Jelzed: elégedett vagy a kormány működésével, mehet tovább minden; nem vagy az, elzavarod őket! Amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
Pedig az egész csak egy cirkusz: látszat választás! Miközben éppen a demokrácia megcsúfolása folyik. Ez az aktus lenne a demokrácia igazi biztosítéka, de nem az, hanem a leplezése! Mert amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
De Te, választópolgár, egyszerű szavazó, vajon utána jársz-e annak: mi is történik valójában? Kutakodsz-e azután: minden rendben zajlik, minden szabályos, minden „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” szerint zajlik, vagy csak álca az egész?
Minden a szemed előtt zajlik, minden, csak észre kellene venned; ott hever a lábaid előtt, csak le kéne hajolnod, hogy meglásd; mindent hallhatsz, csak nem akarod meghallani; mondanál is valamit, de mégsem mondod. Pedig a „tények felismerése tenne egyénné”, de Te inkább csak a kollektív „tudásban” bízol, az pedig mást jelez.
Ezért nem is jársz utána! Ezért nem is kutakodsz. Nyugton maradsz. Követed az eseményeket. Észre sem veszed, ezért aztán mindig lemaradsz. És éppen azt erősíted, amit nem kéne.
Most már persze nem egyszerű. De mikor egyszerű?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
Csak meg kéne nézni a törvényt, hány szavazat kell egy Fidesz jelölt győzelméhez és mennyi az ellenzéki kandidálónak; csak szembesíteni kéne a kormány hirdetéseit a letelepedési engedélyért folyamodó bevándorlók számával, az általuk elkövetett bűntényekkel; csak meg kéne számolni, a Polt-féle ügyészség hány ellenzéki politikust, civil aktivistát küldött előzetesbe, aztán mennyi kapott végül tényleges büntetést; csak el kéne gondolkodni, kik gazdagodtak az elmúlt hét évben, és mennyivel, és hogyan, és miért; csak elő kéne venni a nyilvántartásokat, kikből lettek kormányzati tisztviselők, ügyészek, bírák, és miért pont belőlük választott a hatalom; csak rá kéne csodálkozni a szomszédra, hogy még él-e, itthon van-e a gyereke, vagy már Ő is emigrált, s vajon miért; csak elő kéne venni az Országgyűlés törvényeit, az OVB határozatait, hány ellenzéki, független javaslatot fogadott el, és miért nem; csak meg kéne kérdezni, minek épült annyi stadion, alakult és kapott állami támogatást annyi foci-akadémia, minek rendeztünk milliárdokért világversenyeket; csak meg kéne nézni, kiket kreált a Nemzet Olvasókönyvébe a szerkesztő, és vajon miért; kiket, miket okád naponta, óráról órára a kormányzati média, és vajon, miért?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
És akkor még a hazugságokról nem is esett szó: a biblia meghamisításáról, az ellenséggé kikiáltásokról, a béremelésnek hazudott trükkökről, a helyreigazítási kabarévá váló álhírekről, a megannyi hihetőnek szavalt hihetetlenségről!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
De persze választani kell, gondolkodni, nem elég csak nézni, olvasni, az meg ma már nem éri meg, nem kifizetődő. Akkor inkább az erősebbhez kell húzni, az erősebb mellé kell állni, aztán majd meglátjuk: lesz, ami lesz!
Legfeljebb még kevesebbet látjuk a gyereket …
2017.12.30.
Karácsony 2017-ben: az orbáni történet jegyében
Pörög az orbáni történet!
Minduntalan fölbukkan a reklám: „Országgyűlési határozat az Európai Parlament Soros-terv végrehajtásáról szóló határozatával szemben”; önkormányzati határozatok születnek civil szervezetekkel szemben, nehogymá’ bérelhessenek helyiséget a városban; „… szeretnünk kell a felebarátainkat, de szeretnünk kell önmagunkat is…” írja a második parancsolatot újraírva-átértelmezve a miniszterelnök karácsonyi üzenetében; aztán nyilvánosságra kerül az a levél is, amelyben a Romániában élő magyar testvéreit hívja szavazni; közben robbantás történik – no nem Magyarországon, Budapesten, hanem – a szentpétervári szupermarketben (négy ember kórházba került), az afgán hírszerzés épülete előtt, ahol heten meghaltak; a Vörösmarty téren vörösre „becstelenített” harckocsik demonstrálnak.
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Az ellenség itt van a kapud előtt! Ott áll az asszonyaiddal szemben, ugrásra készen, hogy megerőszakolja, megölje, ha azt is kell! Az Unió meg a Soros hívja őket! A belső ellenség meg várja őket!
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Karácsony van. A szeretet ünnepe. Egyél, igyál, most ne gondolkozz: most se gondolkozz!
Nézd a királyi tévét, a reklámot.
Hallgasd, olvasd a mesét.
Az orbáni mesét…
2017.12.28.
Karácsonyi történetek
Minden vélemény számít!
