Milyen volt ez az év? – teszem föl szűk családi körben, karácsony harmadik napján az ilyenkor szokásos hülye kérdést. Ízlelgetem, forgatom a számban, magam se tudom: kiköpjem-e, vagy lenyeljem.
Hát milyen lett volna, lefutottam a félmaratont – jön hirtelen a vidám válasz a fiatalabb unokahúgtól, aki idén áttért a futásra. Ugyan csak 2 óra felett sikerült teljesítenem a távot, pedig alatta akartam, de majd legközelebb – folytatja élénken a választ. Nekem sem volt rossz évem – hallom most a nővért, sokat láttam itt is, ott is, bebarangoltam fél Európát. Nekünk is elment, csak a Tara gyógyuljon meg – kapcsolódik be anyám húga is.
Tényleg, milyen is volt ez az év? – csócsálom magamban a kérdést. Hiszen élek – súgom magamnak, csak maradj nyugodtan, csak semmi idegesség. Kaja van bőven a frigóban, könyvek a könyvespolcokon, meg a fotelom mellett egymáson, a lábamnál is, sőt: a kutyák is megvannak, meg a meleg is a lakásban, amikor kell – szóval? Még sí is volt, meg Párizs is az unokával – hát akkor? De idén is „ment el valaki” a családból, meg van készülődő is – morfondírozok tovább magamban, szóval akkor milyen is volt ez az év?
Elakad a beszélgetés, már a kávéscsészék zörgése hallik, ahogyan kevergetjük a most lefőzött kávét, miközben fiamnak kellene összehoznia a mini ipadon a video-hangot és a képet segítve a rokon filmnézését. A kávé is finom, a hang is passzol a képhez. Jó ez az év!
De mégis, igazából, milyen volt? Hiszen jó is, akár szép is lehetett. Talán hiányzott valami is? Vagy lemaradtam valamiről, amiről nem akartam volna? Hiszen ma már itt van a világ, a szobámban, benne a dobozomban, a számítógépemben. Hiszen csak megcsörrentem a Skype-ot és már látom is, beszélek is vele, velük. Nincsenek is (olyan) messze: „nem is messze már a messze”! Szóval akkor?
Milyen volt ez az év? – dobol mégis, egyre idegesítőbben a fülembe, ahogy nézegetem a rokonokat, akik kipirulva mosolyognak felém: talán az én válaszomat is várják. De én csak belül lapozgatok tovább: papiékat is meglátogattuk Farkasréten, Babukát is, meg Pétert, Pista bá’-t is – folytatom az előbb elkezdett sort, de minek. Hiszen mi, megvagyunk. Hiszen mi, itt vagyunk. Isszuk a kávénkat, leesszük a fáról a habcsókokat, még álmodozunk is, amikor éppen úgy adódik a kedvünk. És, nálatok, hogy telt a szenteste? – hallik a kérdés, tudod, hogy nem vagyunk olyan jóban, Ő másképp látja a világot, jobb ez így, távolabbról – érkezik a válasz azonnal.
De én már nem vagyok itt. Más jár a fejemben: „Milyen volt ez az év?”, a kérdésem nem hagy továbbra sem nyugodni. Mintha nem akaródzna magamnak sem válaszolni, mintha valami nem stimmelne a válaszolóval. Csak félrenézek, csak zavartan kavargatom a kávémat, pedig cukor nélkül iszom, csak nem akarok belevágni. Még gondolatban sem. Mit mondhatnék? Hiszen már igazán jó tervem, ötletem sem volt. A túlélés nem terv, nem cselekvési program! „Im itt a szenvedés belül,/ám ott kívül a magyarázat.” – de ma nem kell a magyarázat! Hiszen jól van az úgy, hogy „… csilló véletlen szálaiból törvényt/ szőtt a mult szövőszéke … s láttam, a törvény szövedéke/mindíg fölfeslik valahol.”
Hiszen volt már olyan, hogy legyen egyenlőség; aztán inkább esély-egyenlőség; aztán majd teremtünk szociális piacgazdaságot; még később jött „az előbb a vállalkozók kapjanak”; majd nincsen ingyen-ebéd, meg rohadt potyautasok – na, elég, „mára már nem hasad tovább”!
Ő legalább mégiscsak lefutotta a félmaratont…
2016. 12. 28.