1. Dialektikus és történelmi materializmus
Aznap, amikor elindultak otthonról, ugyanúgy sötét volt még, mint a többi napokon (télen sokáig csak 7 óra után kel föl a nap), de nekik mégis indulniuk kellett. Apunak már korán reggel be kellett érnie a munkahelyére és előtte – mert Apu vitte mindig őt – neki meg az óvodába. A Moszkva tér felé sétáltak, nem siettek, de azért neki szednie kellett a lábait Apu mellett. Nagyon szerette ezeket a hajnali sétáló-óvodába-menéseket, mert olyankor Apu mesélt neki, bármilyen is volt a reggel. Kézen fogva haladtak, az ő kis keze belesimult Apu kezébe, jóleső melegséget és biztatást sugároztak számára azok, az apui ujjak, a tenyér és a szabályos körmök simasága is. Az 56-os villamoshoz tartottak, az vitte őket az oviba, ahova majdnem mindig ő érkezett elsőként.
A Kékgolyó utca felől jőve haladtak a Krisztina körúton, már az Attila utcánál jártak. Nem érezte a hideget, nem látta a sötétséget, csak Aput figyelte, meg amit mesélt. Akkor és ott, Apu mellett óriásnak képzelte magát is, erősnek, mint amilyen Apu, aki mindentől és mindenkitől meg tudja védeni őt is, meg anyát is. Most kezdett el mesélni, dallamosan, egyes szavakat erősen, másokat inkább halkan kiejtve beszélt Apu, és ő már nem is az oviba tartott, már nem is volt sötét, se hideg, csak a mese, a mese, a mese. Tudod, kicsi fiam, a világot többféle módon is lehet szemlélni – hallotta Aput, van, aki abból indul ki, hogy tőlünk, emberektől függetlenül létezik egy szellemi lény, egy isten, amiből minden ered, akitől minden kiindul; és mások azt gondolják, hogy van a létező valóság, az anyag, a tőlünk kívülálló természeti-társadalmi valóság, és csak az, ami igazából létezik, ezt hívjuk materializmusnak, az előbbit meg idealizmusnak. Hű, ez nagyon izgalmas – gondolta, bár egy szót sem értett az egészből, de ez nem volt érdekes, mert Apu mondta, és akkor az biztosan úgy van. Érted, amit mondok – hallotta most Apu kérdését, igen – rebegte rá halkan, az az isten nagyon izgalmas lehet, hogyan néz ki, bukott ki a száján. Apu lelassított, körül nézett, majd megállt. Csak azoknak van isten, akik hisznek benne, akik nem, azoknak nincs, ezért nem is tudjuk, hogyan nézhetne ki – felelte óvatosan és újra elindult. És isten mikor született – kérdezte tovább Aput, biztosan őt is az anyukája szülte, és jó ember, ugye, mert, ha tőle indult minden, akkor annak kell lennie, hadarta, mert már a lépcsőn mentek fölfelé a villamos-megálló felé, és tudta, már csak néhány percre vannak a villamosozástól, azon meg már nem lehet mesét mondani, illetve hallgatni, mert sokan vannak és a zaj is nagyon nagy. Akik hisznek benne, és úgy magyarázzák meg a világot, mert másképpen nem tudják, azok szerint ő mindig volt és mindig lesz – hallotta megint Aput, és tudod ők azt is gondolják, hogy isten fia, Jézus, aki „Isten által testté lett, emberi formában megjelent (János 1:1, 14), Jézus Isten Fia, mert a Szentlélek által fogantatott” és holnap ünnepeljük majd a születése napját. Ezt megint nem értette, de ha ünnepelni fogják holnap, akkor az biztosan nagyon jó lesz és olyan boldog lett hirtelen, mert ünnepelni nagyon szeretett, mert olyankor kapott csokit is meg kakaót is. Mi is fogjuk ünnepelni, de mi a dialektikus és történelmi materializmussal magyarázunk meg mindent és aszerint másként alakult a világ – próbálta befejezni a mesét Apu, de akkor már beállt az 56-os villamos a Moszkva téren a megállóba és fölszálltak rá. Dialektikus és történelmi materializmus – próbálta magában kimondani a bűvös szavakat, de alig bírta, mert egyik szót sem értette, ha én ezt a Lalinak meg az óvó néninek elmondom az oviban, akkor nagyon fognak örülni, hogy én milyen okos vagyok és mindent meg tudok magyarázni.
A villamos egy nagyot csilingelt, a kalauznak megmutatták a jegyeiket, beljebb húzódtak az egyik ablak mellé és már mentek is a Völgy utca felé.
2. Vali Mexikóból
Mexikóban rendezték meg 1968-ban a XIX. nyári olimpiai játékokat és később, 1970-ben a labdarúgó világbajnokságot is. A televízió közvetítette mind a két eseményt, nemcsak a rádió, óriási esemény volt az akkoriban: a közvetítések alatt kihalt volt a város, mindenki a tévét nézte. Egy kisebb stáb a helyszínen követte az eseményeket, onnan élőben és felvételről adták az eseményeket. Pénz az kevés volt, minden kiadásra oda kellett figyelni, hogy kijöjjenek a büdzséből. A követség sokat segített nekik, Gyuri az egyik kiküldött szállást is szerzett valahol, egy a háborúban emigrált családnál. A férfi zsidó operaénekes volt, aki Lengyelországból menekült, a feleség Vali Magyarországról. azóta sem jártak se Lengyelországban, se Magyarországon. Az Olimpia alatt összebarátkoztak, a vébére már ismerősként költöztek hozzájuk. Valiék jómódban éltek, hatalmas birtokot vezettek, nagy személyzettel és nagy örömmel segítették a magyar stábot.
Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy a következő évben – karácsonykor – Magyarországra látogattak. Elmentek mindenkihez, végig látogatták a Mexikóban kint járt stáb-tagokat. Izgatottan vártuk a találkozást Velük, sok szépet hallottunk Róluk. Amikor hozzánk érkeztek, a kétszobás, alig 56 négyzetméteres kis lágymányosi panellakásunkba, bejöttek az ajtón, az előszobán, a „gyerekszobán” keresztül a nappaliba értek, megitták a kávét és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva szóltam Vali „néninek”, jöjjön velem a „gyerekszobába”, bekapcsoltam a lemezjátszós rádiót, rátettem a tűt a kis lemezre és megszólalt Sinkovics mély hangja: ” Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,/ a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;/ torlódik ember, állat, szekér és gondolat,/ az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.” Vali „néni” maga elé nézett és megdermedt: „Kilenc kilométerre innen égnek/ a kazlak és a házak,/ s a rétek szélein megülve némán/ riadt pórok pipáznak./ Itt még vizet fodroz a tóra lépő/ apró pásztorleány/ s felhőt iszik a vízre ráhajolva/ a fodros birkanyáj.” Hangtalanul sírni kezdett: „Kilenc kilométerre innen égnek/ a kazlak és a házak,/ s a rétek szélein megülve némán/ riadt pórok pipáznak./ Itt még vizet fodroz a tóra lépő/ apró pásztorleány/ s felhőt iszik a vízre ráhajolva/ a fodros birkanyáj.” A könnyei végig-peregtek az arcán, szemalján szétfolyt a fekete szemfesték: „Mellézuhantam, átfordult a teste/ s feszes volt már, mint húr, ha pattan./ Tarkólövés. – Így végzed hát te is, / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan./ Halált virágzik most a türelem. -/ Der springt noch auf, – hangzott fölöttem./ Sárral kevert vér száradt fülemen.” Elvihetem – kérdezte, persze, Radnóti, súgtam Neki, és Ő csak sírt, sírt, sírt.
3. Nem felejtettetek el valamit?
A karácsony nálunk mindig hasonló ceremónia szerint zajlott. Megvártuk a sötétedést, akkor átjöttek Babukáék is, és hatan körül álltuk a fát, meggyújtottuk a gyertyákat, meg néhány csillagszórót, megfogtuk egymás kezét és halkan néztük a szikrákat. Mikor a csillagszórók kihunytak, Apu odalépett a fához és elkezdte osztogatni az ajándékokat. Persze, mi gyerekek, addigra már földerítettük a „terepet” és minden ajándékot megtaláltunk, ami a lakásban volt eldugva. A ceremónia szerint fölváltva kapott mindenki ajándékot és mindig a legvégére jutott a „legnagyobb”, a minden képzeletet felülmúló, a csoda-ajándék. Abban az évben ez a QUARZ-2M filmfelvevő kamera volt. Már két órája tartott az osztogatás, mert minden ajándékot közösen megcsodáltunk, megbíráltunk, közösen örültünk. És akkor vége lett. Vacsora – szólt anyám, és mindenki indult a konyhába. Öcsémre néztem, Ő meg rám: mi a csuda, mégsem mi kapjuk a QUARZ-2M filmfelvevő kamerát? Megköszörültem a torkom, elkezdtem krákogni, öcsém hasonlóan köszörülte a torkát: nem felejtettetek el valamit – szakadt ki belőlem a szinte sírós kérdés, az objektív materialista világot dialektikusan szeretném megfilmesíteni! Apu elkezdett nevetni, Babuka, Bandi bá’ is: megtaláltátok és már nyúltak is a nagy-szekrény fölső polcára …
2017.12.25.
Elrettentés!
• Őrmester!
• Parancs, uram!
• Mennek elrettenteni!
• Értettem, uram: megyünk elrettenteni!
• Hatan bepattannak a páncélos harckocsiba és kikocsiznak a Vörösmarty térre és leparkolnak
• Értettem, uram: a páncélossal, a Vörösmarty térre: öcsibuffot, vigyünk?
• Megőrült, 82 mm-es aknavetőt, minek?
• Elrettenteni, uram!
• Leparkolnak és kész: az az elrettentetés!
• Értettem, uram!
• Dehogy értette, még nem is mondtam, mit csináljanak.
• Leparkolunk, uram!
• Azzal kezdik, katona, azzal kezdik!
• Mit csináljunk azután, uram?
• Elrettentenek!
• Igenis! Elrettentünk! Khm, ilyen gyakorlatunk még nem volt, uram.
• Nem baj! Mindannyian ördögbőrbe bújnak, őrbunda nem kell!
• Értettem! És mégis: hogyan rettentsünk el, uram?
• Egyikük ott marad a páncélosnál, madzaggal bekeríti a páncélos harckocsijukat, aztán átül a kisbuszba kávét inni!
• A kisbusz ajtaját nyitva kell hagynia, uram?
• Minek, akkor megfázna!
• Hogy látja akkor a páncélos harckocsit, uram?
• Nem látja, nem néz oda, az csak díszlet!
• Értettem, uram!
• A többiek maszkot húznak a pofájuk elé és föl s alá sétálnak a Vörösmarty téren!
• Értettem, uram! Khm, és mit tegyünk, ha teszem föl a kérdést: lefújják piros festékkel a páncélos harckocsinkat?!
• Jót röhögnek! Értette: röhögnek! Mert a „biztosítási feladat során a végrehajtáson van a hangsúly, nem a saját járműveinket, hanem az embereket igyekszünk megvédeni. Nem arra rendezkedtünk be, hogy ilyen jellegű, festékszórásos eseményeket akadályozzunk meg…”, ha kell, erre a jövőben pluszerőt kell biztosítanunk, és biztosítunk is.
• Értettem, uram!
• Akkor szolgáljon!
2017. december 22., péntek
Karácsonyi ellenség …
„Megrendíti a rendőrökben a bizalmat, felelőtlen magatartás, szégyellje magát” – kapom az arcnélküli rovót a facebookon, amikor a rendőri ellenőrzés során meghalt emberről írtam és a járőr-pár embertelen magatartását kritizáltam.
„A tények ismerete nélkül nem szakembernek nem kéne rögtön ítéletet mondani”, „elveszi a reményt a betegektől, hogy már az orvosokban se bízzanak”, „majd, amikor maga lesz beteg, megnézheti magát” – jön az újabb jobblengő, mert fölvetettem, talán a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika orvosai hibázhattak, hogy meghalt a hármasikreket szült anyuka.
„Így nem tudunk nyerni, ne bomlassz te is, inkább támogasd, hogy nyerni tudjunk, rosszabb vagy, mint ők” – jön az elutasító dörgedelem az egyik demokratikus párt képviselőjétől, mert azt írtam: akkor kellett volna bojkottálni, kivonulni, amikor az első alkotmányellenes lépést megtették, még ma sem lenne késő, helyette meg – még ma is – a kollaborálás folyik.
„Nem tud örülni, csak a kritika, meg a hiba, meg a romlás, milyen ember maga, húzzon el inkább máshová, ahová való” – kapom a „pofámba” bejegyzéseim után, mert nem úgy látom, nem azt írom, nem azt gondolom, amit a hatalom és támogatói gondolnak.
Folyamatos az M4-en a szublimálás, más köztévés csatornákon hasonló módon a hülyítő befolyásolás (pl. Erzsébet utalvány-reklám, Soros-kampány), az ÁSZ minősíthetetlen politikai ellenőrzési gyakorlata, TEK „véderő” a sétáló utcákban, miközben lefújják és észre sem veszik, csak hülyítés, hülyítés, hülyítés!
De az az ellenség, aki észreveszi.
Aki szóváteszi.
Aki leleplezi.
Mert belezavar a sunnyogásba.
Mert belezavar a „maradjon minden úgy, ahogy van, mert az legalább ismerős” magatartásba.
Mert belezavar a „csináljunk valamit, az se baj, ha mi is tudjuk, nem fog sikerülni” politikába.
Hát most karácsony jön.
Hagyjuk az egészet a francba.
Szeressük egymást – legalább néhány napra.
Aztán?
Megy minden majd, a maga útján, ugyanúgy, tovább, csak dumálj nyugodtan, amíg még dumálhatsz…
2017. 12. 21.
Könyveladás …
Tovább lépkedett a LIDL felé, már majdnem elérte a nagy-kereszteződésben a lámpát. Onnan már csak néhány méter, egyetlen kis tér volt hátra, ahol nézegethette a galambokat is, de így, télidőben, már csak varjút talált. Mindig arrafelé ment, el a zöldséges meg a Second Hand üzlet mellett, hátha lát kirakva valamit a bolt előtt, persze olyankor inkább bemegy, mert addig is melegszik egy kicsit. Már sok neki a félóra a hidegben. De most nem ment be, megállt a lámpánál, megnyomta a gombot, még 30 másodperc kell – gondolta, pedig sehol egy autó. Akkor rápillantott az oszlopra és meglátta: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Letépett egy perforált csíkot, berakta a papírzsebkendője mellé a zsebébe és már indult is tovább. Most sokan voltak a LIDL-ben, szombat reggeli csúcs volt. Megállt a kosaraknál, közvetlenül a bejárat mellett, ahonnan mindent látott és hallott, amit a vevők és a pénztárosok egymással beszéltek. Valójában emiatt járt ide, nem is a vásárlás végett: hallgatni a beszélgetésüket. Neki ez volt már az újság, a napilap, a rádió, a híradó. Innen tudta meg mindig, hogy mi is történt egy nappal, egy héttel előbb, mi fog történni aznap.
De ma ehhez sem volt kedve.
Otthon kirakta a kenyeret a nylon szatyorból, ma akkor ez lesz, egy kicsit megpirítom, valahol van egy kis zsír is, tea hozzá, majd koradélután megcsinálom – tavaly óta, amikor a felesége meghalt szokásává vált, hogy magával beszélget, magával vitatkozik, olykor veszekszik is, mert a tétlen, süket csöndet nem szerette. Közben tüsszentenie kellett és elővette a zsebkendőt. Akkor vette észre a perforált csíkot: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Odament a fotelhez, ami a tévével szemben állt, a párnája már teljesen öblösödve a fakeretbe nyomódott. Ez volt az egyetlen ülőalkalmatosság a szobában, most is ide huppant le. A fotellel szemben állt a tévéje, pedig nyugodtan kilökhette volna már, tavaly meg kellett szűntetnie a kábeltévé előfizetést, azóta be se kapcsolta. Viszont a szobát se rendezte át, maradt minden a régi helyén. Úgyhogy fotelből a kilátás is a tévére nyílt, pontosabban a kertre, mert a tévé mellett volt a kerti-kijáró és egy odanéző ablak is; úgyhogy tévé helyett mindig a kertet nézte.
Az megnyugtatta.
De már a kert sem volt a régi, amióta elment az asszony, senkisem gondozta, rendezgette, egyelte, amit kell: minden nőtt, ahogy nőtt. Már burjánzott. Tavasszal, nyáron alig lehetett átlátni a dzsumbujon, de most télen kopaszon, „leveletlen-meztelenül”, girbegurbán deresedtek, fagyoskodtak kinn a bokrok, fák, ágak a hidegben. A kert mögött, a félig bedőlt kerítés jelzett valami határt, de inkább csak jelképesen, ahogyan a félig dőlt, mohás, kettétört sírkövek is: itt alant valaki, aki egyszer ember volt talán, fekszik; nem védett az már semmitől se. Minek is, mit lehetett volna tőle elvenni, elvinni: talán az emlékeit, de azt meg úgysem tudták volna.
Egy kicsit izgett-mozgott, kereste, ahol a legkevésbé nyomott a fotel, de nem talált ilyen helyet, hát így is megnyugodott. Azután elég volt becsuknia a szemét, ránéznie, rágondolnia egy könyvre és már meg is telt élettel a szoba. A nappalok voltak a könyveké, az esték és az éjszakák az álmodozásokéi. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – jelent meg a felírat, a cetli a szeme előtt, vagyis dehogyis ott, csak az agyában. A Kádár ilyen szöveget nem engedett volna kirakni – gondolta hirtelen, nem azért, mert féltette „a megbonthatatlan barátság”-ot, a szocialista országok egységét, hanem mert nem akart sebeket föltépni, indulatokat, feszültséget gerjeszteni. Ezért nem engedte a zsidó-kérdést se kibeszélni – gondolta tovább, aztán az elmaradt, elhalasztott Kádár-Ceausescu találkozók ugrottak be. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – szóval csak hívnia kellene őket és már jönnének is, fizetnének is, vehetne valami meleget, főttet is végre.
Rengeteg könyve van! Régebben vette „őket”, amikor még tanárként dolgozott, amikor még fontos volt, hogy az első kiadásokat olvassa, hívja föl rá a diákjai figyelmét, hogy saját maga érezzen rá az elbeszélés ízére, ne a magyarázatok, a kritikák befolyásolják. Akkoriban mindent megvett: valahol megjelent egy hirdetés, szólt egy kolléga és már rohant is a könyvesboltba, a Rózsavölgyibe. Akkoriban éjjel olvasott, hajnalban rakta csak le a könyvet. De nemcsak éjjel: mindig megvolt, hogy amikor nyaralni mennek az asszonnyal, akkor melyik könyvet viszik magukkal, melyiket fogják a Balatonnál, a Tiszánál vagy a hegyekben olvasni. Ha ma eszébe jut egy könyv, elő se kell vennie, látja maga előtt a borítóját, a formáját, orrában van a könyv illata, még azt is föl tudja idézni, hol olvasta!
De már csak gondol rájuk, már nem veszi elő „őket”, kikerültek a fáskamrába. Többször kellett költözniük, mindig kisebb lakásba, a végére, ebbe a mostaniba, már a könyvszekrényeket, polcokat se tudták elhozni, olyan kicsi ez a „ház”, de a könyveket nem engedte ott hagyni! Így jött vele Jorge Semprun: A nagy utazás című könyve is, fekete papír-borítójában, rajta a feszülő szögesdrót képével, fehér betűkkel a felirattal: EURÓPA: „Már látom, hogyan alakulnak a fiúk régi frontharcosokká. Én nem vagyok régi frontharcos. Én majdani frontharcos vagyok…” – ugrik be, aztán elereszti.
Hívja őket?
„Meg akarlak tartani téged, /Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” – ugrik a szeme elé a teljesen zöldbeborult ADY kötet, még apjáé volt, 1953 SZK SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, van belülre írva, benne ceruzás aláhúzások, „nincs társadalmi közeg, ami fogadná” beírás, „tehetetlenség, fájdalom” – fut tovább a szeme előtt. József Attila, Radnóti, ott a bori notesz is…
Mennyi is az idő, már 11 óra, akkor most enni kéne valamit, egy kicsit a fűtést is följebb lehetne csavarni, vagy a sálat jobban összehúzni inkább. Dehogy, üldögélek még egy kicsit, majd később – zökken vissza fényes világába. „Az ötödik pecsét”, 1982, Magvető, Hatodik kiadás, akkor ezt később vette: „- Valami félreértésről van szó bizonyára… A felgyűrt ujjú odalépett eléje, és felmutatott a mennyezetre: – Nézze, mi van ott! Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta: – Mars! – kiáltotta.” Ezt Széplakon olvasta, a Balaton partján, nem is benn a szobában, hanem a csillagok alatt, le-le rakva a könyvet: vajon Ő?
Mégis megcsinálom a teát, majd később eszem is valamit – és fölállt, vizet forralt, beleöntötte a csészéjébe, sokadszorra belelógatta a már teljesen áttetsző filteres teát, odavitte a bögrét a fotelhez, megint leült és hagyta a kezét átmelegedni a bögrétől. „A cenzorok nagy konjunktúrája ez a korszak, a minden rendű és rangú cenzoroké…” – szólalt meg az agyában, ez már Bálint György 1933-ból, hol is olvasta, ja megvan: az 1988-ban a Gondolatnál megjelent Nemzeti olvasókönyvben, a borítója vörös volt, aranyozott betűk rajta, de nem szerette kezében tartani a könyvet, irritálta a borító tapintása. „LÉGY EMBER, ez a cél – légy magyar, ez a legjobb eszköz.” – ez már Deák Farkas 1861-ből, ez ma is jól hangzik, akkor mégis próbálja eladni?
Akkor hirtelen gyengeséget érzett a kezében, még látta: a nap előbukkan egy pillanatra, talán valami elrepült az ablaka előtt: nem adom el, akkor sem adom el, és oldalra billent a feje…
2017. 12. 18.
A tanítványok …
Fölemelte a fejét.
Rájuk nézett. A szemüket kereste. Azokat a csillogó, éles, mindig vesébe látó, kék, barna, tiszta szemeket. A tekinteteket. De csak arcokat látott. Kipirult és indulatba torzult arcokat. De nem, ahogyan alaposabban megnézte, indulat nem, inkább közömbös elutasítás, tagadó lenézés volt azokon az arcokon. Mindegyikükén. A szemüket viszont nem látta, nem láthatta. Egyikük se nézett rá: Anna, Kati, András, Tamás, Feri és a többiek elkerülték a szemkontaktust vele. Inkább félrenéztek, inkább dörzsölgették, inkább az asztalon babráltak, de nem néztek felé.
Akkor lehet még remény – gondolta, akkor még van bennük valami, ami tiltakozik, ami tilost mutat, ami megcsörren és figyelmeztet.
Talán innen el lehetne, innen kellene elindulni. Ahogyan már korábban is, annyiszor elindult.
Mert akkor tényleg nagyon nagy lenne a baj, ha már a belső hang se mondana semmit. amikor nem jön a figyelmeztető csengő: mit is mond a másik, miről is beszél, miért is azt gondolja? Amikor már cinikussá válik a tiltakozás: csak azért is! Amikor már direkt rárak még egy lapáttal, hogy fájjon is, hogy büntessen is, hogy alázzon, eltiporjon is. Amikor a másik már nem is érdekes, mert ő úgyis jobban tudja, mert igenis: mindenképpen neki lesz igaza.
Talán ők még nem jutottak el ide.
Egy pillanatra becsukta a szemét.
Milyen fantasztikusak voltak ezek a gyerekek! Már az első találkozásukkor, a bemutatkozó órán, ami mindig a legfontosabb, már akkor látta rajtuk, hogy ők azok, ők lesznek azok, velük lehet és kell is mindenről őszintén és nyíltan beszélni, terelni őket, de mégis hagyni, hogy a maguk útját járják. Mert az lesz az igazi. Nem is kellett nekik semmit sem mondani a szemkontaktusról, azonnal megvolt, mindenkivel!
Nem volt nehéz dolga. Rögtön kialakult közöttük egy meghitt, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat, nem a tanár és a tanítvány, az oktató és a tanuló viszony volt ez; hanem a felderítő, a kutató és az ebben segíteni akaró és tudó kapcsolata. Ő is adott, és ő is kapott! Új hangot, új szemléletet, új szempontokat. Teljesen elvarázsolták és azt hitte, varázsolt ő is. Mindenről szót váltottak, szót értettek. Volt tananyag is, de az sem tananyag volt, hanem megbeszélni és megérteni való múlt, jelen és jövendő.
Az egész világ volt a téma.
És ők belevágtak: Kelettől Nyugatig, a kezdetektől az elmúlásig, a hangaszáltól a világmindenségig!
Megint kinyitotta a szemét. Megint látta az ismeretlen ismerős arcokat, most meghallotta a gyenge zsibongást is, ami eddig nem volt, amit eddig nem hallott meg.
Mi történt, hogy nem vette észre, mikor változtak meg. Vagy nem is ők, hanem ő változott, csak nem vette észre magán a változást, az öregedést? Hiszen apák és fiúk, sőt nagyapák és apák, unokák és fiúk. Hát erről lenne szó?
Hirtelen apjára gondolt. Meg apja testvéreire. Arra, hogy … de mindegy már, nem érdekes. Hiszen minden úgyis újra elkezdődik, újra elkezdődött, megérkezett, itt van. Keserűséget érzett a szájában, nem akarta elhinni keserűséget, az ők is keserűségét.
Hogy nem vette észre, hogy lehetett ennyire vak? Vagy kezdetben ők nem is ilyenek voltak? Csak közben váltak ilyenné? De akkor ő is tehet róla, akkor az ő keze is benne van?!
Persze ők nem olyanok voltak, mint ő: teljesen mások. Azt látta rajtuk, hogy mások. Mindegyikük egy önálló csillag, egyéniség volt, amikor először találkozott velük, már akkor is. Mindegyikük törekvő, hogyan is mondják: sikerorientált, győzni-akaró volt! És tudták azt is, úgy is gondolták: mindenki nem nyerhet, mindenki nem lehet győztes, még közülük se. Ezért nem egymásért, hanem egymás ellen is kell! Mindig egyedül! Csak egyedül. A másik nem érdekes, csak addig és annyira, amennyire használni lehet, amennyire használni tudják. Nem közel engedni, nem együtt érezni; kitárulkozni meg pláne nem! Mindenki a saját csigaházában lehet csiga! De ott igazán csiga! Ezt nem tudta megérteni sohasem, ezért aztán ebben nem is tudott változtatni rajtuk.
Talán ez a fő ok, a fő baj?
Már ez sem érdekes.
Már csomagolnak. Számukra már vége.
Megint az apjára gondolt. Aztán a Soros-disznóra. Meg a kis-Gulyásra, „rossz, aki rosszra gondol” kimondóra. Meg arra, hogy ez „nem kormányzati ügy”. Meg a képre: „Zsidók! Az egyetem a miénk, nem a tiétek! Üdvözlettel a magyar hallgatók”.
Meg a fáklyás felvonulásra. Ahova most mindegyik diákja kimegy…
2017.12.14.
Higgy a valóságban …
(Tizedik lecke – Timothy Snyder)
„Lemondani a tényekről annyi,
mint lemondani a szabadságról.
Ha semmi nem igaz, lehetetlen
a hatalmat bírálni,
hiszen nincs alapja a bírálatnak.
Ha semmi nem igaz,
minden csak szemfényvesztés.
A legvastagabb pénztárcájú tudja
megfizetni a legvakítóbb fényeket.”
Megkülönbözteted a valóságot attól, amit hallani, látni vélsz?
Mindig tedd föl magadnak ezt a kérdést, mert amikor már ezt sem teszed, akkor már át is adtad magad a zsarnoki hatalomnak.
1. Ne higgy a kitalációknak, a hazugságoknak, még ha szépnek is tűnnek, szívet melengetően, megnyugtatóan hatnak!
2. Akkor különösen gondolkozz el, amikor „véget nem érően ismétlődnek”, amikor már csak ezt hallod, amikor a vízcsapból is ez folyik sugárban!
3. Ne várj a csodára, ne söpörd az asztal alá az ellentmondásos tényeket, ne lépj át zokszó nélkül a szemétkupacon!
4. Végül, amikor már csak a tévhitek maradnak Neked, amikor már csak a hit marad, mert azt gondolod: fölösleges a megértés, akkor végképp elkapott a gépszíj!
Emlékszel – tudom, most nem, majd csak utána fogsz, amikor már késő – Orbán első országlására? Milyen szép programmal indult, aztán mi lett belőle: az ország kettéosztása, a telefonkönyvek összetépése, Csurkával való informális összeborulása (média-kuratórium ügyben), Györgyi Kálmán kinyírása, Tokaj-szőlőben kezdődő „piti” lopások, Aranyhajó és állami gazdaságok elsíbolása. Nem emlékszel? Persze, hogy nem: mert nem is akarsz! Mert a Nálad „okosabbak” se emlékeztek akkor, amikor kellett volna, hanem hittek neki.
És már benne is vagy.
Ma már ipari módon megy mindez.
Ma csak siker van! Pedig Te hogyan élsz? Hol van a gyereked, itthon dolgozik, vagy már nem is láttad Őt három éve? A mama megint itthon, mert az otthonban úgy hagyták? 110 kiló krumpliért állsz sorba a téren, mert adják? Kiizzadtad már a devizahitel-tartozásodat? Nem várod a karácsonyt, mert nem tudsz mit adni ajándékba a kisgyerekednek? Pedig siker van! Nagy siker! Nem érzed? Akkor Te vagy a hibás. Vagy nem is Te? Mert azt mondják, hogy Ő, a Soros, a gyűlölt ellenség mindennek az okozója! Meg az itthoni követői, a civilek, meg a szocik! Meg Brüsszel!
Ma csak siker van! Épül mindenfelé stadion, uszoda, nőnek a bérek, a nyugdíjak, meg jön az Erzsébet utalvány is, meg a kiegészítő százalék is! Újkor köszöntött be hazánkba! Hát nem látod, nem érzed? Akkor veled van a baj. Te vagy a hibás. Te rontottad el! Hiszen mindenhonnan ezt hallod: rádió, tévé, még a meccsek szünetében is ezt ordítja a riporter!
Csak siker! Már csak egy kicsit kell várnod. Már csak megint négy évet. Húzd oda az ikszet, ahova kérik. És akkor négy év múlva megint oda húzhatod.
Hogy a Soros 87 éves öregember? Tőle kell félnünk? Ennek az erős országnak? De akkor kitől, ha nem tőle? Valakitől csak kell félni? A jövőtől? Magadtól? Akkor inkább a Sorostól! Akkor inkább elhiszed. Akkor inkább beállsz te is csápolni, aláírni, visszaküldeni. Mert akkor legalább az erősebbel vagy. A győztessel. Hogy te mégse leszel győztes? De legalább hiszed, és már az is jó. Egy percre. Amíg megint el nem kezd hiányozni a gyerek.
De hát mindig így volt! És Ő, az Orbán, olyan szépen beszél! Olyan szépen mondja! Hátha. Talán mégis. Mert abban mégiscsak lehet valami. Ha Ő mondja. az Orbán. Mert Ő biztosan segít. Ő ugye biztosan nem csap be téged.
Szóval – gondolod – jobb, ha nem hiszek a szememnek, a fülemnek, a fázásomnak.
Inkább benyomom a tévét, még megy…
2017.12.11.
Oszd a krumplit, ne siránkozz…
Bence krumplit oszt. Oszt’ akkor mi van?
Persze csak annak, akinek van lakcímkártyája. Oszt’ akkor mi van?
A hajléktalanoknak persze nincs lakcímkártyája. Pedig csak azzal lehet hivatalosan igazolni személyazonosságuk mellett az állandó lakhelyüket is. De nekik nincs se állandó, se ideiglenes lakhelyük. Oszt’ akkor mi van?
Ezér’ a hajléktalan nem is lehet éhes. Se. Mert nem is ember már. Se istene. Se hazája. A Bence szerint. Meg kormánypárti képviselőtársai, meg „láthatatlan” párttársai szerint se. Oszt’ akkor mi van?
Pedig Bence „kapta”, nem vette, „kapta” a 4000 kiló krumplit. Valakitől. Titok, hogy kitől. Kapta. Pedig vehette is volna. Lett volna neki miből. ha mindenáron osztani akar. De nem vette. Kapta. Akkor nosza: azt osztja! 400 embernek. Persze csak annak, akinek van lakcímkártyája. Oszt’ akkor mi van?
Bence államtitkár. Úr. Nem szolga: úr! Keresztény úr. Legalább is azt hiszi magáról. Oszt’ akkor mi van?
Bencének persze nem a krumpliosztás a feladata. Persze, hogy nem az a feladata. Egyáltalán nem az. Az a civilek feladata. Azokat viszont Bence és kormánya nem szereti. Mert Soros. Ezér’ nemcsak nem szereti, ott üldözi, akadályozza őket, ahol csak tudja. Meg, ahogyan már sokszor kiderült, mert a hajléktalanokat se szereti. Meg a rokkantakat se, a betegeket se, egyáltalán: akinek nincs semmije, azokat se. A keresztény. „Ez” a keresztény nem szereti. Oszt’ akkor mi van?
Bence krumplit oszt.
Oszt’ akkor mi van?
Választás lesz…
2017.12.10.